De aztán ott láttam őket lelki szemem előtt: ezeket a fiatal fickókat, akiket maga alá temetett a háború és az összeomlás. Gyökértelen, otthontalan, árva legények. Százával ülnek a nyomorúságos barakkokban, amikből nemrég költöztek ki a lengyel kényszermunkások és politikai foglyok. Az üzemvezetők a hajukat tépték, ha ezekre a különc „bányászokra” gondoltak. Száz közül hatvan megszökött, amikor először pénzt kapott a kezébe, eladták a cipőjüket, a munkaeszközüket, mindent, ami csak a szolgálatukhoz tartozott, a feketepiacon. Hát nem kell odakínálni ennek az „elveszett generációnak” az evangéliumot? Dehogynem! Azonban legfeljebb hetvenet tudtam elvinni egy táborba. Pedig ezrek nehezedtek a lelkünkre. De éppen akkoriban hallottam ezt a szép kínai közmondást: „A legnagyobb sötétség sem akadályozhat minket abban, hogy legalább egy gyertyát meggyújtsunk.” Szóval – meg akartam gyújtani a saját kis gyertyámat. Szinte magától alakult a helyzet: az amerikai katonai felsőbbséget érdekelte a kísérletem. Biztosították a sátrakat és az ellátást. A KIE rendelkezésünkre bocsátotta az üdülőjét. És most már postázhattuk a meghívókat: „Valamennyi bányászcsapat küldjön négy fiatalt!” Minden jól ment. Csakhogy az üzemvezetők aggódni kezdtek. Túlságosan ismerték az embereiket, és úgy gondolták, hogy egy lelkész nem nőtt fel az ilyen feladathoz. Biztosan igazuk volt. De – ismerték vajon Jézus hatalmát? Felkerestem az amerikai katonai parancsnokot. Nagyot nevetett: „Vágjon bele nyugodtan! Ha néhány sátor eltűnik, az USA attól nem dől össze!” És eljött a nap, melyen a fiatalok megérkeztek a táborba. Már nem tudom, hogy sírtam vagy nevettem. Mindenesetre egy pillanat alatt minden a feje tetejére állt. Az egyik cigarettát hozott magával, és megnyitotta a feketepiacot. A másik leült a fűbe a tangóharmonikájával, és cimboráival együtt harsogva énekelte a legcsiklandósabb slágereket, ami arcomba kergette a vért. Odébb néhányan verekedtek. Szerencsére a vacsora már készen volt. Még egy asztali imát is sikerült elmondanom. Aztán leültem a legsötétebb képű gyerek mellé, aki fenyegető arckifejezéssel kotorászott a tányérján. Morogva húzódott odébb. „Hova való vagy?” – kérdem tőle. „Crailsheim.” „Ó, tehát württembergi. De hiszen akkor svábul is fecseghetünk.” Csodálkozva néz rám. „Hát ismeri a svábokat?” „Persze!” Ember, ha arra a vidékre gondolok, elfog a honvágy!” A fiú megértően bólint. „Neked is van néha honvágyad?” – faggatom. Ismét bólint. Aztán nehézkesen előkotorja a tárcáját. Sokáig keresgél benne. Végül elém tesz az asztalra egy apró képet. Annyira gyűrött, hogy a legjobb akarattal sem lehet felismerni. „Crailsheim?” – érdeklődöm. Újabb bólintás és párás szem. Ettől a pillanattól kezdve ő a legjobb segítőm és támaszom… Hanem eljött az első reggel. Ki kellett rukkolnom azzal, hogy mit akarok tulajdonképpen. Az egész társaság összegyűlt a tárgyalóterembe, kicsit kíváncsian, hogy mi is következik most. Fölálltam egy székre. „Emberek! Testvéreim! Csak egy kérdést hadd tegyek fel: mit vesznek komolyan?” Kitör a nevetés. „Semmit!” – ordítják. „Engem sem vesznek komolyan?” Újabb nevetés. „Nem! Minek vennénk?” „És saját magukat sem veszik komolyan?” A nevetés elhal. Csak keserű „Nem!” hallatszik, mintha egy szájból jönne. „Szóval ez a helyzet. Rendben. Akkor viszont hely van a szívetekben annak a számára, amit igazán örömmel komolyan tud venni az ember. És ez Isten szava. Itt van egy csomó füzet, kérlek, osszátok szét magatok között. Egy fél órára együtt olvassuk az Újszövetséget. Ha unalmasnak találjátok, többé nem tesszük. De a kedvemért tegyünk ma egy próbát… Előhúzok egy kis csomag Márk evangéliumot. A címlapján tarka kép. A Brit és Külföldi Bibliatársulattól kaptam. A fiatalemberek csodálkozva nyúlnak utána. A bátorságom majdnem inamba száll: egyesek vigyorognak, mások a szemüket meresztik, némelyik mintha azt fontolgatná: nem lehetne-e rágyújtani egy cigarettára, pár arcon határozott ellenszenv látszik. Szívemben Istenhez kiáltva így szólok: „Az első fejezetben van egy remek történet, a 40. verstől kezdődik. Nyissátok fel!” Mind lapozni kezdenek, és ezzel tulajdonképpen benne vagyunk a bibliatanulmányozás közepében. És a csodálatos történet megelevenedik előttünk: ahogy a tömeg az Úr Jézus körül tolong – ahogy hirtelen felháborodás történik, mert egy bélpoklos odamerészkedett – ahogy a tömeg el akarja űzni – ahogy ijedten szétrebbennek, senki nem akar megfertőződni az utálatos betegségtől – ahogy a nyomorult, ez az undorító, gennyes sebekkel borított rakás szerencsétlenség ott fekszik Jézus előtt a porban… És akkor – a fiatalok visszafojtják a lélegzetüket – akkor a Megváltó odalép hozzá, és kezét a beteg fejére teszi. A Megváltó keze ott nyugszik a bűzlő sebektől borított fejen! Neki senki nem undorító! Senkitől nem fordul el, aki keresi Őt. Szereti azt, aki mint a szemét hever előtte a porban. Aztán Jézus felemeli és meggyógyítja… Hát ez a helyzet az Úr Jézussal! A félóra letelt. „Nos, akarjátok, hogy holnap ismét…?” „Igen” – hangzik minden oldalról. Egyetlen nemet sem hallok.. „Hát, akkor most kifelé. Megyünk úszni. Utána kézilabda következik.” A társaság kitódul. Gyufák lobbannak fel, a feketepiacról származó cigaretták szóró füstje terjeng. Még mindig a székemen állok és nézek a fiúk után. Úgy tűnik – vagy csak képzelődőm? – mintha valami megváltozott volna. És hirtelen elönt a boldogság: nem én tusakodom itt ezeknek a fiúknak megkeményedett szívéért. Ő maga van köztünk, az Egyetlen, Aki szerette a bélpoklost. Déli szünet. Legtöbben a fűben vagy a sátorban heverésznek. Végigmegyek a sátrak között. Micsoda vad viháncolás hangzik az egyikből! A sátor fala vékony, odasietek, hogy megkérjem a rendzavarót, legyen tekintettel másokra a déli pihenő alatt. De aztán meg kell állnom: a bentről jövő hang egy viccet mesél. Micsoda, viccet?! Hát ez nem vicces, hanem undorító és visszataszító. Felháborodva csapom fel a sátor bejáratának vásznát, és belépek. A lélegzetem is elakad: a két legfiatalabb ül bent, egy 15 és egy 16 éves fiú. Melléjük telepszem a szalmára. „Fiúk, sajnos hallottam, amiről itt beszéltetek.” „Na és?” – válaszol közömbösen az egyik, és tekerni kezd egy cigarettát. „Nagyon szerencsétlen fickók lehettek. Nyilván olyan a bensőtök, mint valami szemétvödör. Mert ami abból kijön, az bűz és mocsok.” „Hát igen, ez a helyzet!” – mondja a fiú, aki tulajdonképpen még csak gyerek. Az ujja közben idegesen csavarja a cigarettát. „A fiúk itt a táborban mind az mondják, hogy a lelkész igazán sokat fárad velünk, de…” Most rám néz, olyan szemmel, amitől megrémülhetne az ember. Mert a tekintetben mintha minden kialudt volna. Aztán ajkához emeli a cigarettát, végighúzza a nyelvén és gondosan megragasztja. Mialatt a zsebében gyufa után kotorász, még annyit mond: „…hagyjon minket így, ahogy vagyunk! Nálunk kettőnknél minden fáradsága hiábavaló Minket nem lehet megmenteni…” Szájába dugja a cigarettát, és mélyet szív: „Nézze, keserves volt a helyzet. Amikor Sziléziában meghallottuk, hogy jönnek az oroszok, mindenki kapkodni kezdett. Anyám is meg mi is. Öten voltunk testvérek.” „És az apa?” – vetem közbe a kérdést. A fiú megvonja a vállát: „Valahol elesett. Rongyos kis horda voltunk, szinte csak asszonyok meg gyerekek. Útközben összeakadtunk egy tüzérségi csapattal. Kiválogatták közülünk a fiúkat, mert segítségre volt szükségük. Így kerültünk a férfiak közé. Hát amit ott láttunk meg tapasztaltunk! És utána az olaszországi fogolytáborban! „Olaszországban?” „Igen, végül ott kötöttünk ki. Nincs piszok, nincs szenny, nyomorúság, rothadt mocsárbűz, amit ne láttunk és kóstoltunk volna. Minket megmérgezett a piszok. És ezért… - megint mélyet szív a cigarettából – és ezért nincs értelme az egésznek. Minket már senki nem tud megmenteni.” Összefacsarodik a szívem: hiszen ezek még gyerekek. Ki lesz felelős értük, a meggyalázott, porba taposott gyermeklelkekért! És egyszerre előttem áll a kép: a Megváltó keze a menthetetlenül elveszett bélpoklos fején. „Ó, drága fiaim – mondom -, teljesen elfelejtettétek a reggeli történetet?” „Á, dehogy! Nagyon szép volt.” „Kedveseim! Azt hiszitek, hogy ez az Úr Jézus nem fordul ugyanilyen forró szeretettel hozzátok is? Számára nincs reménytelen eset. Nem vet meg senkit. Visszahoz a halál széléről is…” Nem tudom abbahagyni a Jézusról való bizonyságtevést. Két fiatal szempár mered rám: hallatlan ez az üzenet. A cigaretta lassan kialszik az ujjak között. A fiú kihajítja a csikket a sátor ajtaján. Ott áll egy pár másik legény. „Gyertek be nyugodtan” – szólok ki. Nemsokára tele a sátor. És újra megismétlődik a csodálatos történet, mely a farizeusokat minden időben felháborította és ámulatba ejtette: „Ez a Jézus magához fogadja a bűnösöket, és velük együtt eszik.” Így olvasható Lukács evangéliuma 15. fejezetében. És így történik ma, a mi napjainkban is.