1. A római birodalom

A keresztyénség föllépésének idején az akkor ismert világnak majdnem négyötödrészét a római birodalom foglalta magában.  Ez a birodalom különféle fajú és műveltségű népek nagy sokaságán uralkodott. Mégis hatalmas egység volt. Egységes államszervezet, jog és hadsereg voltak vaskapcsai. De előmozdította egységét a világforgalom is: rendszeres postaközlekedése, élénk kereskedelme, kitűnő országútai voltak. Végül a nyelvi egység is kialakulóban volt: a görög nyelvet a birodalomban széltére beszélték még a tanulatlanabb emberek is. A görög nyelvnek ez az általános ismerete nagyban megkönnyítette az Evangélium terjedését: a görögül prédikáló és író Pál apostolt például Kisázsiában vagy Itáliában épp oly könnyen megértették, mint a Balkán-félszigeten.            

Az ókori Róma életéről további információk itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_R%C3%B3ma#Vall.C3.A1s

2. Valláskeveredés

A birodalomnak ez az egysége a vallásos életre is megtette hatását. Népei között számtalan vallásalak dívott: ezek, a világforgalom révén, érintkezni és keveredni kezdtek egymással. Ennek a nagy valláskeveredésnek (synkre-tismus)¹ az lett az első eredménye, hogy egyes nagy keleti vallásalakok elhatoltak Nyugatra és ott bámulatos hódításokat tettek. A népek lelke ugyanis telve volt vallásos sóvárgással s mohón vetette rá magát minden újfajta hitre és szertartásra. Különösen hódítottak a misztériumok: ezek egyes keleti istenségek tiszteletére szolgáló titokzatos szertartások, kultuszi drámák voltak; hívő résztvevőiknek, „beavatottaiknak” csodás lelki megújulást kínáltak. Egyik legkedveltebb volt köztük Mithrasnak, a perzsa eredetű nap-istennek a misztériuma; a Mithras-kultusz nyomai Magyarország területén is fennmaradtak egyéb római emlékek között. Keleti eredetű volt a császár-kultusz is, azaz a meghalt császárok istenítése, majd az élőké is, és a szobraik előtt áldozás. Ez mint állami vallásos szertartás kötelező erővel bírt. Keletről jött Nyugatra később a régebbiek mellé, épp a hódítani kezdő keresztyénség versenytársaként, egy új vallás is: a perzsa Máni alapította manichaeismus, melynek alapgondolata a sötétség és a világosság küzdelme volt. 

A másik fontos eredménye ennek a valláskeveredésnek az, hogy a birodalomszerte legjobban elterjedt vallások bizonyos közös vonásokat kezdtek fölvenni. Mindegyik váltságvallássá lett, azaz a testi és a lelki rossz bilincseiből való megváltást, szabadulást ígért híveinek. De ennek fejében mindegyik megkövetelte tőlük a testi-lelki tisztaságra törekvést, különféle önmegtartóztatási „gyakorlatok”:  aszkézis² útján. Végül mindegyik ilyen vallásalakban kezdett derengeni az a sejtelem, hogy a számtalan tarka-barka istenalak mögött egyazon isteni lényeg és erő rejlik: tehát mindegyik az egyistenhívés (monotheismus) felé haladt. Így ezek a pogány vallásalakok előkészítőivé lettek a keresztyénség hódító útjának is, bár egyébként merev ellentétben álltak az Evangéliummal. 

A műveltek számára a vallást nagyobbrészt a filozófia pótolta. A korszak legkiválóbb bölcseleti rendszereit szintén vallásos sóvárgás jellemzi. Némelyik bölcselőnél, különösen Senecánál (mh. 65. Kr. U.) egészen az Evangéliumra emlékeztető gondolatok csillannak meg. Legnagyobb hatása e korban az újplátói filozófiának (neoplatonismus) van: ez a lélek végső célját az istenséggel eggyéolvadásban látja.     

A misztérimvallásokról további információk itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/Miszt%C3%A9riumvall%C3%A1s

3. A zsidóság

A leghatalmasabb úttörője a keresztyénségnek a zsidóság volt. Ez már a Jézus korában nagyon el volt terjedve. A Földközi tenger partvidékének alig volt, kivált Keleten, olyan nagyobb városa, melyben ne éltek volna a diaspora³ zsidói. Ezek a diaspora-zsidók elsajátították a korszak görögös (ú. n. hellénisztikus) műveltségét, a görög világnyelvvel együtt. Erre a nyelvre lefordították szentirataikat is, mert magát azt az ősi zsidó nyelvet, amelyen az Ószövetség könyvei írattak, ekkor már a vele rokon arámi nyelv és a görög rég kiszorította a közhasználtaból. Ez a fordítás, a Septuaginta⁴ lett  az  Evangélium  terjesztésének egyik nélkülözhetetlen eszköze, mert hiszen az Ó- és az Újszövetség egyazon isteni kijelentés alapvető és betetőző része. Tiszta egyistenhitével, erkölcsi szentségre törekvésével nagyon sok nemes pogány lelket tudott a zsidó vallás ez időben magához vonzani, pedig különben magának a zsidó népnek általános ellenszenv volt az osztályrésze az ókori társadalomban. A zsidó valláshoz vonzódó pogányoknak egy része teljesen át is lépett a zsidó vallásközösségbe s minden pontjában elfogadta a mózesi törvényt. Az ilyeneket hívják görögül prozelitáknak, azaz „csatlakozottaknak”. A másik, nagyobb része nem ment ennyire s csak a lazább összeköttetést tartott fenn a zsidósággal, főkép a zsinagóga istentiszteletén vett részt állandóan. Ez utóbbiak, az „istenfélő pogányok”⁵közül kerültek ki az Evangéliumnak első nem zsidó hívei is.

¹ Ez a név tulajdonképpen annyit jelent, mint „krétai, vaqy: a krétaiakéhoz hasonló összetartás”. Plutarchos ugyanis azt jegyezte föl a krétaiakról, hogy, bár egymás között sokat civódtak, mégis, mikor ellenség támadta meg hazájukat, teljes volt közöttük az egyetértés, amit már ők maguk úgy hívtak, hogy synkretismus. A renaissance és a reformáció korában kezdték aztán ezt a nevet különféle vallásos irányok és pártok, majd különféle keresztyén felekezetek békés egyetértésre alkalmazni, még később pedig a föntemlített valláskeveredésnek is ez lett a tudományban használatos neve.      
² Görög szó az askein = szorgalmasan foglalkozni, gyakorolni igéből.
³ A. m. szétszórtság: így hívják görögül a Palesztinán kívül élő zsidóságot.    
⁴ Septuagintának, azaz hetvenemberes fordításnak azért nevezik ezt, mert a monda szerint 70 (pontosabban 72: Izráel mind a 12 törzséből 6–6) bölcs zsidó férfiú műve volt.     
⁵ Ilyenek az Újszövetségben: a kapernaumi százados (Mt. 8:5–13. és Luk. 7:1–10), Kornélius (Ap. Csel. 10), a szerecsen kincstartó (Ap. Csel. 8:27–39) stb. 

Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.