1. Az előzmények

A római állam az uralma alatt élő népek vallásaival szemben rendszerint türelmet gyakorolt. Csupán a közerkölcsiség és az állami rend tiszteletben tartását kívánta meg bármely vallás híveitől. Ebben az általános vallási türelemben része volt a zsidóságnak is. Sőt ennek még az a kiváltsága is megvolt, hogy nem tartozott résztvenni a császárkultusz gyakorlásában, pedig erre kötelezve volt valamennyi többi engedélyezett vallás (religio licita) követője. Innen van, hogy fennállása első évtizedeiben a keresztyénségnek sem volt része állami zaklatásban. A római hatóságok egyszerűen zsidó felekeztnek nézték s nem törődtek vele. Az a vérengzés, amelynek Nero alatt 64-ben esett áldozatául a római keresztyének nagy tömege, még nem tekinthető igazi állami üldözésnek, minthogy egészen különleges oka volt: ez az eszelős zsarnok Róma felgyújtásának gyanúját akarta önmagáról a keresztyénekre hárítani s ezért végeztette ki őket válogatott, látványos kínzásokkal.

2. Az állam föllépése

Mihelyt az állami hatóságok fölismerték, hogy a keresztyénség a zsidóságtól különböző vallás, hivatalosan is fölléptek ellene, mert követői állhatatosan megtagadták az állami kultuszban való részvételt. Így tehát az I. század legvégétől megkezdődött a keresztyének állami üldözése. Ez egyelőre csak szórványos volt, mert Traianus császár (98–117) csak az esetre engedte meg a keresztyének ellen a törvényes eljárást, ha valaki nyílt panaszt tett ellenük az állam isteneinek megvetése miatt; de határozottan megtiltotta, hogy panasz nélkül vagy névtelen feladások alapján üldözzék őket. Maguk a hatóságok legtöbbször nem is lelték kedvüket az üldözésben, de sokszor a közvélemény nyomása alatt voltak kénytelenek vele. A nép ugyanis általában embergyűlölőknek, istentagadóknak és az állami rend ellenségeinek hitte az elzárkózott életet élő, titkos istentiszteleti öszejöveteleket tartó, az áldozatokban, cirkuszi játékokban részt nem vevő keresztyéneket. Ezért gyűlölte őket s a róluk keringő legképtelenebb rágalmaknak is (emberhús-evés, fajtalankodás, varázslás stb.) hitelt adott. Nagy elemi csapásokban és egyéb bajokban (éhínség, ragály) a tömeg az istenek bosszúját látta a keresztyének eltűrése miatt s ilyenkor parancsolóan követelte: christianos ad leonem, oroszlán elé a keresztyéneket! Erre aztán tömegesen fogdosták össze az illető városban vagy vidéken Krisztus híveit, s ha hitüket meg nem tagadták, mint felségsértőket és szentségtörőket halálra (lefejezés, máglya, cirkuszi vadállatok elé vettetés), vagy a halálnál is borzasztóbb, életfogytiglan tartó büntetésre (bánya, gladiator- iskola) ítélték őket.

3. Az üldözés tetőpontja és bukása

Az üldözések kegyetlensége és a büntetések borzalmai a gyöngébb lelkű keresztyének közül sokat megfélemlítettek és hittagadásra bírtak (ezek voltak az „elesettek” = lapsi). De a hívek mindvégig megállottak s mint vértanúk (martyr) vagy hitvallók¹(confessor) tettek bizonyságot Megváltójukról. Ezek a bizonyságtételek sokszor épp a szem- és fültanú pogányokat nyerték meg a Krisztusnak. Egyre szaporodó megrendítő megtérések igazolták a Tertullianus mondását: Semen est sanguis christianorum (mag a keresztyének vére). A III. század közepére az egyház már annyira megerősödött, hogy a római államnak a leszámolás erősebb eszközeiről kellett gondoskodnia. Decius és Valerianus császárok (250 körül) tűrhetetlennek tartották, hogy a birodalom alattvalóinak egy folyton növekvő csoportja következetesen kivonhassa magát az állami kultuszból. Megindították tehát az első rendszeres és általános, minden provinciára kiterjedő üldözést. Ez egy évtizedig tartott, borzalmat borzalomra halmozott, de célját: a keresztyének kiirtását még sem érte el. Ezután háborúk és belviszályok egyelőre megakadályozták a császárokat a rendszeres üldözés folytatásában. Csak 300 körül tett még egy kísérletet a birodalom újjászervezője, Diocletianus császár és uralkodótársai. Ez az üldözés kegyetlenségben és tervszerűségben valamennyi előzőt fölülmúlta s különösen a keleti gyülekezeteket sújtotta rettenetesen. Azonban a Diocletianus utódai közt kitört egyenetlenségek csakhamar mérsékelték a hevét. Végül az egyeduralomért küzdő vetélytársak közül Constantinus belátta, hogy a hatalmasan szervezett és csodásan ellenálló erejű keresztyén egyház megsemmisítése immár lehetetlen; a római állam számára, ha belső rendjét és békéjét biztosítani akarja, csak egy út marad hátra: az egyházzal szövetkezni.²

¹ Így hívták azokat, akik hitükért halált nem, csak fogságot vagy bántalmakat, kínzást szenvedtek.           
² A diocletianusi üldözés korában játszik Móra Ferenc Arany koporsó c., nagy tanulmányon alapuló vonzó regénye.

Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.