l. Nagy Konstantin és utódai; a pogányság vége

Constantinust a történelem ,,nagy”-nak nevezi. Méltán, mert csodálatos világossággal ismerte fel, hogy a római birodalom a keresztyénség fenntartó erejét nem nélkülözheti. Ezt a felismerést a politikai érdek is sugallta neki, nemcsak a vallásos érzés. Az „in hoc signo vinces” látomás legendaszerűen kiszínezett történet, bár az alapja Konstantinnak személyes élménye lehetett. Az bizonyos, hogy Krisztusban maga is őszintén hitt, de a keresztyén vallásban és egyházban főként politikai tényezőt látott. Amikor már a többi vetélytársai fölött diadalt aratott, mint nyugati császár keleti uralkodótársával, Liciniusszal együtt 313-ban rendeletet adott ki, amelyben a keresztyénséget engedélyezett vallásnak (religio licita) ismerte el. Amikor aztán ezt az utolsó vetélytársát is letörte s a birodalom egyedüli ura lett, még határozottabban pártját fogta a keresztyénségnek. Bőséges erkölcsi és anyagi támogatásban részesítette az egyházat és papjait. De azért a még mindig nagyon erős pogánysággal sem szakított teljesen és csak a halálos ágyán keresztelkedett meg. Utódai tovább haladtak a tőle kijelölt úton. Az egy Julianus volt kivétel, aki a keresztyén vallást és egyházat egyes képmutató keresztyének miatt nagyon meggyűlölte. Ő egy utolsó kísérletet tett a keresztyénség elnyomására és arra, hogy a pogány vallásosságot a filozófia segítségével visszaállítsa régi fényébe. Ez a kétségbeesett kísérlet azonban főleg Julianus korai halála (363) miatt hamar megbukott. Ezóta a keresztyénség háborítatlanul élvezhette kiváltságos helyzetét a birodalomban, míglen Nagy Theodosius császár (380) kizárólagos államvallássá emelte s a pogány vallások gyakorlását eltiltotta és üldözőbe fogta. Ettőlfogva a pogányság a közéletből kiszorult. A végső csapást a pogányság szellemi életére a birodalom utolsó nagy császára, I. Justinianus mérte, midőn a világhírű athéni főiskolát (529) bezáratta. A művelődés fegyvereitől is végleg megfosztott pogányság kihúzódott az elmaradottabb vidéki lakosság, meg a nagyvárosi nép-alj közé. Ezekben a körökben aztán még sokáig és szívósan fennmaradt.³

2. A császári egyházpolitika

A császárok a keresztyénség diadalát azért segítették elő, mert az egységesen szervezett egyházban új, erős kötőanyagot nyertek a lazulni kezdő birodalmi egység számára. Ezért az volt a legfőbb gondjuk, hogy magának az egyháznak az egységét mindenáron megóvják. E célból beleavatkoztak az egyház legbensőbb ügyeibe, például a tan és a fegyelem kérdéseibe is. Még erőszakos eszközök alkalmazásától sem riadtak vissza, csakhogy véget vessenek az egyház egységét fenyegető viszályoknak. Az egyház a császári beavatkozásoknak sok hasznát látta, de nagy árat fizetett érte: szabadságát. Ura és parancsolója a császár lett. Ez volt az ú. n. caesareopapismus. Ez azonban teljes kifejlődésre csak a keletrómai birodalomban juthatott: itt az egész középkoron át fennállott, míg Nyugaton már nem volt ideje kifejlődni.

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.

³ De a „paganus” név, melyből a magyar „pogány” szó lett, nem onnan ered — amint régebben gondolták — , hogy végtére a városok népe mind keresztyénné lett s a nem- keresztyéneket „falusiak”-nak (pagani) gúnyolta. A „paganus” szó a nem- keresztyénekre alkalmazva már akkor is előfordul, amikor a pogányság még távolról sem volt a vidékre kiszorulva. Valódi eredete a paganus-pogány névnek az, hogy a keresztyének magukat Krisztus katonáinak (milites Christi) tekintették 2 Tim. 2:3 szerint,a nem-keresztyéneket viszont olyanoknak, akik ebből a szent katonáskodásból kivonják magukat, tehát „pagani”-nak, ahogyan a római köznyelvben a nem-katonát, a „civilt” nevezték.