l. Mi különbség van a kettő között?

Az egyház a maga három első századának folyamán két fejlődési fokon ment keresztül. Az egyik volt az őskeresztyénség, a másik az ókatholicizmus. A legelső időkben az egyház a világtól elhúzódó kis gyülekezetekből áll. Izzó várakozással csüng az Úr közeli visszajövetelének reménységén. Hite még nincs tanná kristályosodva, életének még nincsenek szilárdul kialakult szabályai. A Lélek uralma jellemzi. A hívők a Krisztus lelkével, a Szentlélekkel eleven és állandó közösségben vannak. Ez forró vallásos buzgóságban és ihletett elragadtatásokban, magasfokú erkölcsi tisztaságban (szentségben) és testvéri szolgálatkészségben nyilvánul. Ez a belső, szellemi hajtóerő fölöslegessé teszi köztük a külső, jogi parancsszót. Aki megkeresztelkedett és a Szentlélek hatalma alá került, az már tagja a gyülekezetnek. Ezért az őskeresztyének mind a „Krisztus teste”, az egyház tagjainak tudják magukat. Azt is kifejezik az ekklesia = egyház névvel, hogy ők — nem a zsidók — az Isten igazi választott népe.¹ Az egyes gyülekezetek elég sűrűn érintkeznek egymással; azonban az érintkezések még teljesen szabadok: kötelező, jogi összeköttetés, hivatali felsőség még egyáltalán nincs közöttük és fölöttük.

Egészen más kép tárul elénk a 200. év körül. Ekkor már van jogilag szervezett egyház, van gyülekezeti rendtartás, vannak hivatalos papi személyek. Meg vannak állapítva az istentiszteleti formák es a hittételek. Egyszóval a vallás és az egyház minden életnyilvánulásban egységes, szilárd tekintély uralkodik. Ahhoz, hogy valaki az egyház tagja lehessen, most már nem elég csak megkeresztelkednie s a Lélek uralmába kerülnie, hanem föltétlenül alá kell vetnie magát az egyházi tekintélynek is. Ez az egységes tekintély a legfőbb biztosítéka most már magának az egyház egységének is. És ez az egyház, éppen mert ilyen egysége van, egyetemes = katholiké ekklesia.²azaz az egész ismert világra kiterjedően egy. A keresztyén vallás e fejlődési foka tehát már katholicizmus; de még egyáltalában nem „görög”, vagy „római” katholicizmus, hanem ezektől jól megkülönböztetve: ókatholicizmus.

2. A gnosis és a „katholikus” egyház keletkezése

Erre a rendkívül fontos fordulatra, a katholicizmus kialakulására elhatározó hatással volt egy nagy szellemi küzdelem: az egyház harca a gnostikus irányokkal. Ezek az irányok nem egyebek, mint a kor nagy valláskeveredésének gyümölcsei. Alapgondolatuk az, hogy a megváltást egy titokzatos, ihletszerű megismerés = gnosis hozza létre az emberi lélekben azzal, hogy feltárja az istenség mélységeit. A gnosticismus keresztyén hívei ezt azután azzal egészítették ki, hogy erre a megváltó megismerésre csupán Krisztus vezethet el. Ezt az alapgondolatot a filozófia és a költői képzelet segítségével fejtették ki. A szövevényes gnostikus tanítások, valamint a gnostikus felekezetek pompás szertartásai sok kereső lélekre bűvös vonzóerővel hatottak. Az egyház ezt nem nézhette tétlenül. Nyilvánvaló volt, hogy a gnostikusok minden jószándék ellenére is bomlasztólag hatnak a keresztyén hitre és gondolkozásra. Ők tökéletes filozófiává és felülmúlhatatlan misztériummá akarták formálni a keresztyénséget, de ennek nagy ára lett volna. Az egyszerű hitet az „ismerettel” szemben kevésre becsülték; a Szentírás alapvető jelentőségét nem ismerték el; veszélyeztették magát az egyistenhitet s Krisztusból valami alsóbbrendű isten-féle szellemalakot csináltak.

Az egyház tehát ez idegenszerű áramlattal szemben — mikor az, l35 körül, hódításainak tetőpontjára hágott — erélyesen védekezni kezdett. Közmegegyezés alakult ki arra nézve, mit kell a helyes, igaz hit, a valódi keresztyénség zsinórmértékének tartani. Ilyen zsinórmértékül megállapították: a) a közös és egységes hitvallást, amely a II. század közepén Rómában már körülbelül úgy hangzott, mint a mi mai apostoli hitvallásunk; b) a hiteleseknek tekintett evangéliumok és egyéb apostoli írások gyűjteményét, az ú. n. újszövetségi kánont;³ végül c) a püspöki hivatalt. Az egyház e három alapvető tekintélyét a köztudat maguktól az apostoloktól származtatta. Mindazokat, akik ezeknek az „apostoli” tekintélyeknek nem tudták és nem akarták magukat alávetni — így elsősorban a gnostikusokat — eretnekeknek⁴ bélyegezték és kizárták az egyházból. Ettőlfogva csak az lehetett az egyház tagja, aki igazhitű (orthodoxos) volt; az igaz hit (orthodoxia) mértékei pedig a felsorolt egyetemes = katholikus tekintélyek voltak. A katholicizmus eredete tehát ősrégi s létrejöttét a keresztyénség egy életbevágó önvédelmi érdekének köszöni.

Viszont — amint látjuk — még ez a legrégebbi katholicizmus sem egyidős magával a keresztyénséggel. Még kevésbé azonos azzal, amit — helytelenül — ma szoktak érteni katholicizmus alatt; t. i. a római, pápai egyházzal és vallással.⁵

^l Az ekklesia görög szó, általában összehívott gyülekezetet, a klasszikus görögségben politikai gyűlést jelent; a Septuaginta Izráel népének, mint Isten választott gyülekezetének ünnepélyes megjelölésére használja; innen ment át a keresztyén közhasználatba. Magyar megfelelője, az „egyház”, régi magyar szó (ig-ház) s eredetileg szent házat, templomot jelent.
² A katholikus (nőnemben katholiké) görög szó valami egyetemes és egységes egészet jelent. Az apostoli hitvallás görög és latin szövege is így nevezi az egyházat: „Credo unam sanctam ecclesiam catholicam”, aminek régies magyar szövegű fordítása ez: „Hiszek egy, közönséges keresztyén anyaszentegyházat” (ma már a „közönséges” szó a magyar nyelvben nem egyetemest, általánost jelent, mint régen.). Katholikusnak lenni tehát nem annyit jelent, mint a római egyház tagjának lenni, hanem jelenti a Krisztus testébe, az egy egyházba való tartozást. Ezért a reformátorok is erősen és joggal hangoztatták, hogy az apostoli hitvallás és a legrégibb keresztyén gondolkozás szerint ők az igazi katholikusok.
³ Kanon (gör.) = norma, mérővessző, zsinórmérték.
⁴  A hairetikos görög szó, melyből a latin haereticus és ebből a magyar eretnek lett, eredetileg pártembert, pártoskodót jelent.
⁵  „Római” és „katholikus” már önmagában ellentmondás, mert ami egyszer egy meghatározott helyhez van kötve, az nem lehet „egyetemes”.

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.