7. Az egyház alkotmánya
2008.08.22. 21:59
l. Az őskeresztyénségben
A legősibb gyülekezeteknek nem voltak rendezett hivatalaik. Előljáróikul a „Lélek embereit” tekintették, vagyis azokat a férfiakat, akiknek életében és munkájában különös hatalommal nyilvánult meg a Krisztus lelke. Tekintélyt ezeknek a férfiaknak a nekik jutott magasabb kegyelmi ajándék adott (charisma, olvasandó I. Kor. 12. része). Ezek a kegyelmi ajándékok azonban különfélék voltak s ennélfogva a rajtuk alapuló „szolgálatok” is különböztek egymástól. Ezek közül már a legrégibb időben különös fontosságot tulajdonítottak az istentiszteleteken való felügyeletnek, a szertartások vezetésének, az erkölcsi fegyelmezésnek, a szegények, betegek, elhagyottak gondozásának s az egyes gyülekezetek közötti érintkezés irányításának. Az ilyenfajta szolgálatok végzőit az újszövetségi iratok „elöljáróknak”, „felügyelőknek” (episkopos), „véneknek” (presbyteros),6„szolgáknak” (diakonos) nevezik.
2. Az ókatholicizmusban
A „Lélek embereinek” ez a rendezetlen fősége nem tarthatott sokáig. A gyülekezetek számbeli szaporodásával mind több lett tagjaik közt a selejtes elem. Nem mindig lehetett számítani az új keresztyének vallási és erkölcsi érettségére, „Lélek szerint” járására. Egyre szükségesebb lett a vezetés, a parancsszó. Innen van, hogy Keleten már a II. század elején, Nyugaton pedig annak közepetáján a legtekintélyesebb elöljárónak és felügyelőnek kezébe fut össze a gyülekezeti élet irányításának valamennyi szála. Ekkor már kizárólag ez az egy ember viseli az episkopos-püspök nevet. A püspök nemcsak a szolgálatban első többé, hanem a hatalomban is. A többi gyülekezeti tisztviselők — így a főképp erkölcsfegyelmezésben munkás presbyterek, meg a szegények stb. gondozását végző s az istentisztelet körül forgolódó diakonusok — a püspöknek most már nem egyenrangú társai, hanem alárendelt segédei.
A püspöki hivatal ebben a monarchikus alakjában hovatovább csaknem korlátlan egyházi hatalommá lett. A püspököt az apostolok utódjának, Krisztus képviselőjének tekintették; ő volt a hagyomány őre, a gyülekezet tanítója, áldozópapja és bírája. Magas méltóságában el is különült a közönséges hívőktől, a „népből” (gör. laos) való „laikusoktól”, s az alájarendelt gyülekezeti szolgálattevőkkel együtt külön szent rendet (klérus)7 alkotott. A klérus (papirend) tagjává bárkit is csak ünnepélyes fölszentelés tehetett. A fölszentelt ember a püspök és a vének kézrátétele által — úgy hitték — különleges módon megkapja a Szentlelket és az így nyert „elpusztíthatatlan szent jelleget”8 a klérikus soha életében, még halálos bűnbe esve sem veszítheti el. Így alakult ki nagyszámú rangfokozatokkal a papság.9 Most már az egyház dolgaiba ritka kivétellel csak annak lehetett beleszólása, aki pap volt. A paptól ugyan megkívánták, hogy szent életet éljen — ezért nem is engedték meg neki, hogy a régi apostolok és gyülekezeti elöljárók példájára világi kenyérkeresetet is űzzön, sőt kezdték azt is rossz néven venni, ha megházasodott — de most már ennél fontosabb volt az, hogy szabályszerűen föl legyen szentelve, legyen joga a papsághoz. Így váltja fel már az ókatholicizmusban az önkéntes gyülekezeti szolgálatot a jogrenden alapuló papi uralom, a hierarchia.
A hierarchiát az egyház kénytelen volt kialakítani, hogy a belé tóduló tömegeket rendben tarthassa. De az ilyen rendtartás nem megy másként, mint parancsszóra. Ahol pedig, parancsolnak, ott uralomnak is kell lennie. És ennek az uralomnak birtokosai nagyon gyorsan megfeledkeztek az egyház Urának parancsszaváról: „A pogányokon uralkodnak az ő királyaik... de ti nem úgy: hanem aki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint aki legkisebb; és aki fő, mint aki szolgál.” (Lukács 22:25 -26.)
3. Az egyetemes egyház
Ez a hierarchikus alkotmány a III. század folyamán az egész egyházban érvényre jutott s azt egységbe foglalta. Püspökeik akkor már nagyobbára csak a városi gyülekezeteknek voltak; a vidék keresztyén népe és elöljárói is ezek hatalma alá kerültek. Egy-egy politikai tartománynak (provinciának) püspökei rendszeres gyűléseket (gör. synodos, lat. concilium), zsinatokat kezdtek tartani a tartományi fővárosban (gör. metropolis = anyaváros). A zsinatok határozatairól azt tartották, hogy azok a Szentlélek különös ihletése alatt jönnek létre. Elnökük rendszerint a metropolis püspöke = a metropolita, vagy érsek10 volt, aki így a többi püspök felett felsőbbségre tett szert. Több érsekségből alakultak ki — ismét a birodalom politikai tagozódása szerint — a patriarchatusok; ilyen volt Keleten a konstantinápolyi, alexandriai, antiochiai, jeruzsálemi patriarcha = főatya, főérsek kerülete; Nyugaton pedig a római patriarcháé, amelyből a pápaság lett. Konstantin és utódai az egység érdekében az egész birodalom püspökeinek közös zsinatát: az ú. n. oikumenikus11 = egyetemes vagy közzsinatot is lehetővé tették. Ez a zsinat lett az ókatholikus egyház legfőbb tekintélye.
Ekképpen három század alatt Krisztus híveinek Szentlélek-vezette gyülekezeteiből egy nagyszerű egységes jogi intézmény lett, amely az állammal szorosan összenőtt és az egész római birodalmat behálózta.
6 Szóról-szóra a. m. öregebb. Az első században az episkopos és a presbyteros neveket még felváltva használják ugyanazokra a személyekre is. Csak a II. századtól jelent a két név két külön munkakört.
7 Kleros gör. = ordo, magistratus.
8 Lat. character indelebilis.
9 A pap név ugyanonnan ered, ahonnan a pápa; a görög papas vagy pappas szóból, ami atyát jelent s eleinte csak a legtekintélyesebb gyülekezeti elöljárók tiszteleti címe volt. Csak az V. század végétől foglalták le kizárólag maguknak a római püspökök a pápa nevet.
10 Az archiepiskopos = főpüspök szóból.
11 Oikumene gör. = lakott föld; így nevezték általában az ismert világot és különösen a birodalmat.
Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.
|