1. Szertartások

A keresztyén gyülekezet legrégibb szertartásai nagyon egyszerűek voltak. De már kezdettől fogva hozzájuk tapadt egy nem evangéliumi gondolat, amely a keresztyén lelkekbe a környező pogányvilágból szivárgott át: az t. i., hogy ezek a szertartások tulajdonképpen misztériumok, latinul sacramentumok, azaz isteni erőket közlő titokszerű szent cselekmények. Ez a gondolat annál jobban elhatalmasodott, minél tömegesebben lettek az egyház tagjaivá csak külsőleg megtért, pogányságukkal szakítani nem tudó lelkek.

Az egyházba való fölvétel ősi szertartása a keresztség volt; ezt, miután a megkeresztelendő elmondotta a hitvallást, háromszori vízbemerítéssel, ritkábban leöntéssel hajtották végre s ünnepies és titokzatos ceremóniákat szőttek köréje. Keresztségben az egész ókoron át rendszerint csak felnőtteket részesítettek; de régtől fogva fordult elő gyermekkeresztség is, később pedig általánossá lett.¹² A keresztségnek, mint sákramentomnak, bűntörlő erőt tulajdonítottak; ezért sokan (így maga Nagy Konstantin is) csak halálos ágyukon vették fel. A még meg nem keresztelkedett hívőket az egyház kiskorú tagjainak, növendék keresztyéneknek tekintették:¹³ az ilyenek az úrvacsorában még nem részesülhettek, csak a közönséges istentiszteleten vehettek részt.

A közönséges istentisztelet kezdetben egyszerű és fesztelen összejövetel volt, ahol imádkoztak, énekeltek, felolvastak a Szentírásból s meghallgatták a Lélek embereinek intelmeit és bizonyságtételeit. Összejöveteleket reggel is, este is tartottak. Az úrvacsora legősibb alakja valószínűleg az esti istentiszteletet betetőző vendégséggel (szeretetvendégség, gör.: agapé) volt egybekötve. Itt a rendes étkezésen kívül — az Úr utolsó vacsorájára és halálára való emlékezésül — kenyeret és bort osztottak ki a szereztetési igék (I. Korinth. 11:23-26) kíséretében. Ez az ősi egyszerűség azonban a sákramentomi gondolat hódításával veszendőbe ment. Az istentisztelet szövevényes és fényes misztériumi szertartássá nőtt ki. Középpontja lett az úrvacsora, amelyet — zsidó és pogány gondolatok és emlékek hatása alatt — már a III. században áldozatnak tekintenek: Krisztus teste és vére megáldoztatásának a pap által, élők és holtak bűneiért. Az Úr „testének” és „vérének” jelenlétét is anyagi, fizikai módon képzelte el az érzéki istentapasztalásra áhítozó pogánykeresztyén.

Egyébként is rengeteg pogány hatást szítt föl a keresztyén istentisztelet. Ez egyrészt megkönnyítette a térítés munkáját, másrészt azonban eltávolította az egyházat a lélekben és igazságban = szellemben és valóságban való jézusi istenimádástól (Ján. 4:24). Pogány eredetűek a gyertyák, a tömjén, a körmenetek s még sok más efféle. A pogány sokistenimádás élt tovább az angyalok, a szentek, és a IV. század óta már „Isten anyjá”-nak nevezett Mária, valamint ezeknek képei és ereklyéi tiszteletében.

2. Ünnepek, szent helyek, szent művészet

Az istentiszteletre szánt napok közül legősibb „az Úr napja”, a vasárnap, mely a Krisztus feltámadása emlékére már a legrégibb pogánykeresztyén gyülekezetekben elfoglalta a zsidó szombat helyét. Pénteken a Krisztus halála emlékére, és a hét még egy napján böjtölni szoktak. Az évi nagy ünnepek közül a legrégibb a húsvét s a pünkösd. A karácsony legelőször Rómában, a IV. században jelenik meg, mint a téli napfordulat ( = az új nap megszületése) pogány, főként a Mithras-kultusszal kapcsolatos örömünnepének mihamar közkedveltté lett keresztyén mása. A Mária- és szentkultusz révén aztán, a következő századokban, mértéktelenül felszaporodtak az ünnepek.

A legrégibb istentiszteleti összejövetelek magánházakban folytak le. Csak a II. században kezdtek e célra külön épületeket emelni. Nagy, fényes templomok csak akkor épülhettek, amikor már Konstantin és utódai erre a célra is bőkezűen ellátták az államegyházat  E kor templomai legnagyobbrészt bazilika- stílusúak: ez volt még ekkor a legalkalmasabb stílus az egyszerű  istentisztelet céljaira. Tornyokat, harangokat az ókor még nem ismert. Szenteknek tartották a keresztyének temetőhelyeit is, ahol a közeli végítélet és feltámadás reményében kegyelettel őrizgették halottaikat; a halotthamvasztással, mint pogány szokással, teljesen szakítottak. Egyes helyeken — így főként Rómában — egész nagy földalatti halottvárosokat, katakombákat rendeztek be. Istentiszteleteket a katakombákban rendszerint nem tartottak, de kedves, kezdetleges vallásos művészetük emlékeivel főlékesítették azoknak falait.

¹² A gyermekkeresztség keresztyén szülők gyermekeinél az Újszövetség jegye (amint az Ószövetség jegye volt a szintén gyermekeken végrehajtott körülmetélés) és egyszerű engedelmesség az Úr Jézus Krisztus parancsszava iránt: „Engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jőjjenek és ne tiltsátok el őket...” (Lukács 18:16). De természetesen csak akkor válhatott általánossá, amikor már a felnőtteket térítő missziók munkája vesztett jelentőségéből s helyüket mindinkább a keresztyén család és az egyház nevelő munkája foglalta el.
¹³ Ezek voltak (görög szóval) a katechumenusok: hittanításban részesülők.

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.