l. A fejlődés iránya; kettős erkölcsiség

Az ókor nagy városaiban mély erkölcsi romlottság uralkodott. Ennek közepette tündöklő jelenség volt az őskeresztyének tiszta és szigorú erkölcsi élete. Ez természetes következménye volt a Lélek uralmának, valamint a környező pogányvilágtól elzárkózottságuknak és annak, hogy az Úr visszajövetelét a legközelebbi jövőben várták. Idő múltával elhalványodott ez a szent várakozás, a keresztyének száma ellenben annál inkább megszaporodott. A nagy tömegekből álló gyülekezeteket már nem lehetett könnyen elzárni a világtól s megóvni a bűn fertőzésétől. Az egyháznak tehát már a II. század második felében választania kellett: vagy megmarad régi szigorúsága mellett és lemond terjeszkedéséről, vagy pedig tovább hódít és alábbszállítja erkölcsi mértékeit. Az egyház az utóbbit választotta, mert nem akart egy kis felekezetté összezsugorodni, hanem világegyházzá akart lenni. Ez a törekvés érthető, mert az egyház arra érezte magát hivatva, hogy a Krisztus uralmát az egész világra  kiterjessze. De ezt a célt emberi erőre és hatalomra, nem pedig a Krisztus lelkére támaszkodva akarta elérni. Ezért volt szüksége a tömegekre.

Sok jó keresztyénnek annyira fájt ez a megalkuvás, hogy — semmint belenyugodjanak — inkább szakadásba vitték az egyházat. Ők a Lélek és a szentség régi uralmát szerették volna visszaállítani. Ezek a szakadások (gör. schismák)¹⁴ ismételt nagy belső válságokat okoztak, de az egyházat nem bírták eltéríteni fejlődésének már egyszer fölvett irányából. Ez az irány az ókatholicizmusban végtére is kettős erkölcsiségre vezetett. Az átlagos keresztyének nagy tömegétől az egyház beérte egy nagyon mérsékelt krisztuskövetéssel: megengedte nekik, hogy a világban éljenek s avval kiegyezzenek. A szigorú, teljes keresztyénséget pedig csak kevesektől kívánta meg: azoktól akik erre önmaguk szánták rá magukat és szakítottak a világgal.

2. Aszkézis és szerzetesség

Az átlagon felülemelkedő keresztyénségre természetesen kínálkozó út az aszkézis volt. Ez annak a kornak oly általános jelensége, hogy hatása alól a keresztyénség sem vonhatta ki magát. Különben is az aszkézis alapgondolata az, hogy a test fölött a léleknek kell uralkodnia; ez pedig sehol olyan hatalmasan nem érvényesül, mint a keresztyénségben. Érthető tehát, hogy az egyházban az aszkézis már nagyon korán megjelent. Csak az volt a baj, hogy mindjárt eleinte pogányos formában jelentkezett: természetes életszükségletekről és jogosult életörömökről való Istenkísértő lemondásban (böjt, nőtlenség), sokszor bőszült önsanyargatásban. Ez egészen más volt, mint az a nemes és szabad önfegyelem, amelyet az Evangélium kíván. Az egyház ugyan óvta híveit az aszkézis túlzásaitól, azonban magát az aszkézist már a második században a komoly keresztyénség tartozékának tekintette. De ilyen értelemben komoly, következetes keresztyén nem lehetett mindenki. Aki mégis az mert és az tudott lenni, annak ezt a keresztyén közfelfogás már 200 körül különös érdeméül rótta föl s azt vélte, bogy Isten is annak számítja. A kiválóbb aszkétákat, később a szerzeteseket az átlagos keresztyén ember már korán babonás csodálattal vette körül, különleges isteni erők birtokosának tartotta, emléküket tisztelte s képzeletével a szentek alakjait szőtte meg belőlük.

A IV. század folyamán fejlődik ki az aszkézisből annak szervezett és társas alakja: a szerzetesség. Közvetlen előzménye a remeteélet volt. Egyes elszánt aszkéták, hogy a világgal annál teljesebben szakítsanak, kivonultak a vad egyiptomi sivatagba¹⁵, vagy egyéb embernemlakta helyekre s ott elképesztő nélkülözések és önkínzások között folytatták testük „megöldöklését”. A remeteség atyja a kopt származású, egyiptomi Antal volt (300 körül). Ezeket a magános remetéket azonban a teljes testi és lelki elvadulás fenyegette. Pachomius (320 körül), szintén egyiptomi aszkéta belátta, hogy céljukat, az Istennek tetsző életet, sokkal jobban elérik, ha társasággá állanak össze. Ő alkotta az első aszkéta- telepet a Nílus partján. Ez lett az őse a későbbi klastromoknak.^l6 Már maga Pachomius mind férfi, mind női aszkéta-társaságokat szervezett. Ezekből lettek a régi magyar szóval ú. n. szerzetek. Keleten rohamosan terjedt el a szerzetesség. Az egyház legkiválóbb vezetői is felkarolták: így különösen Basilius, a nagy aszkéta caesareai püspök (mh. 379), aki a szerzetességnek a keleti keresztyénségben máig uralkodó rendtartást szabott. Nyugaton eleinte lassabban foglalt teret a szerzetesi élet, de később itt lett igazi nagyhatalommá abban a formában, amelyet a bölcs itáliai aszkéta, Nursiai Benedek 529-ben adott neki. Ő az első rendezett nyugati szerzetestárság: az ú. n. benedekrend alapítója.

A szerzetesség alapgondolata merőben ellenkezik az evangéliumi keresztyénséggel. De Istennek volt hatalma még a tévedésből is jót kihozni. Az Ő akarata volt, hogy a tisztább, nemesebb keresztyén élet a következő századok óriási viharaiban meghúzódhatott a klastromfalak között.

3. Az átlagos keresztyén erkölcsiség

A szerzetesség világmegvetésére és önmegtagadására a keresztyének nagy többsége nem volt képes. Az ilyeneknek valahogyan egyeztetniök kellett az Evangélium és a világ követelményeit, ha sem amazzal, sem emezzel nem akartak végleg szakítani. Ez az egyeztetés már a IV. században egy átlagos erkölcsi felfogást eredményezett. Ezt aztán szentesítette az egyház is. Kezdetben a világi foglalkozások közül az egyház mindazokat tiltotta, amelyek valami kapcsolatban voltak a pogány vallással; pl. a színészetet, a műipart, az áldozati állatokkal való kereskedést. A szigorú keresztyén gondolkodás ezenkívül az első három században még a katonáskodást és a közhivatalviselést sem tartotta megengedhetőnek. Tényleg azonban már Konstantin kora előtt nagyszámú keresztyén katona és állami tisztviselő volt s akadtak közöttük magasrangúak is, pl. helytartók. A többi foglalkozás tilalmát is csak a papokra nézve lehetett teljes szigorral érvényesíteni. A világi szórakozások dolgában sem tudták állandóan fönntartani az eredeti szigorú megítélést. Az egyház hivatalosan mindenféle zajos szórakozást, táncot, játékot „világinak” és elvetendőnek ítélt; a színházat meg a cirkuszt pedig egyenesen a gonosz szellemek tanyájának bélyegezte. De valójában már Konstantin előtt sem minden keresztyén tartotta kötelezőnek ezt a felfogást. Attólfogva pedig, hogy a birodalom hivatalosan keresztyén lett, a nagy tömegek életén még kevésbé látszott meg a keresztyénség hatása. Maguk a keresztyén császárok is hiába hoztak törvényeket a borzalmas gladiátori mutatványok ellen; a „keresztyén” nép éppen olyan mohón követelte és élvezte azokat, mint azelőtt a pogány társadalom.

Sokkal több eréllyel tudta érvényesíteni az egyház a maga Isten törvényén alapuló elveit az öngyilkossággal, a nemi bűnökkel és a gyermekek kitevésének általános és jogosnak tekintett szokásával szemben. Az ókori társadalomnak e súlyos erkölcsi sebei a keresztyén lélek hatása alatt kezdtek először gyógyulni. De viszont a vagyon, a fényűzés és a műveltség kérdésében megint csak kiegyezett a keresztyén erkölcsi felfogás a környező világgal. Egyre fogyott azoknak a szigorú keresztyéneknek a száma, akik ezekben a dolgokban is csak az ördög csábítását látták. Teljes vagyontalanságra csak az aszkéták és szerzetesek szánták el magukat. Velük szemben folyton több lett a jómódú keresztyén. Az ilyenek aztán a mérsékelt fényűzéstől sem riadtak vissza s előmozdítói lettek a művészeteknek. A tudományos és irodalmi műveltségre is már a II. század óta egyre több a példa a keresztyének között. Mindez nem lett volna baj, ha vagyonnal, művészettel, műveltséggel az evangéliumi keresztyén szabadság szerint éltek volna. De a tömegkeresztyénség éppen erre nem volt képes.

4. A bűnbánati rend

Az átlagos erkölcsi színvonal fenntartására a bűnbánati rend volt az egyháznak leghatalmasabb eszköze. Ezt az őskeresztyénség még nem ismerte. Ott csak a keresztség előtt lehetett szó bűnbánatról. Aki megkereszteltetése után esett súlyos, ú. n. „halálos” (azaz a tíz parancsolat valamelyikét nyilvánvalóan megsértő) bűnbe, azt, mint megfertőzött tagot, örökre kizárták az egyházból. Ez volt a sorsuk legelsősorban a hittagadóknak, mint a legrettentőbb, „halálos bűn” elkövetőinek. De idővel, az erkölcsi szigor általános lazulása folytán ebből is engedtek. Hiába tiltakozott a régi tisztasághoz ragaszkodók pártja: a tömeg kikövetelte az „elesettek” s később más halálos bűnben leledzők számára is az ú. n. „második bűnbánat” lehetőségét. Az ilyen bűnbánókról úgy gondolkoztak, hogy Isten nekik a bűneikért járó örök büntetést, a kárhozatot elengedte ugyan, de nem az idői büntetéseket is, melyekkel Isten a bűnöst szintén sújtja. Hogy tehát az idői büntetésektől is szabaduljanak, a püspök irányításával egy körülményes vezeklésen (latinul: poenitentia, azaz megbánás) kellett keresztülmenniök. Csak ezután fogadtattak vissza az Úr testének közösségébe. Ez a vezeklés eleinte testileg-lelkileg fájdalmas és — mert a nyilvánosság előtt folyt — különösen megalázó volt. Később ennek a szigorúsága is alábbhagyott.

5. A szeretetmunkásság

A keresztyénség erkölcsi ereje még a nagy megalkuvások ellenére is csodásan fénylik az ókorban. Ezt a keresztyén szeretet munkái bizonyítják. A pogány ókor a tiszta szeretetből fakadó társadalmi segítőmunkát még nem ismerte. A keresztyének ellenben már legősibb gyülekezeteikben gyakorolták özvegyek, árvák, szegények, betegek, foglyok, aggok gondozását. A tehetősebb gyülekezetek a szegényebbek, elsősorban a jeruzsálemi számára rendszeresen adakoztak (V. ö.: Róm. l5:26-28, II. Korinth. 9:5-l5). Állandó volt köztük a szegény utazók támogatása s a legszívesebb vendégbarátság. Tevékeny szeretetüket különösen nagy köznyomorúságok, pl. ragályok idején, még a pogányokra is kiterjesztették.  Ezeket sokszor csodálkozásra, nem egyszer megtérésre indították korlátokat nem ismerő önfeláldozásukkal. A későbbi  államegyház nagy birtokadományokhoz jutott s így még hatalmasabban tudott közreműködni a hanyatló ókor rettenetes gazdasági nyomorának enyhítésére. Nagyszerű egyházi jótékonysági intézmények emelkedtek előbb Keleten, majd Nyugaton is: idegenek, szegények, árvák, özvegyek, aggok, gyógyítható és gyógyíthatatlan betegek, lelencek stb. egyaránt menedéket találtak bennük. Az alexandriai egyház az 500-ik év körül 7500 szegényről gondoskodott. A konstantinápolyi Sophia-templom mellett, legnagyobb részben a szegénygondozásra, 100 diakonus és 40 diakonissza volt alkalmazva. Basilius püspök Caesarea kapui előtt egész kis várost alapított kórházakból és menhelyekből; ő maga különösen nagy önfeláldozással ápolta a bélpoklosokat. Rómában Fabiola, ez az előkelő keresztyén nő, alapította a IV. század végén az első kórházat, ahol ő maga ápolta a legundorítóbb bajokban szenvedőket is. A szeretetmunkára az indítást az egyház jobbjainak eleinte kizárólag a lelkükben lángragyúlt krisztusi élet adta. Később azonban egyre nagyobb szerepük lett benne az alantasabb lelki rúgóknak. Főképp a zsidó gondolkozás hatása gyökereztette meg a tömegekben, sőt még a kiválóbb lelkekben is azt a gondolatot, hogy az alamizsnálkodó jutalomra tarthat számot Istentől. Már Cyprianus szerint „alamizsnák és jócselekedetek oltják ki a bűn lángját”.^l7

¹⁴ Szkizmának olvasandó!
¹⁵ Innen a név is: eremites, gör. sivataglakó. Másik szokott elnevezésük: anachoreta, gör. elhúzódó.
¹⁶ Claustrum lat.: zár, korlát, „zárda”. Ebből ered a magyar klastrom (kolostor) szó.
¹⁷ Az e §-ban tárgyalt jelenségeket nagyszerű költői képben mutatja be Herczeg Ferenc A Nap Fia c. regénye.

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.