1. A theologia kezdete

Az őskeresztyének nem érezték szükségét annak, hogy az ő egyszerű de forró és erős hitüket szabatos fogalmakba öntsék. Isten igéje közvetlenül hatott reájuk az ó- és újszövetségi Szentírásból s az arra támaszkodó prédikálásból. Ők még nem szorultak rá, hogy tanokban adják nekik elő, fogalmilag magyarázzák meg nekik az Igét. Azonban már őközöttük is vannak egyes kiváló lelkek, elsősorban Pál és János, akik a gondolkozás eszközeit is fölhasználják a maguk és testvéreik hitének tisztázására, erősítésére, védelmére. Őtőlük erednek az első szálai a bibliai Kijelentés tudományának, a theologiának. A II. századtól kezdve mind nagyobb szükségük lett a keresztyéneknek a theologiára, mert az egyháznak belülről és kívülről olyan ellenségei támadtak, akik ellen csak a tudomány fegyvereivel lehetett sikeresen küzdeni. Amazok voltak a gnostikusok, emezek pedig egyes kiváló pogány filozófusok, akik irodalmi úton igyekeztek cáfolni a keresztyénséget. Ez ellenfeleket a nagy keresztyén gondolkozók csak a saját fegyvereikkel: azaz a görög filozófia segítségével győzhették le. Így a keresztyén theologia a kijelentett igazságnak filozófiai formában veló kifejezése és igazolása lett.

2. Az első nagy theologusok

Már a második század végén annyira föllendült a theologia művelése, hogy az ókori szellemi művelődés középpontján: Alexandriában egy nagy keresztyén theologiai főiskola (az ú. n. „katecheta-iskola”)¹⁸ alakult. Ennek tanárai lángoló meggyőződésű keresztyének voltak, de egyszesmind vérbeli filozófusok is. Legnagyobb volt köztük a keresztyén theologia első nagy összefoglalója, a lángeszű és hihetetlen munkabírású Origenes. Ő vette fel győzelmesen a harcot a keresztyénség egyik legelső irodalmi ellenfelével, az éleseszű pogány filozófus Celsus-szal. Nagyszerű munkát végzett a szentírásmagyarázat terén is. Tudásánál csak szerénysége volt nagyobb, filozófiájánál csak hite mélyebb és erősebb. A Decius-féle üldözések alatt őt, a hetven éves, elgyöngült testű, de lélekben törhetetlen aszkétát is kínpadra vonták s az elszenvedett kínzások következtében nemsokára (254) meg is halt. Állítólag 6000 különféle irodalmi művet hagyott hátra.

Nyugaton az első nagy theologus Tertullianus, egy karthagói pogány centurio fia (200 körül). Először ügyvéd volt és mint ilyen tért meg. Fényes írói tehetségét egészen Krisztus szolgálatára szentelte. Heves vérű, eredeti gondolkozású s erkölcsi fölfogásában a végletekig következetes ember volt. Nem is volt maradása a katholikus egyházban, mert végképp megromlottnak látta azt; kivált belőle és egy rajongó szakadáshoz csatlakozott.

Cyprianus Karthagónak — szintén pogány ügyvédből lett — nagy püspöke volt a másik nagy nyugati theologus. Egyházát a Decius-féle üldözések alatt erélyesen és bölcsen pásztorolta; később (258) vértanúhalált halt. Ő adott először világos irodalmi kifejezést annak a gondolatnak, hogy a katholikus egyház egyedül üdvözítő. „Nem lehet — úgymond — Isten atyja annak, akinek az egyház nem anyja”. Az egyházba pedig csak az tartozhatik bele szerinte, aki nemcsak a tanításait hiszi és vallja igazaknak, hanem a vezetőinek, a püspököknek is feltétlenül engedelmes. Ezekkel a gondolatokkal Cyprianus már veszedelmes lejtőre jutott: a Szentírás az üdvösségnek ilyen feltételeiről (látható egyházba tartozás, emberi tekintélyeknek engedelmeskedés) egyáltalában nem tud.

3. A dogma

A nagy theologusok tanításaiból (közülük a legnagyobb tekintélyre jutottakat később egyházatyáknak nevezték) választotta ki az akkori egyházi köztudat a neki legmegfelelőbbeket s emelte hivatalos, kötelező egyházi tanná: dogmává.¹⁹ A dogma kialakulását hosszas és heves szellemi harcok előzték meg. E harcok legfőbb ütköző pontja Krisztusnak Istenhez való viszonya volt. Ez volt ugyanis az akkori keresztyén gondolkodás legfőbb kérdése. A létnek legmélyebb titkát, a végesnek a végtelenhez való viszonyát fürkésző görög szellem a keresztyénségben sem tudott megnyugodni mindaddig, amíg ezt a kérdést a maga számára bölcseleti úton meg nem oldotta.

Először abban kellett dönteni: Krisztus egylényegű-é (homousios) Istennel, azaz öröktől fogva való isteni lény-e, vagy pedig pusztán teremtmény, vagy, mint egy közvetítő irány hirdette, legföljebb hasonló (homoiusios) az Atya lényegéhez? Azok, akik Krisztust puszta teremtménynek hirdették, az Isten egységét akarták ezzel megóvni. Ennek a nézetnek egyik főképviselője volt Arius alexandriai pap, akiről ez az irány később a nevét is kapta (arianismus). A másik irány szerint Krisztus váltsága csak akkor teljes, hogyha Őbenne magát az Atyát bírjuk, az istenség teljességét tesszük magunkévá. Ezért ragaszkodott ez az irány az egylényegűség gondolatához. Hogy mi megistenülhessünk — gondolta a görög keresztyén —, Istennek emberré kellett lennie. Ez az utóbbi nézet győzött, mert ennek volt mélyebb bibliai alapja. A Szentírás ugyanis nemcsak azt tanítja, hogy Isten egy, hanem azt is, hogy Isten Krisztussal egy és Krisztusban lett a miénk.

Ez alapon a nicaeai „oikumenikus” zsinat (325) kimondotta, hogy a Fiú egylényegű az Atyával. Ehhez a konstantinápolyi közzsinat (381) következetesen hozzácsatolta a Szentlélek (a velünk levő Atya és Fiú) egylényegűségét is. Az ellenkező nézetűekre pedig átkot (anathema) mondtak: azaz kimondották, hogy aki ezekről a dolgokról nem úgy gondolkozik, ahogyan a hivatalos egyház tanít, az kiesik az anyaszentegyház üdvözítő közösségéből. Az átkot a császárok támogatása tette foganatossá: ők hívták össze ugyanis a közzsinatokat — az elsőt, a nicaeait maga Nagy Konstantin — s a döntésre is nekik és udvari theologusaiknak volt legnagyobb hatásuk. Így alakult ki a keresztyén alapdogma, a Szentháromságtan (a trinitas tana), mely szerint az egy isteni lényegben három személy van: Atya, Fiú, Szentlélek.

De itt még nem állhatott meg a nyughatatlan görög keresztyén szellem. Rögtön felvetődött a másik kérdés: ha Krisztus Isten, egy az Atyával — akkor ezzel hogyan fér össze ember- mivolta? Miként lakozhatik a teljes istenség egy történelmi, hús és vér emberalakban? Pedig ott kell lakoznia: mert azt is jól látta a bibliai keresztyén hit, hogy ha a Krisztus istensége nélkül a váltság nem lehet teljes: embersége nélkül viszont nem lehet valódi. Most tehát Krisztus isteni és emberi természetének viszonyát kellett meghatározni. Itt is több nézet küzdött egymással. Küzdelmük úgy elmérgesedett, hogy évszázadokon át fölkavarta ez egyház és a birodalom békéjét. A hivatalos döntést a 45l-iki chalcedoni közzsinat hozta meg: e második fő keresztyén dogma szerint Krisztus egy személyében elegyítetlenül, de másrészt elválaszthatatlanul együtt van a két természet. Ez a hívő lélek számára kétségkívül bibliai alapon álló, kielégítő megoldás volt, de a filozófiai fürkészést nem elégítette ki. Nem is szűntek meg a theologiai harcok a chalcedoni dogmával. Az ellenkező nézetűek közül sokan, az átokkal nem törődve, kiléptek az anyaegyházból s külön egyházakat alapítottak. Ezeket természetesen a hivatalos birodalmi egyház eretnekeknek tekintette. Romjaikban még ma is fennállanak ezek a kicsiny egyházak, amelyek az évszázadok során rengeteget szenvedtek meggyőződésükért (ilyen pl. az örmény és az egyiptomi kopt egyház).

Az ókor egyházának így kialakult „orthodox” szentháromságtani és krisztustani dogmája: a trinitas tana és a christologia a maga nehézkes és ódon filozófiai köntösében is sarkalatos keresztyén üdvigazságokat fejez ki. Ezért a miatta lefolyt harcokat nem lehet meddő szellemi erőpazarlásnak tekinteni.

4. A nyugati továbbfejlődés; Augustinus

A fődogmák kialakítása a keleti egyházfél műve volt; itt, Keleten érte meg ugyanis első nagy fölvirágzását a keresztyén theologia. De még mielőtt a birodalom nyugati fele a barbárok csapásai alatt végleg összeomlott volna, itt is támadtak kiváló theologusok.

A legnagyobb nyugati egyházatya s általában Pál apostol és a reformátorok között a leghatalmasabb és legeredetibb keresztyén gondolkodó Augustinus, magyarosan Ágoston volt (354-430). Numidiában, szegény tisztviselő családból született: csak az anyja, a kegyes és finomlelkű Monnica volt keresztyén. Ifjúságát mohó tudományszomj és viharos életörömök emésztették föl. Lelke igazságért, teste élvezetért lángolt. A keresztyénség nagyon sokáig nem tudta vonzani. Csak hosszas vergődések után, miután a manichaeismusba és a filozófiai kételkedésbe egyaránt belekóstolt, jutott el az újplátói bölcselet segítségével a Kijelentés igazságának fölismerésére. De teljesen csak akkor lett keresztyénné, amikor, már mint 32 éves férfi Milanóban, egy csodálatos megtérésben teljesen szakított addigi világias életével. Eszét, szívét és akaratát alávetette Istennek s egészen az Ő mindenható kegyelmére bízta magát. Megtérése után otthagyta fényesnek igérkező világi pályáját is. Előbb aszkétaéletre adta magát,  majd pappá lett és nemsokára püspökké egy kis északafrikai városban, Hippo- Regiusban. Ebben a szerény állásában csakhamar a nyugati keresztyénség vezető szellemévé lőn. Agg korában ragadta el a járvány, miközben Hippot a vandálok ostromolták.

Augustinus bámulatos irodalmi működést fejtett ki egyháza szolgálatában. Gazdag és mély szellemével évszázadokig páratlanul hatott a keresztyén gondolkozásra. Mestere volt a lelki önmegfigyelésnek; ebben a tekintetben ő az első modern ember. Világhírű Confessióiban Istennel való társalkodás alakjában, megragadó őszinteséggel és csodás fínomsággal írja le ifjúkori lelki fejlődését és megtérését. Soha el nem homályosuló tükre ez a könyv a kegyelemben megvigasztalódott szívnek, amely bűneinek bocsánatát tapasztalta s az örök élet előízét érzi. Mint theologus is, legtöbbet azért az igazságért dolgozott és küzdött, hogy az ember üdve egyedül Isten kegyelmén alapul. Ez az ő számára a tapasztalás megrendíthetetlen ténye volt. Theologiai kifejezést a predestináció tanában adott neki. E bibliai alapon álló tana szerint Isten az eredendő bűnben megromlott, kárhozatraméltó emberiségből egyeseket kegyelemből üdvösségre rendelt és választott ki. Ezeket aztán a földi életben ellenállhatatlan kegyelmével úgy vezérli, hogy semmiképp el nem bukhatnak. Legnagyszerűbb theologiai művében, a keresztyénség védelmére írt De Civitate Dei-ben (Isten városáról, v. ö. Jelenések 2l:2 skk.) pedig ezt a gondolatot még jobban kiszélesítette. Az emberiség egész életét úgy mutatta be, mint a kegyelemre kiválasztottak és a kegyelmen kívül állók: a Civitas Dei és a Civitas Diaboli (az ördög városa) nagy harcát. A Civitas Dei tagjai alkotják az igazi, láthatatlan anyaszentegyházat, amelyet a földön a látható és egyedül üdvözítő katholikus egyház képvisel. A Civitas Diaboli-ba tartozik viszont minden emberi közösség, művelődés, állami és társadalmi rend mindaddig, amíg csak alá nem rendeli magát az egyháznak.

Ezekkel a gondolataival Augustinus az utókornak évezredes irányt szabott. A predestinációról szóló tana azonban nem maradt ellenmondás nélkül. Az egyházi gondolkodást addig főként az aszkéták irányították, akik inkább a szabad akarat gondolatán csüngöttek: azt hitték, ezen fordul meg az ember üdvössége. Augustinus mély keresztyén tapasztalását és tanítását kevesen voltak képesek megérteni. A legtöbb jóravaló, de felszínes lélek az ember erkölcsi szabadságát, önállóságát és „érdemeit” féltette a predestináció tanától. Egy brit aszkéta, Pelagius, nagy vitát is indított e miatt Augustinusszal. Őneki, világtól elvonultságában sejtelme sem volt a bűn rettentő hatalmáról. Ezért egészen mereven azt hirdette, hogy az üdvösség az ember szabad akaratának műve; az isteni kegyelem csak épp annyiból áll, hogy az embert szabadakarattal ajándékozza meg s aztán „segíti” annak felhasználásában. Még Augustinus halála után sem szűntek meg e tárgy körül a viták. Az egyház hivatalosan Augustinus tana mellett foglalt állást, de a keresztyének átlagos erkölcsi felfogása mindig inkább Pelagius felé húzott. Teljesen csak a nagy reformátorok tudták Augustinus kegyelemtanát megérteni és méltányolni.

A Civitas Dei-ről szóló tanításával pedig a középkori egyház világhatalmának eszmei alapjait rakta le Augustinus. Mély hálával ragaszkodott a katholikus egyházhoz, amelynek kebelén a kegyelmet megtalálta. Határtalanul tisztelte az egyház tekintélyét. Lényegileg azonosnak hitte a földi egyházat a Civitas Dei-vel. Azt gondolta, hogy az embereket, a saját üdvösségük érdekében, még erőszakkal is lehet kényszeríteni, hogy a katholikus egyházhoz tartozzanak. Ez a nembibliai gondolkozása végzetes hatással volt az egyház későbbi fejlődésére. De viszont a mindenható kegyelemről, a predestinációról szóló bibliai tanával ő lett a reformáció előkészítője is.

¹⁸ Azaz a hittanítás iskolája.
¹⁹ Dogma gör.: nézet, rendelet, alaptétel.

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.