"... és felöltöttétek az újembert, aki megújul teremtőjének képmására a teljes megismerésig." (Kol3,10)

Világosan kell látnunk, hogy az újjászületés eseményével megérkeztünk Isten országába - de ez a tény nem célba érkezés, hanem elindulás. Mégpedig egy olyan úton, ahol feladatunk a mindhalálig tartó növekedés, így ír erről Pál apostol: "Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus..., amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára." (Fii 3,13.14) Az üdvösségét Krisztusban elérte, de a célba csak halálakor ér majd. Addig úton van és számára is érvényes az ige utasítása: "... növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében." (2Pt 3,18)

Ahhoz, hogy ennek a növekedésnek a természetét jól értsük, vissza kell mennünk a keresztyén ember indulásához, Krisztus keresztjéhez. Ott ugyanis kettős nagy szabadítást nyertünk: bűneinkre teljes bocsánatot és bűnös természetünkre megoldást.

Ismét Pál apostolt idézem: "Krisztussal együtt megfeszíttettem." (Gal 2,20) - Az apostol személyesen nem volt ott Jézus kereszthalálánál, mégis, ami ott történt, számára is új lehetőséget teremtett. Jézus a kereszten halálba vitte javíthatatlan "ó-emberi" természetét. Éppen ezért, Isten igéje nem megjavulásra bíztat, hanem az élet átadására. Arra, hogy az ember lássa, hogy javíthatatlan, legyűrhetetlen a romlott természet, ne is erőlködjön annak kijavításán, mert úgyis csődöt mond vele. Jézus keresztjénél kimondhatja, hogy "ó-emberének" halálban a helye. Nem kíván többé együtt élni vele, hanem Jézusnak, és ezzel természetének nyitja meg magát. Ezt jelenti az iménti ige folytatása is: "Elek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus." (Gal 2,20) - Itt az "én", az apostol régi természetét és nem személyét jelenti. Személyében élt tovább, de most már teljes életközösségben Jézus Krisztussal.

Ez egészen új helyzetet jelent a hívő ember számára: "Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, íme újjá lett minden." (2Kor 5,17) - Új Urat, új életet, új helyzetet kapott, és megkezdődhet a részletek kidolgozásának folyamata. Ez hasonlít ahhoz a telekhez, amit új tulajdonos vásárolt meg. így az övé lett, ezzel szabad kezet kapott ahhoz, hogy azt tegyen vele, amit jónak lát. Ha az új tulajdonosnak ezzel hatalma lett a megroggyant házat, kidőlt kerítést, elvadult kertet "újjáteremteni", akkor az a telek "új helyzetbe" került. Ezzel állapotát az új helyzetnek megfelelően a gazda ütemterve, elgondolása szerint folyamatosan át kell alakítani.

A hívő ember helyzetét ez az örömhír határozza meg: "új teremtés". A régiek lezárultak, mindenre nézve új kezdődött. Ezzel régi állapota újjáépítését új gazdája személyre szabott isteni terv szerint kezdi el megvalósítani.

Erre az újjáépülésre az ember számára Isten igéje ad tevőleges parancsot: "Ezért tehát, szeretteim, ahogyan mindenkor engedelmeskedtetek, nem csupán jelenlétemben, hanem sokkal inkább most, távollétemben is, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket." (Fii 2,12) Még egyértelműbb a felszólítás, ha az eredeti szöveg nyers jelentését idézem: "dolgozzátok ki az üdvösségeteket". Mégpedig "félelemmel és rettegéssel", ami nem Istentől, jövőtől való félelmet jelent, hanem annak teljes tudatát, komolyan vételét, hogy ilyen nagy lehetőséget nem szabad kihasználatlanul hagyni. "Mert az Isten az, aki munkálja bennetek az akarást és a cselekvést is az ő tetszésének megfelelően." (Fii 2,13) Mivel Isten adja az új építkezéshez a hozzávalót, szakértelmet, energiát, és vezeti a folyamatot napról napra, lépésről lépésre, tegyétek meg engedelmesen, amit mond, amire indít!

Isten elkészít mindent, hogy elrendezze a rendezetlen ügyet, el kell mennie, esetleg megszólalni, véghez vinni a dolgot.

Az újjáteremtés halálig tartó folyamat. Mindenkinél más a tervrajz, a kivitelezés módja, üteme, de a végcél ugyanaz: "Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek" (Rm 8,29).

Az újjászületett ember kezdetben boldogan éli át ezt a folyamatot. Ragaszkodik Krisztushoz, s mint újszülött, különleges védelmet kap az Úrtól. Majd elérkezik az idő, amikor már kezd magabiztosabbá válni. Megtapasztalja, hogy azzal is rendelkezik, amivel azelőtt még nem. Úgy gondolja, hogy ez természetes. Könnyen veszi az akadályokat, mert békessége és öröme van akkor is, ha gondok környékezik. Majd elbukik és csalódik. - Mi történt? - kérdezi ekkor. Csupán csak annyi, hogy elszakadt Urától, és nem megy már az új életben járás.

Egyik kedves emlékem, gyermekem óvodás korából való. Sétáltam vele, fogta a kezemet, majd elengedte, s én figyelmeztettem, ne menjen messzire, mert forgalmas az utca, ezért baj érheti. De ő messzire előrefutott. Majd visszarohant és erősen megszorította a kezemet. Kiderült, hogy a kerítésnél egy nagy kutya kezdett ugatni, és ettől úgy megijedt, hogy visszatért hozzám, ahol biztonságban érezte magát.

Erről beszélt Jézus is tanítványainak: "Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt; mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek." (Jn 15,5) Az új életben járás csak az Úrban lehetséges. Benne kapjuk azt az erőteret, amelyben cselekedhetünk. Elengedve kezét, megszűnnek lehetőségeink.

Ahogyan távolodik a hívő ember Urától, olyan ütemben nyer teret életében régi természete. De ez fordítva is igaz állítás. Ezért is érvényes a Biblia felhívása: "Harcold meg a hitnek szép harcát." (1 Tim 6,12)

Tudnia kell, hogy ezt a harcot rendkívül ravasz ellenséggel vívja: ó-embere maradványaival, amely ott van még hívő életében. Ha nagyravágyó volt, most nagyravágyó hívővé teszi. Erőszakossága, érzékenysége stb. átsüt új életén is. Amikor a hívő ember kompromisszumot köt -lehet ez tudatos döntés is - régi természetével, akkor ez a szövetség elszívja erejét, majd ezután elakad a hitbeli növekedésben. Ha ez az állapot hosszabb ideig tart, akkor élete lassan úgy néz ki, mint az a telek, amin évek óta nem rendeztek, javítottak semmit, ezért elburjánzott a bozót, benőtte a gaz, mindenütt érzékelhető a gondozatlanság.

Mit tehet az életét hasonló gondozatlanságba "segítő" hívő ember? Mielőtt erre válaszolnék egyik kedves emlékemet szeretném megosztani: Egyik gyermekünket egyszer nagy rendetlenség közepette találtam szobájában. Indulatosan ráripakodtam: - Ha fél órán belül rendbe nem teszed, akkor nagyon megbüntetlek! Amikor kiléptem a szobából, keserves sírás ütötte meg fülemet. Visszamentem. Ő most is ott ült a szertedobált játékok között, és sírt: Nem tudom rendbe tenni. Megesett a szívem rajta, megfogtam a kezét, és azt mondtam: Gyere, tegyük rendbe együtt! Isten is hasonlót cselekszik: Nem az összekuszált élet rendbetételére szólít fel, hanem magához hív, és kegyelmével segítségünkre siet.

"Azért nem csüggedünk; sőt, ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról napra újul. Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra..." (2Kor 4,16.18) - Amikor az apostol a maga és szolgatársai hívő életének folyamatos újulásáról ír, a legfontosabbnak azt tartja, hogy nem a láthatókra néznek, nem magukra, nem másolóra, nem a rendkívüli terhelésre és megpróbáltatásokra, amelyek között járnak, hanem a láthatatlanokra, pontosabban mennyei Urukra. Az előző fejezet végén így olvashatjuk ezt: "Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől" (2Kor 3,18) Az ő egyre mélyebb megismerése az alapja a hívő emberek megszentelődésben való növekedésének is. (Biblia és Gyülekezet 2001/3, 5-6. o.)

Forrás: http://www.nezzjezusra.hu/ebook/ebredes.htm