1. Őstörténetek
A Genezis 1–11. részében leírt eseményeket bibliai őstörténeteknek szoktuk nevezni. Kortörténeti művekbe ezt a szakaszt ritkán szokták belefoglalni, mivel a történelem-előtti régmúlt időkről szólnak s az ókori ember ismereti szintjén, sőt részben mondai formában vannak előadva. A teljesség kedvéért mégis vegyük számba és próbáljuk értékelni őket.
A teremtés.
A bibliai kijelentés szerint a világmindenség Isten teremtő munkája által jött létre. A Gen 1. r.-e hat teremtési nap keretében mondja el, hogy hogyan teremtette Isten a mennyei és a földi, a láthatatlan és látható világot. Az utóbbi kezdetben kaotikus, élettelen állapotban volt, Isten azonban fokozatosan, újabb és újabb formáló és rendező tettekkel alakította át az élet színterévé.
A világ keletkezéséről az ókorban nemcsak az Ósz. írt, hanem más népek mondái is mítoszai is. Az utóbbiakat egy mondattal úgy jellemezhetjük, hogy bennük a kozmogónia elsősorban
theogónia: a világ élete kezdődik az istenek származásával, egymás ellen folytatott harcaikkal, melyeknek a következménye, esetleg függvénye a földi világ létrejötte és őstörténete. – Klasszikus görög földön Hesiodos Theogoniája a legszemléletesebb példa ehhez. Kor és terület tekintetében közelebb áll az Ósz.-hez a főniciai (raszsamrai) theogonikus mítosz, továbbá a Baal mítosz-ciklus isten-harcai. Végül a babilóni teremtési mítosz (Enuma elis) említendő, mely szerint Marduk isten legyőzve a khaotikus erőket megtestesítő Tiamatot, megformálja a világot s a benne élőket. Ezek az isten-harcok, melyekben a jónak, a rendnek, a világosságnak az istene legyőzi a sötét khaosz élet-ellenes – sárkányszerű szörnyalakként ábrázolt – hatalmasságát, emlékeztetnek az Ósz. egyes költői szövegeiben a teremtésnek olyan szimbolikus ábrázolására, mely szerint a kezdeti „khaosz” állapotát egy szörnyalak testesítette meg, melyet azonban Isten megsemmisített, hogy a khaosz helyébe koszmoszt, rendezett világot teremtsen. (Pl. Zsolt 74:13–14; Ézs 27:1; 51:9 stb.) E szórványosan előforduló költői részletek azonban csak a mindenség fölött álló s hatalmával bármilyen fenyegető vészt elhárítani tudó Istenről tesznek bizonyságot. Az ókeleti mítoszok és az ószöv.-i teremtés-történet „egyeztetése” azonban e hasonló motívumok mellett is elhibázott vállalkozás volna. A bibliai teremtés-leírás (Barth K. szerint) egyszerűen a karikatúrája lenne pl. a babilóninak, és megfordítva.
De szükségtelen a modern természettudomány kozmogónikus tételeivel kapcsolatban is akár az egyeztetés, akár a polémia feladatára vállalkoznunk. Az ókor – és az Ószövetség – emberének egészen más képe volt a világról, mint a mai embernek. A Gen 1. (és 2.) része a maga módján végül is arról tesz bizonyságot, hogy a világ Isten teremtése által jött létre. Ez maga pedig hit-gondolat, amely természetesen feltételezi a teremtő Istenben vetett hitet is. Alapvető szemléleti mód ez, amely mellett a teremtés-történet részletei helyes exegézissel érthetőkké válnak.
Az emberiség őskora és az özönvíz.
Az éden-kerti történetet, majd az első testvérpár történetét elsősorban etikailag kell értékelnünk. Ilyen vonatkozásban nem is találunk hozzájuk megfelelő vallástörténeti párhuzamot más népek irodalmában. Az etikai tartalmon túl aztán az emberiség ősi történetére vonatkozóan olyasféle emlékezés tűnik ki belőlük, amely egy hajdani őshaza elvesztését, a nomád vándorlást, a föld termővé tételéért folytatott küzdelmet tükrözi.
Összefüggő leszármazási táblázatot közöl a Gen 5 r. Ádámtól Nóéig. Feltűnő, hogy ezeknek az „özönvíz előtti pátriarcháknak” roppant magas, 8–900 éves életkort tulajdonít a Biblia. Ez azonban már ismert motívum az ókori Kelet emlékeiben. Nem említve Berosusnak viszonylag későn írt babilóni krónikáját, ismerünk igen régi feljegyzéseket, melyek szerint a legrégibb sumér királyok ezer, sőt tízezer évekig uralkodtak. E hatalmas számok történetileg azt szimbolizálhatják számunkra, hogy az emberiség őskora sokszorosan hosszabb ideig tartott, mint amennyit az a 7–8000 esztendő jelent, ami a történetiség igazi látóhatárán belül eső embervilág történetét képezi.
Az emberiség történetének az előrehaladását aztán a Biblia szerint egy világméretű nagy katasztrófa, az özönvíz szakította meg, melyben szinte az egész élővilág elpusztult, csupán a Nóé bárkájában levők élték túl. – Az özönvíz egyike azoknak a hajdankori eseményeknek, amelyeket az emberiség emlékezése a föld legkülönbözőbb területein megőrzött, olyan egymástól távol élő népek körében, amelyeknél kulturális kölcsönhatásról nem lehet beszélni. Többszáz özönvíz-elbeszélés ismert, amelyek mindegyike egy óriási áradásról beszél, amiből csak néhány ember menekült meg valamilyen mentőhajó segítségével. A bibliai özönvíz-történethez tartalmilag legközelebb állnak természetesen a mezopotámiai hasonló tárgyú elbeszélések,
különösen a Gilgames-eposz 11. fejezete. – Az özönvíz mibenlétére, okaira, időpontjára nézve egyértelműen elfogadható tudományos magyarázat ez idő szerint nincs. Vannak, akik a jégkorszak után bekövetkezett nagy gleccser-olvadásokra gondolnak, mások kívülről jövő kozmikus behatásokkal magyarázzák az özönvizet. Mezopotámia területén az archeológia több helyütt fedezett fel több méter vastagságú áradásos iszaplerakódásokat, ezek azonban nem mind egy időből valók s inkább csak szemléltetőül szolgálnak ahhoz, hogy voltak ilyen egész nagy területeket és kultúrákat elpusztító áradások. – A Biblia-író ugyan megint a maga világképének megfelelően írja le a hegyeket is elborító, aztán megint elapadó vízáradást, szeme előtt pedig az általa ismert lakott föld, a Közel-Kelet állt, mégis mivel az özönvíz emlékével világszerte találkozunk, feltételezhetjük, hogy hajdan csakugyan lehetett egy ilyen világméretű katasztrófa.
A nemzetek eredete.
A bibliai leírás szerint az özönvízből csak Nóé és családja menekült meg, ennek megfelelően az emberiség újbóli elszaporodása Nóé három fián keresztül történt, ezek voltak: Sém, Chám és Jáfet. Figyelemre méltó itt a Gen 10 r. táblázata, amely a különböző népeket megszemélyesítve, mint három család leszármazottait mutatja be őket. Megszokott különböztetés szerint Sém utódai az elő-ázsiai sémita népek, Chám utódai a sötétbőrű, főként afrikai népek, Jáfettől pedig a fehérbőrű európaiak származtak. Ennek felelne meg a nyelvcsaládonkénti betagolódás is. A valóságban a Gen 10 r. családfája nem ennyire következetes: inkább terület, lakóhely szerint csoportosítja a különböző népeket, a nyelvcsaládok rokonsága tekintetében sem mindig a ma elfogadott megkülönböztetéssel él. Ettől eltekintve azonban egy, az akkori helyzetnek jól megfelelő népességi térképet kapunk.
A nemzetek eredetével foglalkozik a Bábel tornyáról szóló elbeszélés is (Gen 11:1–9), mely szerint az emberiség hajdan egy nyelvet beszélt, és csak később következett be a nyelvek differenciálódása és a népek szétszéledése. A hajdani egy-nyelvűség gondolata azzal indokolható, hogy a legkülönbözőbb nyelvekben hasonló szavak találhatók a legegyszerűbb és legősibb tárgyak, ételek, családi relációk elnevezésére. Ez egyúttal arra is utal, hogy legalábbis az eurázsiai kontinensen lehet valami közös hazára gondolni, ahonnan szétvándoroltak a népek. Feltételezés szerint Közép-Ázsia, talán Turkesztán vidéke lehetett ez a terület s innen érkeztek népvándorlási rajokban Elő-Ázsia területére is a Biblia-író által ismert népek. – A nyelvek elkülönülése természetesen egy hosszú történeti folyamat volt.
Történeti korszakok Elő-Ázsiában.
A Gen 1–11 r.-ben található számadatok összegezése révén azt az adatot kapjuk, hogy a teremtéstől Ábrahámig mintegy 2000 esztendő telt el. „Kortörténetről” lévén szó, felvethetjük a kérdést, hogy e kétezer esztendő keretébe, mai ismereteink szerint, mekkora tényleges időtartam van összesűrítve. Mivel a teremtés-történet ábrázolása szerint a föld és az ember létrejötte úgyszólván egybeesik, figyelmen kívül hagyhatjuk a földtörténet periódusait s csak az emberiség történetére lehetünk figyelemmel. Ezen a téren Palesztinával kapcsolatban különösen jogosultak vagyunk az emberiség őskoráról s az ősemberről beszélni. A Közel-Kelet nagy kultúrterületei, Egyiptom és Mezopotámia ugyanis aránylag későn feltöltődött alluviális területek s viszonylag fiatal települési helyek. Ezzel szemben a magasabban fekvő Palesztina nemrég feltárt barlangjaiban, a Karmel-hegy oldalában és a Genezáret-tó közelében megtalálták a paleolit-kori ősember csontváz maradványait és használati eszközeit. Időileg persze nehéz meghatározni az itt élt ősemberek települési korát; száz-kétszázezer esztendő távolába (vagy még messzebb) helyezik, mindenesetre még az utolsó jégkorszak idejére (amely ezen a vidéken pluviális, azaz
esős-áradásos korszak volt). Nevezetes az is, hogy Palesztinában otthont talált úgy a neandervölgyi, mint a fejlettebb, a már homo sapiens-nek nevezhető ősember. A paleolit, vagy régebbi kőkorszak emberének a kultúrája a történelem-könyvek lapjairól jól ismert. – Egy átmeneti, mezolit, azaz középső kőkorszak után következik a neolit, vagyis újabb kőkorszak, kb. 5500 és 4000 között. Ebben az időszakban kezdődött meg az állandó lakóhelyeken, városokban való letelepedés, házépítés, agyagedények készítése, a megszelídített állatok tenyésztése és a földművelés. A legújabb megállapítások szerint Jerichó már a Kr. e.-i VII. évezredben lakott település volt.
A kő- és rézkorszak Elő-Ázsiában nem válik el olyan élesen egymástól, mint pl. Dél-Európában. A rézeszközök mellett még sokáig használtak kőszerszámokat is, ezért a következő időszak neve eneolit, vagy khalkolit kor (réz-kőkor). Ez tartott Kr. e. 3100 körülig, amikor felváltotta a bronzkorszak; a bronz aztán végleg feleslegessé tette a kő- és csontszerszámokat, fegyvereket. A bronzkorszak már egészen a történetiség látóhatárán belül esik, mivel a IV. évezred közepén megjelenik az írás legegyszerűbb formája s mind tökéletesebbre fejlődve megőrizte a kor történeti és társadalmi viszonyainak emlékét. – A bronzkort fel szokták osztani korai, középső és kései bronzkorra (3100–2100, 2100–1600, 1600–1200), sőt még ezen belül is rövidebb periódusokra. A bronzkorra esik a nagy birodalmak kialakulása Egyiptomban, Mezopotámiában és Kisázsiában. A kezdetben különálló kisebb városkirályságokat erőskezű és hódító szándékú uralkodók szervezik birodalmakká. – A középső bronzkorra tehetjük a pátriarchák kánaáni vándorlását és Egyiptomba költözését.
Ilyen nagy időbeli távolságokat fog át a bibliai őstörténetekben olvasható néhány mozzanat az emberiség múltjából. A teljesség kedvéért folytassuk most már a világtörténetnek korszakok szerint való áttekintését:
A vaskorszak 1200 körül köszöntött be Elő-Ázsiába. Ezzel az időponttal csaknem egybeesik Izráel honfoglalása, Izráel népének önálló állami élete pedig éppen ki is tölti a vaskorszakot, amelyet egyébként szintén felosztanak egy korai és egy későbbi periódusra (1200–900, 900–600). – Az utána következő korszakokat már az Elő-Ázsiában uralomra kerülő hódító birodalmakról, illetve kultúrákról szokás elnevezni. Így 600-tól 330-ig tartott a perzsa kor, 330-tól 100-ig a hellenisztikus kor. Kr. e. 100-tól számítják a római kort.
Forrás: Jubileumi Kommentár