ÓSZ - 2. Pátriarchák kora
2008.08.25. 12:49
2. A pátriarchák kora
A Biblia-író az özönvíz utáni kor nemzetségtáblázatában (Gen 11:10 skv.) egy határozott vonalat követ: Nóé fiai közül Sém leszármazottait veszi számba Ábrahámig, a zsidó nép ősatyjáig, akiben kezdődött el a direkt kiválasztás. Ábrahámot, azután Izsákot, majd Jákóbot és a fiait nevezzük pátriarcháknak. Életük történetére jellemző Isten kiválasztó elhívása és vezetése, továbbá az az ígéret, hogy utódaik egykor nagy népként fogják birtokba venni Kánaánt, ahol ők maguk még csak mint jövevények vándoroltak.
A kiválasztás szempontjából a pátriarchák egyes emberek voltak, egyébként azonban nem egyedül járták a világot. Közvetlen rokonságukon kívül szolgák nagy száma vette körül őket, mivel nyájakban gazdag emberek voltak. Ábrahám szükség esetén harcra kerekedhetett fegyveres szolgáinak az élén (Gen 14:14), Jákób „két sereggel” tért haza számkivétése földjéről (Gen 32:10). Ha ki voltak is téve az őslakó kánaániak között próbáltatásoknak, esetenként Kánaán város-királyai is elismerték tekintélyüket (Gen 14:17; 21:22; 23:6). – Elő-Ázsia s vele együtt Kánaán országa is a II. évezred első felében különösen mozgalmas színtere volt népvándorlási hullámok, vagy csak egyszerű nomád karavánok érkezésének. Az utóbbiak közé kell sorolnunk a pátriarchákat is, akik nyájaikkal legelőt keresve vándoroltak tova az akkoriban még elég gyéren lakott Kánaán országában, olykor hosszasabban is megtelepedve egy-egy helyen.
A bibliai hagyomány szerint Ábrahámnak még az apja, Terah volt az, aki családjával először kerekedett föl Ur-kaszdim városából – föltehetően a dél-babilóni Ur városból – és észak felé vándorolva Hárán vidékén telepedett meg. Innen indult tovább Ábrahám, apja halála után, hogy Kánaánba vándoroljon. Sikem, Bétel, Hebrón környéke a fő tartózkodási helyei. – Izsáknak és Jákóbnak a története bizonyos fokig visszafelé tekint Mezopotámia felé. A Hárán környékén maradt rokonsággal kötött házassági kapcsolat jelképesen és valóságosan is erősíti a mezopotámiai eredetre vonatkozó hagyományt. – A Jákób fiai közül kiemelkedő József története viszont Egyiptomba viszi át a pátriarcha-történetek folytatását. Jóindulatú fáraók kegyéből a Gósen földjén, a Nílus delta-vidékének keleti szélén telepedhettek le Jákób fiai, ahol utódaik az elkövetkező századok alatt néppé szaporodtak.
A pátriarchákról Biblián kívüli történeti dokumentumokban nem olvasunk. Ez a negatívum, továbbá a róluk szóló bibliai elbeszélések mondai jellege okozta azt, hogy a tagadó kritika irányzat kétségbe vonta történetiségüket. Majd isten-alakoknak tartották őket, majd kánaáni héroszoknak, akiket Izráel a saját őseivé adoptált; legjobb esetben feltételezték, hogy Izráel a maga népi történetét vetítette vissza rájuk. Mindezek önkényes vélekedések, melyeknek a gyengéi kimutathatók. – Ma már ismert tény az, hogy az Ábrahám, Terah, Náhór, stb. nevek a Kr. e.-i II. évezredben valóságosan használt személynevek (tehát nem isten-nevek) voltak. Különösen figyelemreméltó az, hogy társadalomtörténeti vonatkozásban a pátriarcha-történetek egészen a Kr. e.-i II. évezred családi és örökösödési jogszokásait tükrözik vissza, úgy ahogyan az pl. a Hammurabi törvényeiben kodifikálva van. A társadalmi szint és háttér valóban pátriarchális, merőben más, mint az egykorú kánaáni, vagy a későbbi izráeli királyság társadalmi struktúrája. Megállapíthatjuk tehát, hogy a pátriarchákról szóló híradás minden bizonnyal régibb eseményeket és viszonyokat tükröz, mint amilyen volt Izráel élete a Kr. e.-i I. évezredben.
A pátriarchák korának keltezésénél magából a Bibliából kell kiindulnunk. Ábrahám történetének egy fejezete, a Gen 14 r. olyan neveket tartalmaz, amelyeknek megpróbálhatunk utána nyomozni a világtörténetben. Négy király egyesült seregei sarcolják itt végig Kánaán városait. Régi sejtés szerint ezek közül Amráfel, Sineár királya, azonos lehet Hammurabival, a többször emlegetett nagy babilóni királlyal; uralkodása idejét nemrég sikerült pontosan keltezni 1728–1686-ra.
– Ugyancsak régi kombináció az, hogy Arjók, Ellászár királya, nem más, mint Hammurabi egyik kortársa: a mezopotámiai Larsa városállamban uralkodó Rim-Sin, akinek a neve képírásos formában Eri-Aku.
– Kedorlaómer szabályos képzésű élámi név; ha nem is egészen azonos, de hasonló nevű uralkodó ült akkoriban Élám trónján, aki nyugat felé is vezetett hadjáratokat. Az évezred elején Élám országa Mezopotámiára is kiterjesztette fennhatóságát, tőle függő viszonyban állt az említett larsai király s talán a fiatal Hammurabi is. (A Gen 14 r. hadjáratában is az élámi királyé a vezető szerep.)
– Végül Tidal, a „pogányok királya” föltehetően azonos I. Tudhalia hettita uralkodóval, aki 1730 körül kezdett uralkodni.
– Ezzel az azonosítással szemben persze föl lehet vetni a kérdést, hogy ilyen nagy birodalmak egyesült seregére volt szükség a kis kánaáni városok leverésére? Az elbeszélésben valóban lehet bizonyos túlzás, a katasztrófa nagyságának az érzékeltetésére. Ez azonban nem jelenti, azt, hogy a négy nagy uralkodó személyesen vezetett nagyszámú seregeket Kánaán ellen; inkább csak kisebb sarcoló sereg kiküldéséről van szó, amely azonban lehetett vegyes összetételű.
– Ha már most az azonosítás helytálló, akkor Ábrahám Kánaánba érkezésének a dátumát 1750 tájára tehetjük. (Meg kell jegyeznünk, hogy a Gen 14 r. személyeit illetően vannak más azonosítások is, amelyek kb. ugyanerre az időszakra mutatnak. Az Ábrahám-történetek históriai igazságát mindenesetre nem kötjük hozzá a közölt azonosításhoz.)
A Genezisben levő számadatok szerint a pátriarchák kánaáni tartózkodása, Ábrahám érkezésétől Jákób Egyiptomba költözéséig, 215 évet tesz ki. Ez a szám némileg túlzottnak látszik. Meg kell azonban szoknunk, hogy az Ósz. – különösen a régebbi időkre nézve – gyakran használ nagyobb kerekszámokat. Jelen esetben a 215 év annyiban „kerekszám”, hogy éppen fele annak a 430 esztendőnek, amennyit Ex 12:40 az egyiptomi tartózkodás idejének vesz. (A későbbi zsidó tradíció a kánaáni és az egyiptomi tartózkodás együttes idejét veszi 430 évnek.)
– Az ilyen számadatokat, anélkül hogy a velük megjelölt események történeti hitelét kétségbevonnánk, hozzá kell formálnunk a világtörténeti helyzethez. Így a pátriarchák kánaáni tartózkodásának az ideje sem igen lehetett több 120–130 esztendőnél s hozzávetőleges számítással Kr. e. 1750-től 1620 tájáig tartott.
Ez alatt az idő alatt Egyiptomban egy nevezetes politikai változás következett be: a hikszoszok uralomra jutása. Ez az addig ismeretlen hódító lovas nép 1700 körül viharzott végig Szíria-Palesztinán és leigázta Egyiptomot is. Sokat nem tudunk róluk, mert az egyiptomiak, miután elűzték a gyűlölt idegeneket, még az emléküket is igyekeztek kiirtani. Annyi bizonyosra vehető, hogy kb. 1700-tól 1570-ig tartották uralmuk alatt Egyiptomot s közülük kerültek ki a XV–XVII. dinasztia fáraói. Székhelyük a Nílus-deltában fekvő Tanis (a bibliai Cóan) volt, ahonnan ellenőrzésük alatt tudták tartani Egyiptomot és Palesztinát egyaránt.
– A hikszosz-kor és a pátriarchák Egyiptomba kerülése között nem nehéz észrevenni a kapcsolatot: ezek az idegen hódítók azért, hogy a bennszülött egyiptomiak erejét gyengítsék, szívesen fogadtak idegen bevándorlókat. Így kerülhettek Egyiptomba Jákób és fiai és így emelkedhetett magas tisztségre a nem-egyiptomi József.
Érdemes egy pillantást vetnünk a pátriarchák Isten-hitére, vallásukra. Az átfogó Jahvista elbeszélésen belül egyes hagyomány-egységekben jellegzetes archaikus módon Isten megnevezésére az általános sémita ’él nevet találjuk, valamilyen melléknév kíséretében: Örökkévaló Isten, Magasságos Isten, Mindenható Isten stb. A Papi író a maga néhány fejezetében az Ex 6:3 elvi alapján állva szintén nem használja a Jahve nevet. Végül vannak még más, jelképesen hangzó Isten-nevek is: Jákób Erőssége, Izsák Félelme. Mindezekből lehetne olyan következtetésre jutni, hogy e nevek mögött külön törzsi vagy nemzetségi istenek állnak, melyeket csak egy későbbi theológiai szintézis olvasztott „az atyák Istene” egységébe, majd pedig azonosított Jahvéval.
– Kétségtelen, hogy a pátriarchák vallása, a bibliai leírás szerint is, egyes nagy isten-élményekhez, kijelentésekhez kapcsolódott, különböző helyeken és különböző körülmények között. Mégsem volna helyes ez élmények alapján helyi és családi istenekké vagy numenekké lefokozni és szétdarabolni az őket elhívó és vezető Istent. Hiszen ma már tudott dolog, hogy ’él néven Főníciában is külön személyes istent tiszteltek, olykor melléknevekkel is ellátva.
– Tény az, hogy mikor Mózes azzal állított népe elé, hogy Jahve azonos az atyák Istenével, akkor ez minden további nélkül érthető volt.
A pártriarchák történetében van egy-két olyan jelenség, amely az általános sémita vallásosság köréből ismert, bár a késői prófétai értékelés szerint elítélt dolog volt. Így találkozunk ún. szentoszlopoknak a felállításával, amelyeknek azonban nem annyira kultuszi, mint inkább emlékeztető jelentősége volt (Gen 28:18; 35:14). Előfordult a Jákób történetében egy helyütt a házibálványnak tartott teráfim is (Gen 31:17kk.), de sajátos módon megint nem vallási, hanem jogi, örökösödési vonatkozásban.
– A pátriarchák vallása mindenesetre úgy értékelendő, hogy bennük kezdődik el Izráel kiválasztása, tehát Istennek különös kijelentése is hozzájuk szólt először, kiemelve őket nemcsak földrajzi, hanem vallási környezetükből is.
|