ÓSZ - 3. Az exodus és a honfoglalás

3. Az exodus és a honfoglalás

A Biblia szerint Jákób családjának Egyiptomba költözésétől az exodusig 400–430 esztendő telt el (Gen 15:13; Ex 12:40). Ez a szám egy nagy periódust képvisel, amely ha pontosan talán nem is fedi, de megközelíti az izráeliták egyiptomi tartózkodásának az időtartamát. E századok alatt Jákób családja nagy néppé nőtt az ígéret szerint, ugyanakkor azonban Egyiptomban is nevezetes változások mentek végbe. Az Ex 1:8 úgy fejezi ki ezt, hogy új király került Egyiptom trónjára, aki nem ismerte Józsefet. Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy a bevándorlás az idegeneket pártfogoló hikszosz fáraók idejében történt, akkor az említett bibliai megjegyzés nemcsak egy uralkodó személyének, hanem egy egész korszaknak a változására értendő. – Kr. e. 1570 táján űzték el az egyiptomiak a hikszoszokat s az utánuk uralomra kerülő XVIII. dinasztia fáraói alatt a birodalom új virágkora következett. III. Tutmosis (kb. 1502–1448) hódító háborúi során Szíria-Palesztina ellen 17 győzelmes hadjáratot vezetett s megszilárdította Egyiptom fennhatóságát e tartományok fölött. Magában Egyiptomban pedig bekövetkezett a gyűlölt és nagy számuk miatt veszélyesnek tartott idegen népesség elnyomása. Egyiptom amúgyis a rabszolgatartó állam mintaképe volt. Ettől a kortól – az Új-birodalom korától – kezdve pedig az addiginál is nagyobb méreteket öltött a rabszolgatartás. Az előkelő családok házi rabszolgáin kívül tömegével dolgoztak rabszolgák a királyi és templomi gazdaságokban, a bányákban és a nagy építkezéseknél.
Nevezetes korszak a Kr. e.-i XIV. század első fele, III. és IV. Amenhotep fáraók uralkodási ideje (1413–1377, illetve 1377–1360). Utóbbi volt a híres vallási reformátor, aki egy henotheisztikus reformot hajtott végre: a birodalom főistenévé a fénylő napkorong által kiábrázolt Aton istent tette. E reformnak bizonyosan volt belpolitikai motívuma is, ellensúlyozni akarta a thébai Ámon-papság túlzott politikai befolyását. IV. Amenhotep székvárosában, a mai Tell el-Amarna közelében találták meg a két fáraó diplomáciai levelezését, amely hű képet ad korukról, az „amarnai korról”. A levelekből látható, hogy az ázsiai országok élénk kapcsolatot tartottak fenn Egyiptommal, de Egyiptom hatalma és befolyása már korántsem az, amely volt III. Tutmosis idejében. Jellegzetesek a palesztinai városkirályságokból érkezett levelek, amelyek gyakran kérnek katonai segítséget egy néppel szemben, amely rablótámadásaival egyre jobban veszélyezteti e városokat; ez pedig a habiru (egyszerűen mondva: héber) nép. Bennük egy időben a honfoglaló izraelitákat vélték felismerni. Utóbb azonban kiderült, hogy a „héber” név nem egyszerű népnév volt csupán, hanem egy tágabb jelentésű elnevezés. Olyan sémita beduin törzseket, csoportokat értettek alatta, amelyek a Kr. e.-i II. évezredben Babilóniától Kisázsiáig és Egyiptomig mindenütt megtalálhatók voltak. Ha tehették, fosztogatták a védtelenebb vidékeket, ahol azonban erős kezű uralkodók hatalmi körébe kerültek, ott azok napszámos munkára, zsoldos katonáskodásra szorították őket.
A XIX. dinasztia fáraói igyekeztek újra megerősíteni Egyiptomnak a Szíria fölötti hatalmát, amelyet különben a hettiták hódító politikája is veszélyeztetett. I. Széti fáraónak egy győzelmi feliratát megtalálták az észak-palesztinai Bét-seán romjai között. Utódja, II. Ramses (1290–1224) folytatta az ázsiai háborúkat, mikor azonban a hettiták ellen vívott kádési csata majdnem szerencsétlenül végződött számára, úgy látszik, Egyiptom tekintélye is megrendült. Újabb és újabb palesztinai lázongások elfojtására kell hadjáratokat vezetnie. Végül is jobbnak látta II. Ramses, ha békeszerződést köt a hettitákkal (kb. 1270-ben) s ezzel a hatalmi egyensúlynak megfelelő határt is megvonták: Palesztina egyiptomi befolyás alatt maradt.
Ramses fáraó hosszú uralkodása alatt rengeteget építkezett is országa különböző pontjain. A politikai súlypont mégis északra tevődött át; itt építtette fel a hikszoszok egykori fővárosának a közelében új székvárosát s a saját nevéről Ramsesnek nevezte el. Az óriási méretű
építkezésekhez a robotmunkások tízezreit, elsősorban a kényszermunkára kötelezett idegeneket vették igénybe. Amit a Biblia a zsidók elnyomásáról és robotoltatásáról ír, az történeti valóság volt. – A biblia hagyomány ábrázolása szerint ebben az állapotban szánta meg Isten Izráel népét s megszabadítva Egyiptomból, elindította az önálló szabad élet útjára.
A szabadítás eszközéül Mózest választotta ki Isten. Élete körülményei a legszélsőségesebben alakultak. Születésekor a halál szélére került, de megmenekült s a királyi udvarban növekedett fel. Előkelő helyzetének egyszerre véget vetett az, hogy fajtája iránti együttérzésből gyilkosságot követett el s emiatt számkivetésbe kellett mennie. A nomád midianita nép között élt jó ideig, békés családi életben, juhokat őrizve, mígnem egyszer a Hóreb hegyénél az égő csipkebokorból megszólította Isten és kényszerítette, hogy térjen vissza Egyiptomba és szabadítsa meg elnyomott népét. – A további bibliai leírás szerint a fáraó csak sokára, a tíz csapás súlya alatt megtörve engedett Mózes kívánságának. A szabadulás után egy emberöltőre terjedő ideig járta vándorútját Izráel népe a Sinai-félszigeten, bár ennek az időnek a nagyobb része láthatóan a félsziget északkeleti részén fekvő Kádés közelében telt el. Nem sokkal az exodus, a kivonulás után a Sinai-hegynél történt az Úrral való szövetségkötés, valamint e szövetség alapokmányának, a tízparancsolatnak az elfogadása. – A pusztai tartózkodás alatt azután Mózesre az a feladat várt, hogy a szolgasághoz szokott népet a szabad néphez illő és a honfoglalás harcaihoz szükséges bátorságra nevelje, ami nem ment nehézségek nélkül a pusztában adódott nélkülözések közepette. Ugyanilyen fontos volt a népnek gyülekezetté formálása is, a Sinai-hegynél elfogadott Jahve-hit szellemében.
A bibliai tradíció tehát úgy állítja elénk Mózest, mint bátor népvezért, vallás- és gyülekezet-alapítót. Nemcsak a régi negatív kritikai irányzatok, hanem az új tradíció-történeti elemzés is (különösen az Alt és Noth által képviselt irány) kétkedéssel fogadja Mózesnek ezt a szerepét, mint ahogyan kétkedik abban is, hogy az Egyiptomból kivonult és a pusztában vándorolt nép azonos lenne a 12 törzsből álló Izráel népével. A szkeptikus kritika ennek megfelelően megkérdőjelezi azt is, hogy valóság-e az a „honfoglalás”, amelynek során – az Ósz. szerint – Józsué vezetésével az egész Kánaánt meghódította Izráel néhány év alatt. Az említett kritikai felfogás szerint a „honfoglalás” jobbára békés beszivárgás eredménye volt, és hosszú ideig tartott, míg a különböző izráeli törzsek elfoglalták helyüket az országban. Harcokra csak néhány helyen került sor. Egyiptomban pedig csak néhány törzs járt s ezek a más úton Kánaánba érkezett rokon törzsekkel csak a Józs 24 r.-ben leírt sikemi országgyűlésen kötöttek szövetséget, az ó-görög amfiktioniákhoz hasonlóan a közös haza és közös hit (illetve az azt reprezentáló közös szentély) védelmére.
Ezeknél a kérdéseknél részben ugyanaz a helyzet, mint a pátriarcha-történeteknél. Biblián kívüli dokumentumok híján lehet negatíve értékelni Mózes személyét, a Sinai-hegyi szövetséget, vagy a honfoglalás tényét. Kétségtelen, hogy az exodusnak és a pusztai vándorlásnak a teljes bibliai képe különböző hagyomány-egységekből tevődik össze. Az is igaz, hogy a Józsué könyvében leírt honfoglalás képe hézagos, jó elolvasni mellette a Bír 1 r.-ében foglaltakat, amely rámutat arra, hogy a kánaáni városok egy része nem került egyszerre Izráel kezébe. – Más oldalról nézve azonban nehéz elgondolni, hogy egy erős kezű szervező és vezető nélkül hogyan hagyhatta volna el egy rabszolga nép Egyiptomot. Mert az egyiptomi elnyomatás és a szabadulás hagyománya nem lehet puszta fantázia-termék, legfeljebb a Numeri népszámlálási adatait nem lehet egészen betű szerint venni. Ugyancsak nehéz elképzelni, hogy egy több évszázadig tartó beszivárgás után a különböző irányból érkezett törzsek milyen alapon ismertek egymásra, mint rokonok s ugyanakkor milyen alapon határolták el magukat az egyébként fajilag szintén rokon kánaánitáktól. Az a gondolat pedig, hogy az így egymáshoz csatlakozott törzsek utólag
konstruálták a tizenkét törzs rendszerét összefogó mondakört, legalább olyan kétes értékű, mint az, hogy a tizenkét törzs rendszere régebbi eredetű s a pusztai vándorlás alatt kovácsolódott össze – ha nem is nagyon szoros népi egységgé.
Az exodusra, a pusztai vándorlásra és a honfoglalásra vonatkozó hagyomány mondai-legendai színezetű előadása mellett is történeti értékűnek fogható fel. Föl kell tennünk azonban mindjárt a kérdést, hogy mikor történtek ezek az események? A szélsőséges elméleteket mellőzve, két olyan véleményt említhetünk meg, amelyek a valósághoz közel állhatnak. Az egyik vélemény vallói az amarnai levelekben említett habirukban, vagy héberekben a honfoglaló izraelitákat látják. Szerintük az elnyomatás fáraója III. Tutmosis, az exodus dátuma pedig 1440 tájára esik. – A másik nézet szerint – amelyet e cikk írója is helyesebbnek tart – II. Ramses volt az exodus fáraója. Valóban ő építtette az Ex 1:11-ben említett Ramses és Pitóm városokat. Egy korabeli egyiptomi feljegyzés egy tisztviselőnek a jelentését tartalmazza arról, hogy gabonát osztott ki „a hébereknek” (’pwrj), akik követ fejtettek Ramses nagy és megerősített városának az építéséhez”. A „héber” név ugyan itt is a már említett tágabb értelmű kategóriát jelenti, de mindenesetre közéjük tartoztak az Egyiptomban elnyomott izraeliták is. – A bevezetésben említettük azt az archeológiai felismerést, hogy a Holt-tengertől délre és keletre eső terület a Kr. e.-i XIII. század előtt nem volt lakott vidék, ekkor települt itt le Edóm, Móáb és Ammón népe. Már pedig a bibliai hagyomány határozottan állítja, hogy e népeknek az ellenséges magatartása miatt nem mehettek az izraeliták Kádésból egyenes úton Kánaánba, hanem nagy kerülővel, kelet felől kellett bevonulniok. (Vö. Num 20:14kk.; Deut 2 r.) – Ugyancsak nyomós archeológiai érv az, hogy a honfoglalás történetében említett neves városok, mint Lákis, Eglón, Debir, Bétel, Hácór, az 1200-as évek második felében ellenséges támadás következtében elpusztultak s a helyükön épült új városokban egy fokkal kezdetlegesebb kultúrájú nép telepedett le, mint amilyen volt az elpusztított kánaáni őslakosság. (Meg kell mondanunk természetesen őszintén azt is, hogy az archeológia nem minden ponton ad tetszésünket kielégítő képet, egészen problematikus pl. Jerichó és Ai városok elfoglalásának a keltezése.) – Mint „argumentum e silentio” említendő, hogy az Ósz. történeti hagyományaiban nyoma sincs azoknak a nagy hadjáratoknak, melyeket az egyiptomi fáraók a XIV–XIII. században vezettek Palesztina ellen s amelyek miatt szenvedniük kellett volna a bírák kora izraelita lakosságának. De maguk az egyiptomi feliratok sem tesznek említést arról, hogy ez időben Kánaánban izraeliták laktak volna. Az első egyiptomi írott emlék, amely Izráel nevét említi, Merneptah fáraó diadaloszlopa (1220 tájáról). – Mindent egybevetve tehát valószínűbbnek látszik az, hogy az exodus 1270 táján történhetett II. Ramses idejében. A Józsué által vezetett honfoglalási harcok pedig valószínűleg az 1230/20-as években zajlottak le.
Vallási tekintetben e korszak döntő alapeseménye Mózes kijelentés-nyerése a Hóreben, amikor megismeri Jahve néven azt a személyes és hatalmas Istent, aki az atyáknak adott ígérethez híven, népévé fogadja Izráelt. Ennek egyenes folytatása az egész népnek az Úr elé állítása a Sinai-hegynél, ahol Mózes közvetíti a tízparancsolatot. Ettől kezdve hozzátartozott Izráel népe önértelmezéséhez, hogy ő Jahve kiválasztott népe s Urával szövetséges viszonyban áll. Amikor Józsué, Mózes utódjaként, a sikemi országgyűlésen (Józs 24 r.) újból elkötelezte magát és népét Jahve imádására, ez voltaképpen a szövetség megújítása volt s hogy ennek volt egy, a törzsi szervezetet összefogó amfiktionikus jellege is, az természetesen helytálló gondolat. (M. Noth hangsúlyozott tétele.)
A szövetség alapokmánya a tízparancsolat. Közülük is talán legnagyobb horderejű az 1. és 2. parancs. Az elsőnek ugyan szívesen hangsúlyozzák ki a praktikus monotheisztikus jellegét, vagyis azt, hogy más istenek létét illetően nem polemizál, csupán tiszteletüket tiltja meg a Jahve népének, mégis csírájában benne van az az elméleti monotheiszmus is, hogy Jahvén kívül nincs
más Isten. Illéstől Deutero-Ésaiásig végigfut az a gondolat, hogy a pogányok bálványai nem hallanak, nem felelnek, mert nincsenek, semmik. Még nagyobb jelentőségű volt a maga korában a 2. parancs. Az ókori vallásosságnak elengedhetetlen mankója volt a bálványszobrok készítése s azokon keresztül isteneik imádása. Ezt tiltja a kezdet kezdetén a tízparancsolat. Viszont kezdettől fogva (az aranyborjútól kezdve) ott kísértett a veszély e mankóhoz való visszatérésre, jelen volt az izráeli királyság történetében is. Erre való tekintettel azonban jó egy fontos megkülönböztetéssel élnünk. A népi Izráel nem mindig tudta a Jahvizmus lelki gondolatait követni és a magáévá tenni. Más szóval ez azt jelenti, hogy az Ószövetség vallása és Izráel vallása a gyakorlatban nem mindig fedte egymást. A kettőt nem szabad összekevernünk a célból, hogy Izráel vallásának alacsonyabbrendűségét akarjuk kimutatni vele. Sőt tudnunk kell, hogy valahányszor a népi Izráel vallása a szövetségszegés és az engedetlenség példáját mutatta, azonnal felelt rá a prófétai hirdetés, mint ellenhatás, az Ósz. vallásának ez az egészen különleges megnyilvánulása. – Hozzátartoztak a tízparancsolathoz az etikai értékű törvények is, amelyek végeredményben a társas együttélés alapvető törvényei maradnak minden időben.
A hagyomány két nevezetes kultuszi tárgyat említ a mózesi korral kapcsolatban. Egyik volt a pusztai vándorláshoz nagyon hozzáillő – és vallástörténeti példákkal is illusztrálható – szent sátor. Az Ex 26–27 r.-ben leírt beosztására lehet, hogy rá van vetítve a jeruzsálemi templom képe, magának a sátor meglétének a tényét azonban ez nem érinti. A Károli-fordításból ismert „gyülekezet sátora” név ugyan nem fejezi ki pontosan a szerepét; legfeljebb az összegyülekezés helye volt és az Úr és népe közti találkozás pontja, amikor egy-egy kijelentésre került sor a közvetítő Mózesen keresztül. Egyenesen Isten hajlékának tekintették, ahogy ez később is, Dávid és Nátán párbeszédéből kiderült 2Sám 7:2.6-ból. – A másik kultuszi tárgy volt a szent láda, amely részint a láthatatlanul jelen levő Isten trónjaként szolgált, részint a tízparancsolat kőtáblái voltak elhelyezve benne.
Az ünnepi kalendáriumból a szombat megtartása és a páska ünnepnek a bárány levágására vonatkozó része az, amely a mózesi korra vihető vissza. A kultusz végzése pedig bizonyára egy arra kiválasztott papi rendre volt bízva s itt a lévitákra kell gondolnunk, akiknek szerepe, kiváltsága bizonyára a történelem során fejlődött olyanná, amilyennek a Krónikák könyvében látjuk. De már a honfoglalás utáni történetekben is találkozunk szent helyen szolgáló és peregrinus lévitákkal, ami papi kiváltságuk régi voltára utal s ezt az Ex 32:26–29 azzal magyarázza, hogy az aranyborjú készítése idején fenntartás nélkül azonnal Mózeshez csatlakoztak.