Az Izráel népe északi és déli törzsei közt levő laza kapcsolat, sőt az elsőségért való vetélkedés, amely a bírák korában, sőt Dávid alatt is súlyos válságokat okozott, Salamon halála után a két nagy uralkodó által egységbe kovácsolt birodalom szétszakadását eredményezte. A trón örököse Roboám király lett (931–914); miután Jeruzsálemben törvényes uralkodónak elismerték, Sikembe ment, hogy királyságát az északi országrészben is elismertesse. Sikem központi városa volt az északon vezető szerepet vivő Efraim törzsének, itt került sor a törzsi szövetség megkötésére Józsué idejében, itt próbált királyságot alapítani Gedeon fia, Abimelek. – Idejöttek össze most is az északi törzsek képviselői. Mielőtt azonban Roboám királyságát elismerték volna, azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy könnyítsen a súlyos adókon és szolgáltatási terheken, amelyeket Salamon rájuk vetett. Roboám félreismerte a helyzetet és rossz tanácsadóira hallgatva, kevély elutasító választ adott. A következmény az lett, hogy az északi országrész fellázadt s az egyiptomi emigrációból hazatért Jeroboámot választotta királlyá. Roboámnak menekülnie kellett Sikemből és szembe kellett néznie a merőben új helyzettel.
Ettől kezdve a zsidóság két külön országban élte az életét. Az északi országrész neve maradt Izráel; itt a következő századok folyamán több dinasztia is váltotta egymást a trónon, sőt az új király nem egyszer elődjének a meggyilkolásával jutott uralomra. A déli országrész neve Júda lett; ennek a fővárosában, Jeruzsálemben, Dávid családjának a leszármazottai uralkodtak egészen a babilóni fogságig.
Az északi ország első királya tehát I. Jeroboám lett. (931–911.) Rezidenciáját először Sikemben rendezte be, majd később Tirca városát tette székhelyévé. Egyik első gondja az volt, hogy országát vallási tekintetben is függetlenítse Júdától. Az ország nagy központi szentélye ugyanis eddig Jeruzsálemben volt. Ott folyt a hivatalos kultusz, oda zarándokoltak nagy ünnepeken az ország különböző részeiről az emberek. Jeroboám tehát új templomokat építtetett, egyet a déli határ mentén Bételben, egyet pedig északon, Dán városában, hogy ilyen módon semlegesítse Jeruzsálem vonzó hatását és szükségtelenné tegye az oda zarándoklást. E királyi szentélyekben azután felállíttatott egy-egy aranyborjú szobrot s ugyanazokkal a szavakkal mutatta be azokat a népnek, mint egykor Áron az aranyborjút a pusztában: Ime, ezek a te isteneid, Izráel, amelyek felhoztak Egyiptom országából! (1Kir 12:28). – Jeroboámnak ez a tette azonban a Jahve-hithez hű prófétai párt súlyos rosszalását hívta ki. Az egykorú próféta-történeteken kívül (1Kir 13–14 r.) különösen a VIII. sz.-beli Hóseás próféciái fejezik ki ezt a rosszalást és ítéletet. (Hós 8:4–6 stb.). A deuteronomista történetíró esetről esetre fölemlegeti a „Jeroboám vétkét”, amellyel bűnbe vitte Izráelt. A Krónikák írója pedig egyszerűen negligálja az északi ország történetét, mivel elszakadtak a Dávid utódai királyságától és bálványtemplomokba jártak Jeruzsálem helyett.

A kettéválasztást követő első időszakra jellemző a Királyok könyveinek ez a többször ismételt mondata: Háború volt a júdai és izráeli király között állandóan. Nem volt elég az, hogy a külön szakadt két kicsi ország magában sokkal kisebb erőt képviselt, mint a Dávid–Salamon korabeli monarchia, aminek első jeleiként azonnal elszakadt a meghódított tartományok közül Damaszkusz, később pedig Ammón országa; még testvérháborúval is gyengítették egymás erejét s eközben nem riadtak vissza idegen országok segítségül hívásától sem. – Az erőviszonyok kezdetben Júda számára voltak előnyösebbek. Területre ugyan kisebb volt Izráelnél, mégis a Salamon által megteremtett hadászati és anyagi előnyök révén biztosabb volt a pozíciója Izráelnél. Roboám élt is lehetőségeivel és felkészült az Izráel elleni háborúra. Jeroboám viszont azzal válaszolt, hogy segítségül hívta az őt addig is pártfogoló Sesonk (Sisak) fáraót. Az egyiptomi uralkodó kapott is az alkalmon és kb. 926-ban csakugyan megtámadta Júdát. Elfoglalta Jeruzsálemet és kifosztotta a templom kincstárát. – Jeroboám azonban nem tudta, hogy mit idéz fel. A fáraó ugyanis nem állt meg Júda határán, hanem – valószínűleg rendcsinálás ürügyén – végigdúlta az északi országrészt is. A karnaki templom falán levő győzelmi feliratában a fáraó jóval több izráeli, mint júdai várost sorolt fel, amelyeket elfoglalt és megsarcolt. Valószínű, hogy e hadjárat idején volt kénytelen Jeroboám is áttenni székhelyét a Jordántól keletre eső Penuélba (1Kir 12:25).
A hatalmi egyensúly a következő években egyre jobban az északi ország javára tolódott el. Júdában Roboám utódjának, Abijának a rövid uralkodása után Ászá király (912–872) már kénytelen volt külső segítség után nézni a fenyegető izráeli támadások miatt. Jeruzsálem megmaradt kincseit arra használta fel, hogy megvásárolta rajta a damaszkuszi királynak, I. Benhadadnak a szövetségét. Ennek következtében az izráeli seregeknek vissza kellett vonulniuk, hogy az arámok ellen védekezzenek. Ászá még arra is kihasználta a helyzet adta előnyt, hogy a
hajdani Benjámin törzse területének egy részét is elhódította Izráeltől.
Izráel országában Jeroboámot fia, Nádáb követte a trónon. Nem soká uralkodhatott, mert lázadás tört ki és Baasa erőszakkal szerezte meg a királyságot (uralk. 910–887), kiirtván Jeroboám egész családját. Baasa helyzete azonban nagyon nehéz volt. Az Ászá júdai király által felbérelt arám seregek egyre jobban szorongatták Izráelt. Nem csoda, ha az ország elégedetlensége nőttön nőtt s fiát és utódját, Élát, rövid uralkodás után egyik vezére, Zimri meggyilkolta. Zimri dicsősége mindössze egy hétig tartott, mert Omri fővezér szintén magának akarta megszerezni a trónt s a hadsereg nagyobb részét a kezében tartván, a főváros ellen indult. A közeledő sereg láttán Zimri magára gyújtotta palotáját. A hadsereg Omrit királlyá kiáltotta ki s vele, illetve dinasztiájával új korszak kezdődött Izráel országában.
Omri (886–875) kemény kezű hadvezér volt s a jelen helyzetben éppen ilyen emberre volt szükség, aki rendet tud teremteni a felfordult országban. A zavaros helyzetet ti. még egy Tibni nevű trónkövetelő is ki akarta használni a maga javára. Pártja azonban nem volt nagy, Omri rövidesen legyőzte s miután így királyi uralmát biztosította, hozzáfogott az ország hatalmi helyzetének a megerősítéséhez is. Sikeresen harcolt Móáb népe ellen, amelyet újból adófizetésre kötelezett. Egy Biblián kívüli híradás, a Mesa-emlékkő felirata is beszámol erről a helyzetről: „Amikor Omri volt Izráelben a király, Móábot hosszú időn át leigázta, mert Kámós haragudott országára”. (Kámós a móábiak nemzeti istene, vö. 1Kir 11:7.)
De Omri nemcsak jó hadvezérnek, hanem jó diplomatának és országépítőnek is bizonyult. Megszerezte magának a főníciaiak támogatását azzal, hogy fiát, Achábot összeházasította az egyik főníciai város (1Kir 16:31 szerint Szidón, Josephus szerint Tyrus) fejedelmének a lányával, Jezábellel. Megszűnt végre a Júdával való ellenségeskedés is, amit a következő generációnál szintén családi kapcsolat pecsételt meg: Acháb leányát a júdai trónörökös, Jórám vette feleségül.
Omri uralkodásához hozzátartozik még az, hogy Samária néven egy új várost alapított és azt tette meg királyi székhelyévé. Utódai még jobban kiépítették s még a romjai is mutatják, hogy hatalmas kőfallal megerősített, palotákkal ékeskedő igazi főváros lett, ahol ugyanolyan főrangú és vagyonos arisztokrácia lakott, mint Jeruzsálemben. – Mindenesetre az ország kettészakadása óta Omri volt az első uralkodó, aki az izráeli királyság helyzetét stabilizálni tudta. Ezt mutatják a Biblián kívüli dokumentumok is: az asszír feliratok pl. jóval Omrinak és családjának a kihalta után is úgy emlegetik Izráelt, mint „Omri országát.”.

Omri halála után a fia, Acháb lépett a trónra (875–854). Tovább folytatta apjának hatalmi politikáját, bár kevesebb sikerrel. A damaszkuszi arám birodalom még mindig támadta Izráelt s elsősorban a gileádi határszélen fekvő városok szenvedtek sokat emiatt, amint az a történeti leírásokból, sőt egyes prófétai mondásokból is kitűnik (Ám 1:3). Nemcsak területet hódítottak a damaszkusziak, hanem jogot szereztek arra is, hogy Samáriában külön városrészben folytathassanak szabad kereskedelmet. II. Benhadad arám király már egyenesen Samária ellen indított döntő támadást. A helyzet olyan súlyos volt, hogy a város feladásáról kezdtek tárgyalni, de mikor az arámok a béke feltételéül a királyi palota kifosztását szabták meg, az izráeli hadsereg az ellenállás mellett döntött és sikerült is a nagy támadást visszaverniük (1Kir 20:1–21). Benhadad egy év múlva új, még jobban fölszerelt sereggel támadta meg Achábot. Most Afek városánál került sor a döntő ütközetre, de az arámok itt is vereséget szenvedtek. Izráel visszafoglalta az elhódított gileádi városokat, sőt most ők sajátítottak ki egy szabad kereskedő-negyedet Damaszkuszban (1Kir 20:26–34).
Az arámok e térdre kényszerülésének azonban megvolt a politikai háttere. A Kr. e.-i IX. század világtörténeti vonatkozásban arról nevezetes, hogy ekkor indult el világhódító útjára a nagy asszír birodalom, többek közt nyugat felé is. II. Assurnazirpal (883–859) már „megmosta fegyverét a nagy tengerben” (= a Földközi tengerben). Utódja, III. Salmanassar (858–824) pedig egymás után vezette hadjáratait Szíria ellen. (Szíria alatt szoktuk érteni ebben a korban a Libánon-hegyvidék és az Orontes folyó körül fekvő kisebb országokat, ide számítva Damaszkuszt is). Első nagy hadjárata 854-ben volt. A fenyegetett kis országok ekkor szövetkeztek a közös nagy ellenség ellen; úgy látszik, hogy egy időre még Izráel és Damaszkusz is összebékült, legalábbis a Karkar városa mellett vívott csatában – az asszír krónika szerint – részt vett Acháb király serege csakúgy, mint Hadadidri damaszkuszi király. A nagy ütközet azonban asszír győzelemmel végződött. – Acháb ekkor – úgy látszik – taktikát változtatott és az Asszíria felől is fenyegetett Damaszkuszt újra megtámadta, mégpedig szövetkezve az akkori júdai királlyal. Jósáfáttal. A határon fekvő és már sokszor gazdát cserélt Rámót-Gileád város megszerzése volt a cél. A szövetségesek ugyan győzelmet arattak, Acháb király azonban az ütközetben halálos sebet kapott (1Kir 22 r.).
Achábnak és utódainak az uralkodását, a bibliai leírás szerint, beárnyékolja a vallási hanyatlás kora. Az őslakó kánaániak maradékaival való együtt élés amúgy is magával hozta a Főníciában és Kánaánban általános Baal-vallás terjedését, mikor aztán a főníciai királylány, Jezábel, felesége lett Achábnak, a Baal-kultusz szinte a legfelsőbb helyről támogatott vallás lett Izráelben. Jezábel magával hozta főníciai papjait, a Jahve-hit prófétáit pedig üldözte, sőt kivégeztette. („Próféták” alatt itt elsősorban azoknak az eksztatikus próféta-csoportoknak a tagjai értendők, akikről a 4. fejezet végén volt szó.) Rettenthetetlen ellenfélként lépett fel azonban Illés próféta, aki nem egyszer jelent meg az udvarnál, hogy megfenyegesse a királyi családot a bálványozásért, vagy a zsarnoki önkényért. Acháb még inkább hajlott volna az intő szóra (1Kir 21:27), Jezábel dölyfe azonban nem ismert határt s végül a király sem tudta kivonni magát a befolyása alól. Egy ízben Illés próféta törésre vitte a dolgot, a Karmel hegyi istenítélet alkalmával, amikor leszámolt a Baal-papsággal, utána azonban menekülnie kellett Jezábel bosszúja elől (1Kir 18–19 r.). Az általa szított láng mégsem aludt el s majd később próféta-utódjának, Elizeusnak az idejében forradalmi tűzben csapott ki, hogy megsemmisítse Acháb és Jezábel családját és uralmát.
Achábnak a fia, Achazja nem sokáig uralkodott Samáriában. Egy súlyos szerencsétlenség miatt halálos beteg lett s alig két évi uralkodás után meg is halt (2Kir 1:2.17). Utódja Acháb másik fia, Jórám lett (853–843), aki felújította a júdai királlyal a szövetséget. (Problémát okoz a 2Kir 1:17 és 3:1 adatának az egybevetése: az első helyen Jórám a hasonló nevű júdai király kortársaként szerepel, a második helyen viszont még Jósáfáttal, a júdai Jórám apjával áll kapcsolatban. Az ellentmondást az a feltételezés oldja fel, hogy a júdai Jórám már apjának, Jósáfátnak az uralkodása idején társuralkodó lett s innen adódik a kétféle keltezés. Vö. a bevezetés kronológiai vonatkozású fejezetével.)
Móáb országa Acháb halála után ismét megkísérelte az elszakadást Izráeltől, elsősorban emiatt kérte Jórám a júdai király segítségét. A 2Kir 3 r. írja le a Móáb elleni hadjáratot, amelyben a szövetségesek szemmelláthatóan nagy nehézségekkel küzdöttek s végül elvonultak az ostromlott főváros falai alól. Mesa móábi király már említett emlékoszlopa pedig egyenesen a maga részére könyveli el a győzelmet. Az Omri uralkodásánál idézett mondat így folytatódik: „Utána a fia következett, aki ezt mondta: én is leigázom Móábot! Az én időmben mondta ezt, de én megláthattam neki és házának (a vesztét). Izráelnek egyszersmindenkorra vége.” A felirat ezután még beszámol több határmenti város visszafoglalásáról.
Júda történetében Jósáfát uralkodását kedvező értékelésben őrizte meg az ószöv.-i történetírás. A hosszas testvérharc elültével megkezdődhetett ismét a békés belső építés. Jósáfát (872–848)
megpróbálta Salamon korát visszavarázsolni, így többek között újra ki akarta építeni az egykor virágzó tengeri kereskedelmet, ez a vállalkozás azonban az 1Kir 22:49 szerint a szó szoros értelmében hajótörést szenvedett. Az Ecjón-geber kikötővároshoz vezető út sem volt biztonságos, mivel az edómi nép és szomszédai már függetlenek voltak, sőt a krónikás szerint háborút is megkíséreltek Júda ellen (2Krón 20 r.). Más vonatkozásban azonban az ország csakugyan erősödött és gazdagodott. Jósáfát még a Júdában előforduló vallási visszásságok megszüntetésére is kísérletet tett (2Krón 17 r.). Ez utóbbi jószándékát azonban erősen veszélyeztette az, hogy fiát, Jórámot összeházasította Acháb és Jezábel lányával, Ataljával, mivel ennek következtében a Baal-kultusz térhódítása Júdában is megkezdődött.
A júdai Jórám (848–843) uralkodása alatt az ország pozíciója egyébként is megrendült. Edóm országa teljesen elszakadt; a filiszteusok egyes arab törzsekkel szövetkezve, rablóhadjáratot vezettek végig az országon. Maga a király néhány évi uralkodás után súlyos betegségben pusztult el. – Trónját a fia, Achazja örökölte. Folytatta az Izráellel szövetséges politikát, részt vett egy Damaszkusz elleni hadjáratban is. Mindjárt uralkodása elején azonban kitört északon a Jéhu-féle forradalom s ennek az akkor éppen Jezréelben tartózkodó júdai király is áldozatul esett.
Izráelben ugyanis az Illés által elkezdett, majd Elizeus idejében folytatott mozgalom a főníciai befolyás és annak főként vallási vonatkozásai ellen egyre erőteljesebb lett. A prófétai párt láthatóan keresete az Acháb családjával való leszámolásnak a politikai módját is. Bizonyosan megvoltak a külső kapcsolataik is, erre mutat Elizeus többszöri találkozása Damaszkusz királyával. A leszámolást mégsem idegen segítséggel akarta végrehajtani (ezt szemlélteti szimbolikus sírása Hazael király előtt, 2Kir 8:11kk.). Alkalmas emberre talált az egyik főtisztnek, Jéhunak a személyében s őt titokban királlyá is kenette. Mikor aztán a határvillongások Hazael damaszkuszi király idejében újra megkezdődtek s a harcok során az izráeli Jórám király is megsebesült, elérkezettnek látszott az idő a cselekvésre. Jéhu a hadseregre támaszkodva királlyá kiálttatta ki magát, azután pedig szörnyű vérengzést rendezett. A Jezréel városában tartózkodó királyi család tagjait mind legyilkoltatta, éppúgy mint az éppen ott tartózkodó júdai királyt és kíséretét. Jezábelt, az anyakirálynőt ledobatta palotája ablakából; holttestét a kutyák falták fel – ahogy azt egykor Illés megjövendölte. Végül a Baal-papságot is lemészároltatta. (Olv. 2Kir 9–10 r.). Ezzel az Omri-dinasztia majdnem félszáz éves uralmának vége szakadt.

Forrás: Jubileumi Kommentár, 1. rész