II. RÉSZ
MÁSODIK FEJEZET
A pápaság

12. §. A PÁPAI HATALOM FEJLŐDÉSE A XIII. SZÁZADIG
 
 

12. §. A PÁPAI HATALOM FEJLŐDÉSE A XIII. SZÁZADIG

1. A pápai hatalom alapvetése

A római egyház tana szerint a pápaság egyidős magával a keresztyénséggel, mert maga Krisztus alapította. Jézus Krisztus ugyanis az apostolok közti főséget, a „primátust” Péterre bízta volna (aminek bizonyságául felhozzák főként Mt. 16:18, Ján. 21:15- 17, Luk. 22:32. verseit), s Péter, mint az apostolok feje, alapítója és első püspöke lett volna a római gyülekezetnek. A római püspökök ennélfogva Péter utódai volnának, s mint ilyenek, az egész egyház fői. Ezt a tant azonban az elfogulatlan bibliai és történelmi vizsgálódás nem igazolja. Az Úrnak egyáltalában nem volt szándéka, hogy egyházából világi intézményt alakítson (v. ö. Ján. 18:36) s hogy abban főhatalmat, uralmat létesítsen (v. ö. Mt. 20:25-28). Péternek mondott szavait csak erőszakosan, Jézus egész szellemével ellentétesen lehet hivataladásra, kinevezésre magyarázni. Az Úr sokkal jobban ismerte Péter gyöngeségét (v. ö. Mt. 16:21-23), semhogy egy ilyen világtörténeti feladattal és kiváltsággal akarhatta volna felruházni őt és az emberi gyarlóságnak még jobban alávetett „utódait”. Valójában az apostolok között lelki hatalomban nem volt semmi különbség. Olyan megbízást, amilyet Péternek, a többi apostolnak is adott az Úr (v. ö. Mt. 18:18, Ján. 20:22-23). Péternek némi megkülönböztetett személyes tekintélye volt ugyan, de ezt is meg kellett osztania Jánossal, a két Jakabbal, később (v. ö. Gal. 2) Pállal. Teljesen alaptalan az az állítás, hogy a római gyülekezetet Péter alapította s ő volt elsö püspöke; csak annyi áll, hogy a vértanúhalált tényleg Rómában szenvedte el Nero alatt (de sokan; komoly tudósok, még ezt is kétségbevonják). Péter életének idejében a monarchikus püspökségnek még sehol nyoma sincs.

Tagadhatatlan ellenben, hogy a római gyülekezetnek a nyugati keresztyénség életében már a legrégibb időktől kezdve fontos szerepe van. De ezt a gyülekezet helyzete és állapota maga megmagyarázza. Rómán függött ekkor az egész világ szeme. Ez volt a birodalom fővárosa, törvényt, parancsot, segítséget onnan vártak a népek. Ez a központi helyzet volt a természetes alapja az ottani keresztyén gyülekezet tekintélyének is. A provinciák keresztyénei is érdeklődtek a római keresztyének szokásai és nézetei iránt s kezdték azokat már nagyon korán példaként tekinteni. Sok szegényebb vidéki gyülekezet egyébként is le volt kötelezve a rómainak; ez ugyanis tehetősebb tagjai jóvoltából mindig sokat tudott áldozni a szegényebb atyafiak fölsegélésére. Nagyban emelte azután a római gyülekezet tekintélyét az a körülmény is, hogy a római császárok részéről ő szenvedett legelőször üldöztetést s ő látta a vértanúhalálát Péternek és Pálnak.

Ezt a tekintélyt pedig féltékenyen őrizték és növelték a gyülekezet vezetői:, később püspökei. Ezek rendszerint erőskezű  és kitűnő gyakorlati érzékkel bíró emberek voltak: igazi rómaiak, akik egyformán tudtak parancsolni és alkalmazkodni. Az a törekvésük, hogy gyülekezetük tekintélyét és „apostoli” hagyományait irányadónak ismertessék el más gyülekezetekkel is, már az I. század végétől észrevehető. Ez természetesen nem ment simán. Máshol is voltak tekintélyes, nagy gyülekezetek, hatalmas püspökök. Ezek is tisztelettel néztek ugyan az apostolok vérével öntözött Rómára, de irányító, rendelkező jogát nem akarták elismerni. Keleten a püspökök, a császári hatalomra támaszkodva, meg is tudták őrizni önállóságukat a római egyházzal s püspökségével szemben. De Nyugaton a császárság az V. század végén teljesen összeomlott. A népvándorlás zűrzavarában csak egy maradt meg a régi világból szilárdan és változatlanul: a római püspöki szék, a „Péter széke”. Ez lett most már az  egyetlen természetes központja a nyugati egyháznak és műveltségnek. Püspökei ügyes politikával aknázták ki hatalmuk növelésére ezt a kedvező helyzetet. Bölcsességük és erélyük nem egy válságos pillanatban lett megmentőjévé Róma és Itália művelt őslakosságának. Érthető, hogy a hálás keresztyén nép „atyáinak” kezdte őket tekinteni s a „pápa” nevet kizárólag rájuk ruházta. Ilyen igazi hatalmas atya-pápa volt már I. (Nagy) Leó, az V. század közepén, akinek nagy része volt abban, hogy a rettegett hun király, Attila, elvonult az „örök város” alól (452).

Nem mindenik „pápa” érhetett el ilyen sikereket. Ezekben a viharos időkben sokszor volt a pápai szék játéklabdája a barbár hódítóknak. Igazi hatalmas pápa nem is volt az ő idejükben az egy I. (Nagy) Gergelyen kívül (590-604), aki nemcsak követelte, de gyakorolta is a római püspöki széknek az egész nyugati egyházra kiterjedő hatalmát. Követelni azonban a többiek is mind követelték ezt az egyházi „primátust” . Sőt már nagyobb dologról: világuralomról is álmodoztak. A régi római császárok örököseinek kezdették magukat tekinteni. Még alantasabb eszközöktől sem riadtak vissza a nagy célok érdekében. Az efféle költött jogcímek igazolására abban az időben általános szokás volt az okmányok hamisítása. A pápák ilyen hamisított okmányokra támaszkodva, merészen hirdették, hogy ők már Nagy Konstantin óta egyenesen a római császári hatalomnak az örökösei s ezért nagyobbak bármely egyes nép és  ország uralkodójánál: egyház és papság, népek és királyok egyaránt az ő főhatalmuknak vannak alája vetve. A hamisítványokat csak a XV--XVI. századokban sikerült leleplezni.

Egyelőre nem sokra mentek ez igényeikkel. A frank királyok, akiknek politikai és katonai segítségét többször igénybe vették, megbecsülték ugyan a pápákat, még fejedelemség számba menő világi birtokokat is ajándékoztak nekik Itáliában, egyébként azonban nagyon kemény kézzel fogták s egyszerűen hűbéreseiknek tekintették őket. Így tett különösen a hatalmas Nagy Károly császár. Az ő halála után, amikor birodalma széthullott, a pápák azonnal újra fölemelték fejüket s kezdték hangoztatni igényeiket. De ezekkel a nagy igényekkel rendszerint nem állott arányban a pápák erkölcsi színvonala. Különösen a X. század folyamán rettentő erkölcsi süllyedésbe és politikai megaláztatásba került „Péter széke”.

2. A pápai hatalom fölépítése

Süllyedéséből a pápaságot a német királyok — Nagy Ottó, de főképp III. Henrik — emelték ki. Ezek a „római” császári koronát is viselték, a Nagy Károly birodalmának felújítására vágyakoztak s az egyházat és a pápaságot is e céljuk szolgálatába akarták állítani. A pápák azonban a császároktól csak az erkölcsi és politikai támogatást fogadták el, egyébként pedig folyvást függetleníteni igyekeztek magukat tőlük. Mindennél előbbrevaló volt nekik „az egyház szabadsága”. Csak az volt a baj, hogy ők ezt a szabadságot nem tudták másként elképzelni, mint csak a saját világuralmuk alakjában. Ennek érdekében szembeszálltak a német királysággal. Megkezdődött a pápaság és a császárság több évszázados nagy harca.

A harc kitörésének közvetlen indítóoka a főpapi állások betöltésének: az investiturának a kérdése volt. A német királyok Nagy Ottó óta, trónjuk megerősítésére hatalmas hűbéri birtokadományokkal láncolták magukhoz a főpapokat. Ezzel trónjuk legmegbízhatóbb támaszaivá tették őket politikai és katonai téren. Ezt azzal is biztosították, hogy az egyes püspököket, érsekeket, apáturakat ők nevezték ki. Más királyok, fejedelmek, nagy hűbérurak pedig egyenesen áruba bocsátották az egyházi állásokat s a többet fizetőnek adták oda. Ezt az eljárást nevezték (az Ap. Csel. 8:9-24. verseiben szereplő Simon Mágus után) simoniának. Így az egyházi vezető állásokba rendesen a legméltatlanabbak kerültek. Ennek következménye az egyházi élet s különösen az erkölcsiség teljes elvadulása lett. Ezen akart segíteni egy szigorú reformirány, amely a burgundiai Cluny¹ szerzeteseitől indult ki 910 körül. Ez az ú. n. „cluny-i reform” eleinte csak a durva simonia ellen küzdött. Ebben még a vallásos lelkű német királyok s egyéb uralkodók is támogatták. De azután a pápák, felismerve a mozgalomban rejlő erőt, maguk álltak az élére. Ők pedig a saját hatalmi érdekeiknek megfelelően simoniának bélyegezték az investiturát is: vagyis azt, hogy egyházi állás betöltésének joga egyáltalán világi ember kezében legyen. Ők azt akarták, hogy a német s egyéb főpapoknak maradjon meg minden, a királytól kapott javadalmuk, de a kinevezésük egyedül a pápától függjön. Ez nem mást jelentett volna, mint azt, hogy egy ország leghatalmasabb hűbéresei egy külföldi uralkodónak, a pápa-királynak legyenek engedelmes szolgái s nagy vagyoni és hadi erejükkel állandóan veszélyeztessék a saját királyuk trónját. Ezért érthető, hogy a német királyok körömszakadtáig ragaszkodtak az investitura jogához; viszont a félelmes akaraterejű VII. Gergely egyszerűen eltiltotta azt. Az egyházi átok rettenetes fegyverével és a német nagyhűbéresek föllázításával sikerült mélyen megaláznia ifjú és könnyelmű ellenfelét, IV. Henrik királyt (Canossa, 1077). De győzelme tetőpontjáról hamar lesiklott: a hadi szerencse ellene fordult és számkivetésben halt meg.

3. A pápai hatalom csúcspontja

Az investitura-harcok ezután is sokáig, váltakozó szerencsével folytak, de végre is a pápaság került ki belőlük fölényes tekintéllyel és politikai hatalommal. III. Ince alatt a világhatalom teljességét élvezhette a pápaság. Ő ugyanis a politikai helyzet szerencsés alakulása következtében Európa tényleges urává és parancsolójává lett. A császárságot, az angol és az aragoniai királyságot egyszerűen pápai hűbérré süllyesztette; a francia királyságot megalázta. Ő alatta vették be Konstantinápolyt a nyugati keresztes hadak (1204) s alapították meg ott a rövidéletű keleti „latin” császárságot. Fényes lateráni közzsinatán 1215-ben jóformán az egész keresztyén világ több mint 2000 főre menő képviselete megjelent és hódolt a pápai szék előtt. Utódai sivár politikai küzdelmekben pazarolták el mindezt a nagy erőt és tekintélyt.

Hatalmuk csúcspontján a pápák már nemcsak Péter utódainak, hanem egyenesen Isten és Krisztus helytartóinak tekintik magukat. „A pápa — mondotta III. Ince — kisebb ugyan Istennél, de nagyobb, mint egy közönséges ember”. Uralmának alá van vetve nemcsak az egyetemes egyház, hanem az egész világ. A császár és a fejedelmek egyszerű hűbéresei, akiket bármikor letehet, alattvalóikat feloldozhatja a hűségesküjök alól. Az egyházi és az állami hatalom — a pápai elvek szerint — két kard (Lukács 22:38. félreértése!): az Úr mind a kettőt Péternek, tehát a (pápai) egyháznak adta. Az egyház a „lelki” kardot maga kezeli, a „világit” — visszavonásig — a fejedelmekre bízza. Az egyház és az állam viszonya tehát az, ami a napé s a holdé: az állami hatalom csak kölcsönvett fény. Ez elvek következetes érvényesítésével a nyugati egyház a XIII. században tényleg a pápa egyházává lett.

4. A pápai és a keleti egyház

Csak a végső nagy céljukat nem bírták elérni a pápák: a keleti keresztyénséget nem tudták hatalmuk alá terelni. Kelet és Nyugat egyháza közt ősi volt az ellentét. A szemlélődő görög egészen mást keresett a keresztyénségben, mint a gyakorlatias római; amaz „megistenülés” után sóvárgott, emez bűnbocsánatra vágyott. Ezért már kezdetben nehezen tudták egymást megérteni. Még nagyobb lett az ellentét, mikor a nyugati egyházban a vezetőszerep az új népeké lett, amelyeket a görög, mint barbárokat lenézett és mint erősebbeket gyűlölt. A római pápa hatalmának növekedését egyre ingerültebb féltékenységgel nézte a legtekintélyesebb keleti egyházfő, a konstantinápolyi patriarcha. Századokig húzódó csöndes ellenségeskedés lett ebből. A két egyházfél tanában, istentiszteletében és rendtartásában az idők jártával ellentétek is képződtek ki: így pl. a keletiek helytelenítették a papi nőtlenség egyetemesen kötelezővé tételét, két szín alatt adták az úrvacsorát stb. Ezek az ellentétek nem lettek volna egyeztethetetlenek, de a hatalmi versengés miatt elmérgesedtek. 1054-ben megtörtént a végleges szakítás. Helyrehozására történtek ugyan később kísérletek, de ezek máig sem vezettek általános sikerre.

^l Klüni!

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.