II. RÉSZ
HARMADIK FEJEZET
Az egyház belső élete a középkorban

13. §. A SZERZETES ÉLET
14. §. A NÉP VALLÁSOSSÁGA ÉS AZ ISTENTISZT'ELET
15. §. AZ ERETNEKSÉGEK ÉS AZ INKVIZÍCIÓ
16. §. A MAGYAR KERESZTYÉNSÉG A KÖZÉPKORBAN
 
 

13. §. A SZERZETES ÉLET

A középkori keresztyénség fejlődésére a pápaságon kívül semmi sem volt akkora hatással, mint a szerzetesség.

1. A szerzetesrendek és munkájuk

Nursiai Benedek rendalapítása csak a kezdet volt. A nyugati keresztyénség friss szelleme az új szerzetesrendek egész sorát hozta létre. A legfontosabbak voltak a XII. század első harmadában keletkezett cisterciták és premontreiek,¹ akiknek főérdeme a pogánymisszió s az új keresztyén népek kiművelése volt; továbbá a XIII. század első harmadában keletkezett koldulórendek: a minoriták vagy franciskánusok és a dominikánusok² vagy prédikáló testvérek, akik a már névleg keresztyén polgárságot és parasztnépet akarták bűnbánatra indítani s ebben hatalmas sikereket is értek el. Mindezeknek a szerzeteknek női águk is volt.

Ezek a rendek, a nagyszámú többivel egyetemben, nagyon sokféle munkát végeztek. Elsősorban ugyan minden szerzetes a saját lelkiüdvösségén munkálkodott. De a legtöbben nemcsak erre szorítkoztak. Ők folytatták tovább az ókori egyház nagy szeretetmunkáit. Kórházakat, vendégfogadókat rendeztek be. Továbbá már a benedekrend iskolákat állított föl a klastromok falai közt. A szerzetesek buzgón tanítottak; másolgatták a régi pogány klasszikusok és az ókeresztyén írók munkáit; krónikákat írtak. De a gazdasági munkát sem vetették meg: az új népeknek ők adták a legjobb példákat a föld- és a szőlőművelésre, kertészetre, mocsarak lecsapolására, erdőirtásra, állat- és gyümölcsfajok nemesítésére. A koldulórendek ezzel már nem foglalkoztak, mert őnekik nem volt szabad fekvőségeket bírniok. De az ő tagjaik viszont kitűntek mint népies prédikátorok és lelkipásztorok, mint tudósok és egyetemi tanárok, költők, művészek, zenészek.

2. A szerzetesi vallásosság

A szerzetesek lelkében élt a legjellegzetesebb formája a középkori vallásosságnak. Ez a forma volt a misztika. A misztika³ ősi jelensége minden vallásos életnek. Lényege az istenségbe való boldog, titokzatos elmerülés érzése. A misztikus a külvilág iránt elveszti fogékonyságát, de viszont benső tapasztalásokban (látomások, hangok stb.) részesedik. A misztikus állapot legjobb előkészítője az érzékek uralmát leküzdő aszkézis. Innen érthető, hogy a szerzetes élet kezdettől fogva melegágya volt a misztikának.

Misztika, pogány hatás alatt, régtől fogva van a keresztyénségben. De tetőpontjára a középkorban, a szerzeteseknél jutott. Isten az Evangéliumban nem a misztikát, hanem az egyszerű, alázatos és engedelmes hitet jelölte ki az Ő megismerésére vezető útnak.  Ezért a szerzetes misztikusok is többé-kevésbbé mind téves úton jártak. De voltak közöttük egyesek, akik Krisztus iránt való mély szeretetüket ezen az úton is megkapóan ki tudták fejezni. Ilyen volt Clairvauxi Bernát, a cistercita-rend legnagyobb alakja (mh. 1153). Jellemző jelszava volt: „Istent annyiban ismerhetjük meg, amennyiben szeretjük.” Egyszerű barát létére is vezérhatalma lett korának: keresztes hadjáratra tüzelt, pápáknak és fejedelmeknek volt a tanácsadója.

De a legrokonszenvesebb képviselője a szerzetesi vallásosságnak Assisi Ferenc (mh. 1226). Gazdag kereskedő gyermeke volt. Kora ifjúságában az élet örömeinek s fellengő lelke becsvágyának élt. Betegség és csalódások súlya alatt megtört, kiábrándult és Istenhez tért. Egész valóját megrázó misztikus élményeiből megértette Krisztusnak őhozzá szóló parancsát: követni Őt és hirdetni evangéliumát az apostolokéhoz hasonló szegény és boldog vándoréletben. Erre szentelte egész életét. Vonzó, gyermeteg egyénisége és rendkívüli erejű hite egyre szaporította barátai, hívei számát. Egy kis szabad aszkéta- és igehirdető-társaság alakult körülötte. Ebből lett az első „koldulórend” nem annyira Ferencnek, mint inkább a pápáknak akarata szerint. Ezek ugyanis hamar észrevették, hogy lelki hatalmuk erősítésére világszerte nagyon jól felhasználhatják ezt az alázatos és mozgékony kis csapatot. Így, pápai irányítással, lett Ferenc követőiből, a magukat szerényen „kisebb atyafiak”-nak (fratres minores) nevező aszkéta társaságból a már említett ferencrend, a franciskánusok vagy minoriták rendje. Magának Ferencnek nem telt ebben öröme; de sokkal engedelmesebb híve volt a pápának, hogysem föl merte volna emelni a szavát ellene. Pedig különben gyermeki nagy hite csodásan szabaddá tette. Krisztus boldog követése betöltötte egész életét. Semmi világi dolog nem izgatta. A szegénységet mátkájának, a fájdalmat testvérének tekintette. Ujjongó örömmel hallgatta a természet Istent dicsőítő beszédét. Alakja a világi hatalomtól és gazdagságtól megmámorosodott egyházban a legüdítőbb jelenség.⁴

3. A szerzetesi szellem hatása

Fénye mellett árnya is bőven volt a szerzetességnek. A klastromok gondtalan életet nyújtó falai mögött minden időben sok lelki-testi tunyaság és durvaság bújt meg. Vallásos gőg, szellemi sötétség, erkölcsi romlás nem volt a klastromokban ritka jelenség már a középkor elején és virágjában sem. De egyelőre még az árnyoldalak nem homályosították el a fényoldalakat. A keresztyén emberiség csodálva nézett a szerzetesekre. Az ő hitüket és életüket tekintette igazi eszményi keresztyénségnek. A cluny-i reform szigorú szelleme már a nem-szerzetes papságra nézve is erkölcsileg kötelezővé tette a szerzetes-élet egyik fő vonását: a nőtlenséget (coelibatus). VII. Gergely pápa aztán kíméletlen föllépésével jogilag is kötelezte erre az egész papságot. Ez istenkísértés volt, hamar meg is bosszulta magát. De a pápaság mégis mindmáig ragaszkodik hozzá, mert világuralmi céljai érdekében olyan papi hadseregre van szüksége, amelyet nem köt a családi élet. — Még a lovagságot is megragadta a szerzetesi szellem: a XII. században keletkeztek a lovagrendek, a vitézi és az aszkéta életmód egybeszövései. A nagyobb városokban mindenütt önkéntes polgári aszkéta-társaságok is létesültek férfiakból és nőkből. Ezeknek tagjai nem hagyták el a világi életet és foglalkozást, de ezen belül, amennyire tehették, aszkéta életmódot folytattak és közös szentgyakorlatokat űztek. A lovagrendek és a polgári aszkéta-társaságok versenyeztek a klastromok lakóival a szeretetmunkában. Egyszóval Isten a szerzetesi szellemből is engedett egyháza számára áldásokat fakadni. De mivel a szerzetesi vallásosság alapjában evangéliumellenes volt, ezek az áldások nem tarthattak sokáig. Az elfajulás itt is époly gyorsan bekövetkezett, amilyen gyorsan lehanyatlott maga a pápai világhatalom.

4. A szerzetesség és a tudomány

Nagy érdeme volt a szerzetességnek a tudomány, főképpen a theologia művelése. Ez különösen a XIII. század eleje óta, az egyetemek keletkezésével lendült föl. Az egyetemek tanárai a régibb, méginkább az újabb szerzetesrendekből kerültek ki legnagyobb részben. Az egyetemeken és a kisebb szerzetesi iskolákban folyt tudományművelést nevezték el skolasztikának (azaz „iskolás” tudományosságnak). A skolasztika alapelve a filozófiában is, a theologiában is, az egyházi tekintély előtt való föltétlen meghajlás volt. Így tehát sem a filozófiában nem ismerte el az ész önállóságát s a szabad kutatás jogát, sem a theologiában nem tekintette egyetlen zsinórmértéknek a Szentírást. De még így is sikerült nagyszabású rendszereket alkotnia. A legkiválóbb skolasztikus az olasz grófi családból eredt dominikánus Aquinói Tamás volt (mh. 1274). Máig is ő a római egyház hivatalos mintatheologusa és filozófusa.

^l Nevük alapításuk helyeiről ered: Cistercium v. Citeaux és Prémontré Franciaországban.
² Alapítójuk a spanyol (Guzman?) Domokos.
³ Ered, ugyanúgy, mint a misztérium szó, a görög müein = szemet behunyni szóból.
⁴ Életének örökifjú bájjal megírt emléke: a Fioretti (Virágocskák) című legendagyűjtemény magyar fordításokban is (Kaposi Józseftől, Erdős Renéetől, Tormay Céciletől) olvasható.

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.