14. §.  A NÉP VALLÁSOSSÁGA ÉS AZ ISTENTISZTELET

l. A nép vallásossága

A középkorban a nép vallásossága teljes mértékben az egyház és a papság tekintélyének uralma alatt állott. A pap, mint mennyet és földet összekapcsoló közvetítő hatalom állott az egyszerű ember előtt. Az egyház a földi élet minden mozzanatában ott volt mint parancsoló és áldó, segítő és szentelő erő. Az emberek szorgalmasan és sűrűn látogatták a templomot. Különben ez egyházi és állami törvényekkel kötelezővé is volt téve. Az istentiszteletek elhanyagolásáért súlyos büntetések jártak. Otthon is mindegyre imádságok, áldások, szentelések szakították meg a napi munka folyását. — Ennek azért is szükségét érezték, mert a középkori ember képzeletében tovább élt az antik szellemvilág: a boszorkányokban, a gonosz szellemekben való sötét hit általános volt. Ezeknek ellenszeréül folyamodtak az egyház nyújtotta szentelő kegyelemhez, amelyben varázserőt, bűvös hatalmat láttak.

Ehhez természetesen vaskos csodahit kellett. A középkor az örökös csodalátások kora. Ezeknek csak egy kisebb részét lehet „kegyes” csalásból magyarázni. Nagyobb részüknek természetes forrása a rengeteg szenvedésen keresztülment középkori ember erősen izgatható lelkiállapota volt. Ebben a lelkiállapotban hajlandó volt a középkori ember minden meglepő és szokatlan jelenségben természetfölötti tüneményt látni. Hiszen a természet erőit és törvényeit még ő is, éppúgy mint az antik ember, csak a legfogyatékosabban ismerte. Innen érthetők a legendák fantasztikus története. Sokszor megdöbbentő tömegmozgalmakat is támasztott ez az állandó izgatottság: ilyenek voltak tulajdonképpen maguk a keresztes hadjáratok is, még inkább az önostorozó (flagellans) zarándoklatok.⁵

Ebben a lelkiállapotában a középkor emberét örökös félelmek gyötörték: félt a pokoltól, a „tisztítóhely” kínjaitól. Ezért reszkető mohósággal vágyott a bűnbocsánatra. Mindennap előfordult, hogy a világba elmerült emberek hirtelen szakítottak a tobzódó élettel s a bőszült önkínzó vezeklés másik végletébe csaptak át. Ugyanezen okból gyakorolta a középkori ember a jócselekedeteket is. Serény volt a böjtben, alamizsnálkodásban, de akárhányszor ezzel sem érte be s hogy bizonyosabb legyen üdvösségében, szerzetbe lépett. A tehetősek ezenfelül még nagy anyagi áldozatokkal is igyekeztek minél több „érdemet” szerezni Isten előtt. Nemesség és polgárság versengett a templomok, klastromok, kórházak, menhelyek építtetésében, kegyes adományokban. Csakhogy ezekben a jótettekben még a nemesebb lelkeknél is a saját üdvösségük biztosítása, tehát egy alapjában önző érdek volt a rúgó. Maga az egyház hivatalosan is tanította, hogy „a gazdagnak épp oly szüksége van a szegényre, mint a szegénynek a gazdagra”, mert a gazdag ember a maga lelki üdvét legkönnyebben a szegények megsegítésével biztosíthatja. A koldulás és az alamizsnálkodás egyaránt „érdem” lett. Így ez a nem evangéliumi vallásosság mesterségesen tenyésztette az ingyenélést. A koldulás a középkor vége felé egyik legnagyobb gazdasági terhük volt a keresztyén államoknak. A koldulásra pedig elsősorban épp a legnépszerűbb szerzetesrendek adtak példát.

2. Az istentisztelet

Az istentisztelet középpontjában a sákramentomokkal élés állott.

Ezeknek a száma most már hétre szaporodott (keresztség, bérmálás, úrvacsora, penitencia vagy régi magyar nevén „ódozat”, utolsó kenet, pappá szentelés, házasság). Hatásukat egészen gépiesen fogták fel, mágikus kegyelemközlésnek tekintették. A főistentisztelet tetőpontja az úrvacsora volt, a miseáldozat alakjában. Az 1215-i lateráni zsinat emelte dogmává a transsubstantiatio (átlényegülés) bibliaellenes tanát. E szerint a pap által kimondott szereztetési igék („hoc est corpus meum” stb.) hatása alatt az ostya és a bor lényege Krisztus testévé és vérévé változik át, csupán a külső tulajdonságai — színe, íze, szaga — maradnak meg. A laikusoknak már régebb ideje csak ostyát adtak, azaz „egy szín alatt” úrvacsoráztatták őket; hiszen — amint mondották — a „test”-ben már úgyis ott van a „vér”. Valójában ezzel is a papi tekintélyt akarták még jobban fokozni. A transsubstantiatio dicsőítésére hozták be a XIII. században az „úrnapja” (festum corporis Domini) hivalkodó ünneplését.

A hívők életében legnagyobb szerepet játszó sakramentum a penitencia volt. Ez foglalta el az őskeresztyén vezeklés helyét. Az egyház t. i. most már nemcsak a halálos, hanem mindenféle bűnökért, még a gondolatban elkövetettekért is megkövetelte a hívőktől a vezeklést, viszont azonban ennek nyilvánosságát megszüntette. A bűnök megvallása, a gyónás (confessio) csak a pap előtt történt, fülbesúgással: a pap azután kiszabta a vezeklési büntetést (imádság, böjt, alamizsna, vagy egyéb aszkétikus gyakorlatok), amely elégtételt (satisfactio) ad a megsértett Istennek; és ennek a föltétele alatt föloldozta a hívőt vagyis bűnbocsánatot (absolutio) adott neki Isten nevében. A bűnbocsánat hathatósságához megkívánták ugyan, hogy a gyónónak igazi szívtöredelme is legyen (contritio), — de ezt a hívők és a papok átlaga sohasem vette nagyon komolyan. Később egyenesen azt is tanították, hogy már a büntetéstől való puszta félelem elegendő ahhoz, hogy valaki bűnbocsánatot nyerjen, csak a satisfactiót teljesítse pontosan. De a lazább lelkek még a satistfactiótól is szabadulni igyekeztek s így jött divatba annak pénzen való megváltása: a búcsú.⁶

A sákramentomok az istentisztelet szellemi részét, az igehirdetést egészen elnyomták. Csak a kolduló rendek lendítették föl újra, mindenütt a nép nyelvén. Ennek azonban bizonyos nevelő hatása csak a műveltekre, főképp a polgárságra volt. Az alsóbb néprétegek vallásossága megmaradt a maga érzékies, pogányos alakjában. Minden keresztyén tudta ugyan a Miatyánkot és a Hiszekegyet; de azért az egyszerű ember a maga igazi segítőit mégis csak a szentekben látta. Ezeknek a száma rendkívül fölszaporodott. A népképzelet és a csodakórság minden kiválóbb aszkétából, szerzetesből csodatévő szentet csinált; sokszor a hivatalos pápai szentté avatást sem várták meg. A Mária-tisztelet most már egyenesen elhomályosította a Szentháromság egy Isten tiszteletét. Ezekkel kapcsolatosan óriásilag elterjedt és egyre sivárabbá lett a képek és az ereklyék kultusza is. Mindez végzetes és kárhozatos eltávolodás az Evangéliumtól.

Ebben az érzékies vallásosságban természetesen hatalmas szerephez jutott az érzéki szép. A középkor a virágkora a vallásosságtól ihletett művészetnek, különösen az építészetnek, amely a „román” és a „gót” stílust alkotta meg. Az egyházi zene reformátora Nagy Gergely pápa volt.

⁵ Lásd egy ilyenről Arany János mesteri és történetileg hű leírását Toldi Szerelme 8-9. énekében.
⁶ Régi magyar szó; a. m. „büntetéselengedés”.Megkülönböztetendő a búcsújárástól, amely nem egyéb, mint valamely kegyhelyre való zarándoklat, búcsú, azaz büntetéselengedés nyerése végett.

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.