16. §. A MAGYAR KERESZTYÉNSÉG A KÖZÉPKORBAN 

1. Állam és egyház

István király örökségét a középkori magyar állam híven őrízte és fejlesztette. A királyság a római egyház védelmét és erősítését a legelsőrangú állami feladatnak tekintette. Az egyház és papjai ott álltak, mint nélkülözhetetlen tényezők az állami élet minden működésénél, különösen az igazságszolgáltatásban és a törvényhozásban. A főpapság, nagy vagyoni erejével, fontos tényezője volt a honvédelemnek. Az egyház ügye teljesen állami üggyé lett. De éppen ezért a magyar királyok is féltékenyen őrködtek egyházi hatalmuk fölött, akárcsak a német császár-királyok. A pápasággal fönntartották a tisztelettel teljes, hagyományos jó viszonyt, de nem engedték, hogy a pápák túlzott követeléseikkel csorbítsák a magyar koronának az egyházzal szemben szerzett ősi szokásjogait, legfőképpen a főpapi állások betöltésében való döntő szerepét. I. Lászlónak és Kálmánnak, Nagy Lajosnak és Igazságos Mátyásnak a pápai székhez való viszonyát egyképpen ez jellemezte. Csak nagy belső zavarok idején, a királyi hatalom időnkénti elhanyatlásakor volt módjuk egyes pápáknak — így pl. III. Incének — mélyebben belenyúlniok a magyar egyházi ügyekbe, olykor még az állam belső politikájába is.

2. Vallásosság és művelődés

A magyarság is, mint minden más pogány nép, nehezen, dacos ellenkezéssel nőtt bele a keresztyénség lelkiéletébe és kultúrájába.⁸ A pogány magyar vallás, lappangó ördöngősség és egyéb babonák alakjában, még századokig élt a nép között. Egyes maradványai a magyar keresztyénségbe is fölszívódtak. Ámde végre is meg kellett kedvelnie a magyar népnek a keresztyén vallást. Hiszen ebben a legjobb nevelői maguk nagy királyai voltak, akik — különösen az Árpádházban — családjukkal együtt személyes vallásosságukkal is kitűntek. Nagy nemzeti csapások, különösen a tatárjárás elszenvedése után a keresztyén magyar nép lelkén valóságos vallási rajongás vett erőt s ilyenkor pompásan fellendült az egyházi élet.

A papság a magyar középkor virágjában válogatott erőkből állott. A régibb és újabb férfi és női szerzetesrendek széltére el voltak terjedve s nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvendettek.⁹ Élénken mutatja a középkori magyar társadalom lelkesedését a szerzetesség iránt az a tény, hogy a XIV. század elején külön magyar szerzet is keletkezett, a pálosremeték rendje, mely rövid idő alatt közkedveltségre jutott s külországokban is elterjedt.

Az egyház irányította hazánkban is a művelődés minden ágát. Teljesen az ő kezében volt az iskolázás. Plébániai (alsófokú), káptalani és monostori¹⁰ vagy klastromi (középfokú, de a papságra is képesítő) iskolák már I. István király idejétől kezdve működtek az országban. Pécsett, Óbudán és Pozsonyban egyetemek alakultak; több szerzetesi főiskola is volt. Nagy számmal keresték föl magyar ifjak a középkor világhíres egyetemeit is (Párizs, Bologna, Pádua, Prága, Krakkó, Bécs) s nem egy közülök tanárként működött azokon. A Mátyás király korában élt Temesvári Pelbárt franciskánus szerzetes (mh. 1504) — ez a szigorú, megalkuvást nem ismerő papi jellem — nemcsak hazájának, de az egész akkori európai keresztyénségnek egyik legjelesebb igehirdetője. Külföldi egyházi írók is sokat tanultak tőle, művei számos kiadásban forogtak Európa-szerte közkézen.

Egyszóval a római egyház a középkori magyarság életében is betöltötte ugyanazt a szerepet, amelyet egyebütt. Amíg csak teljesen el nem fajult, bírta is a nemzet zömének szeretetét és ragaszkodását.

⁸ Ennek megkapó lélektani ábrázolása Herczeg Ferenc Pogányok című regénye.
⁹ Történetileg is hű rajza a középkori magyar szerzeteséletnek Gárdonyi Géza Isten rabjai című regénye.
¹⁰ A görög-latin monasterium = szerzetesek lakhelye szóból.

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.