II. RÉSZ
NEGYEDIK FEJEZET
A középkori egyház bomlása

17. §. A PÁPASÁG HANYATLÁSA
18. §. A REFORMKÍSÉRLETEK
19. §. RENAISSANCE ÉS HUMANIZMUS
20. §. AZ EGYHÁZ A REFORMÁCIÓ KÜSZÖBÉN
 
 

17. §. A PÁPASÁG HANYATLÁSA

l. A pápai világuralom bukása

A pápai hatalom csúcspontján már elő volt készítve hanyatlásának végzete is. Ez a végzet gyorsan betelt. Már a VIII. Bonifác uralkodásakor nyilvánvalóvá lett, hogy a mérhetetlen uralmi igények mögött többé nem áll megfelelő tényleges hatalom. Ez a pápa volt az, aki híres „Unam Sanctam” kezdetű bullájában (1302) összefoglalta és vakmerően világgá kiáltotta a pápai világuralom elveit és követeléseit. Ezek abban csúcsosodnak ki, hogy „a pápának való engedelmesség minden embernek elengedhetetlenül szükséges az üdvösségre”. Azonban az elbizakodott és makacs pápa teljes megaláztatást szenvedett IV. (Szép) Fülöptől, a hatalmas francia királytól, aki mögött ott állott egész nemzete. A világuralomra törő pápasággal ekkor került szembe először egy oly tényező, amellyel nem tudott megbirkózni: t. i. az erős, egységes nemzeti állam. És ez bukását jelentette.

2. Az avignoni pápaság

A bukás első következménye az volt, hogy a pápaság szégyenletes függő viszonyba került a francia királysággal. A pápák még székhelyüket is áttették a provencei Avignonba, mely akkor pápai hűbér volt ugyan, de egészen a francia király tényleges hatalma alatt álott (1309-77; ezt az időszakot nevezik „a pápaság babiloni fogságának”). Az avignoni pápák engedelmes eszközei voltak a francia politikának. Csak ott merték tovább is hangoztatni politikai igényeiket, ahol a magukénál is gyöngébb erőt éreztek: így a zilált német birodalommal szemben; de végre még itt is kudarcot kellett vallaniok. — A politikai megaláztatások mellett nagyban alászállította a pápaság tekintélyét az avignoni udvar erkölcsi romlottsága is. De legjobban ártott ennek a tekintélynek a pápák pénzügyi politikája. Ez akkor már nem volt egyéb, mint a népek s az alsóbb papság szemérmetlenül nyílt kifosztása. Az egyik legfőbb pénzforrás az egyházi javak és állások rendszeres adás-vevése volt. Százszor rombolóbb alakban újult fel az a simonia, amely ellen a régebbi pápák valaha oly őszinte meggyőződéssel küzdtek. Valóságos börze lett a pápai udvar. Kétségtelenül ezzel is tett valami szolgálatot a nyugati művelődés fejlődésének, minthogy jelentékenyen előmozdította a terménygazdaságról a pénzgazdaságra való átmenetet. De ez nem ért föl a rendszerből fakadt rengeteg vallási és erkölcsi kárral.

3. A nagy nyugati egyházszakadás

Alig került vissza a pápai szék Rómába, máris követte a „babiloni fogság”-ot egy még sokkal nagyobb botrány: a kettős pápaság. A francia bíborosok a római olasz pápával szemben francia avignoni ellenpápát állítottak. A nyugati egyház két pápa hatalmi körére szakadt és így is maradt teljes 37 esztendeig (1378-1415). Ez az állapot még súlyosabbá tette a pápaságnak a népekre nehezülő pénzügyi nyomását: hiszen most már mindegyik pápai udvar feleannyi adózóból akarta kipréselni ugyanazokat az óriási összegeket. Vallási tekintetben pedig nagy nyugtalanságot támasztott a kettős pápaság. A hívők nem tudták eldönteni, vajon az igazi pápához tartoznak-é s nincs-é veszélyeztetve e miatt örök üdvösségük. Sok jó keresztyén pedig azt a kérdést is fölvetette már önmaga előtt, vajon egyáltalán igaz egyház- e a pápai? Minden tisztánlátó ember érezte, hogy ez az állapot tarthatatlan. Egyre hangosabban hallatszott a követelés: „Az egyházat fejében és tagjaiban reformálni kell!”

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.