19. §. RENAISSANCE ÉS HUMANIZMUS

l. Itáliában

A pápai tekintély és hatalom megingásával egyidőben a középkori keresztyén világ- és életnézetnek is támadt ellenlábasa a renaissanceban, amelyet tudományos és irodalmi oldaláról inkább humanizmusnak emlegetünk. A renaissance gyökérszálai már a XII. századba visszanyúlnak, mert az európai emberiség látóköre a keresztes háborúk óta kitágult az idegen országokkal és kultúrákkal való gyakoribb érintkezés következtében. Egyes önállóbb elmék már ekkor kezdték észrevenni a nemkeresztyén vallások, elsősorban a zsidó és mohamedán vallás értékes elemeit. E korból ered a Lessing Bölcs Náthánjában szereplő híres „három gyűrű meséje”. Idővel a műveltek megtanultak újra gyönyörködni a régi görög-római pogányvilág művészi és irodalmi alkotásaiban, amelyeket addig az aszkézis komor fátyolán keresztül szemlélt a középkor embere. A régi, klasszikus műremekek élvezéséből új életörömök fakadtak. Az ember elfordította szemét a másvilágról, ahová az egyház szigorú ujja mutatott — és megtalálta a földi szépet. A szépnek ez a kultusza legelőször Itáliában virágzott fel. Itt a XIV–XV. századokban már a szellemi élet vezető hatalma volt az erőtől duzzadó és szépségtől sugárzó antik embereszmény. A műveltek legnagyobb része teljesen elfordult az egyházi tekintélyek tiszteletétől.

Külsőleg ugyan a renaissance emberei, a humanisták, nem szakítottak az egyházzal — hiszen akárhány papi ember is volt köztük —, de bensőleg rendszerint teljesen elidegenedtek attól. Finom gúnyjokkal vagy tudományos kritikájukkal sokat ártottak a pápai és a papi tekintélynek. De nemcsak Rómától, hanem a keresztyénségtől és az Evangéliumtól is el voltak már távolodva. Műélvezet és testi gvönyörűség töltötte be az életüket. Csak kevesen voltak komolyabb irányúak. Ezek a Platon filozófiája és Augustinus segítségével eljutottak Bibliához. Az Újszövetség alapján adták ki a nagy jelszót: Nemcsak a tudományoknak és a művészeteknek kell újjászületniök, hanem a keresztyén vallásnak is — restitutio Christianismi!

2. A németeknél

A svájci, németalföldi, németbirodalmi humanistákat különösen ez a „restitutio Christianismi” ragadta meg. Mint olasz társaik legtöbbjénél mélyebb lelkű emberek, erejük javát a keresztyénség újjáteremtésének szentelték. Így mindenekfölött Erasmus Desiderius, a rotterdami születésű „humanista király” (1466? -1536). Ez a fényeseszű, már életében világtekintélyként tisztelt ember elsősorban fontos forráskiadásaival, legfőképp az Újszövetség eredeti szövegének első nyomtatott kiadásával (1516) szerzett nagy nevet. A humanista bibliatanulmányozás és bibliamagyarázás az ő nyomdokain haladt Európa-szerte. Mestere volt a szellemes és gyilkos szatírának is. Egész Európa élvezte és kacagta, amint ragyogó tollával kipellengérezte a romlott egyházi viszonyokat.⁴

De igazi, újjáteremtő reformátori munkára a humanizmus még ebben a legkomolyabb alakjában is képtelen volt. Vezető alakjai — legelsősorban maga Erasmus — semmivel a világon fel nem cserélték volna a tudós előkelő és zárkózott nyugalmát. Népmozgalmat vezetni képtelenek voltak. De a vallásosságuk maga sem volt olyan, hogy hatni tudott volna: nem küzdöttek eleget az élő Istennel együtt, nem tudtak próféták lenni. Ezért a Luther fellépését is csak kezdetben üdvözölték kitörő lelkesedéssel. Később, amikor látták, hogy itt már nemcsak élcelődésről vagy tudományos újításról van szó, félteni kezdték nyugalmukat. Különösen az idősebbek, kezdve Erasmuson, rendre elhagyták a reformáció zászlaját. Csak a fiatalabbak közül maradt egynéhány — a legjava — őszinte híve az újra fölfedezett Evangéliumnak. Ezeknek jóvoltából aztán a humanizmus tudományossága a reformáció egyik legerősebb fegyvere lett.

⁴ Világhírű szatírája, a „Balgaság dicsérete” magyarul is olvasható Szabó András fordításában.

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.