20. §. AZ EGYHÁZ A REFORMÁCIÓ KÜSZÖBÉN

l. A pápaság

A renaissance kora, főként a XV. század, szégyenletes süllyedésben látta „Péter székét”. Az ekkori pápák a megújult művészetek és tudományok pártolásával fényes nevet szereztek ugyan a művelődés történelmében, de lelki, egyházi feladataiknál kisebb gondjuk is nagyobb volt. Tisztán világi fejedelmeknek tekintették magukat s legfőbb céljuk az „egyházi állam”⁵ hatalmának növelése és a saját családi érdekeik előmozdítása volt. E célok érdekében a legönzőbb politikát folytatták. Kegyetlenségben, erőszakosságban semmivel sem maradtak el a többi olasz renaissance-fejedelmek mögött. A pápai udvar valóságos bűntanya lett, ahol szemérmetlenül tobzódott az arany- és vérszomj, az élvezetvágy és a hitetlenség. VIII. Ince nagy ünnepélyességekkel házasította ki a Vatikánban a saját gyermekeit s hivatalos tekintélyével szentesítette a boszorkányhitet; II. Bajazid török szultántól pedig 40,000 arany évdíjat húzott azért, mert annak testvérét, a trónkövetelő Dsemet fogvatartotta. VI. Sándor és fia Borgia Cézár cégéres gonosztevők voltak: hatalom- és vagyonéhségük csillapítására rendes eszközük volt a tőr és a méreg. II. Julius pedig, a renaissance művészetének egyik legnagyobb pártfogója, szenvedélyes hadvezér volt, aki még aggastyán korában is maga állt seregei élére; de éppen nem volt „Jézus Krisztus jó vitéze”, már csak azért sem, mert kicsapongásai miatt vérbajban szenvedett.

2. A vallásos élet

A nép lelkében oly mélyen gyökerezett az egyházi vallásosság, hogy még ez a felülről kiinduló rettenetes romlás sem ártott neki. Sőt mintha egyre erősbödött volna. Az egyszerű ember lelke jobban sóvárgott az üdvösség után a középkor végén, mint valaha. Ezért telhetetlen volt az érdemszerző jócselekedetekben. Az egyik legkényelmesebb út volt erre a búcsú, amely a XV. század végére már szennyes pénzüzletté fajult. Egyébként is rengeteg visszaélés történt a lelkek üdvösségkeresésével. Az alamizsnákból, misealapítványokból, tudatos szemfényvesztésből élősködő barátok papok, apácák száma tömegekre nőtt. Valóságos papi proletár-osztály alakult ki. Ezek a lelki vezetők igazán nem lehettek mások, mint „vakoknak vak vezetői” (Máté 15:14). A nép erős, de homályos vallásos vágyakozásai miattuk nem tudták megtalálni a Krisztushoz vivő igaz utat.

3. Általános reformvágy, „előreformátorok”

Ily állapotok között az öntudatosabb lelkekben állandó volt az elégedetlenség. A reformok követelése szünet nélkül hangzott. A középkor legvégén már nemcsak a műveltebb körökben, hanem az egyszerűbb nép között is Európa-szerte visszhangra talált ez a követelés. Különösen a német parasztság hangulata volt forradalmi, tele fantasztikus egyházi reformkövetelésekkel. Sokszor törtek ki kisebb parasztlázadások, amelyeknek mindig papellenes élük is volt.

Firenzében pedig, a művészet és az életörömök városában, egy nemes rajongó kísérletet tett a gyökeres egyházi és társadalmi reformra. Ez Savonarola Jeromos volt, az ércjellemű dominikánus. Lángoló bűnbánati prédikációival fölrázta a város előbb oly könnyelmű lakosságát s prófétai erővel sodorta eszményei felé. A város kényurainak, a Medicieknek kiűzetése után rövid időre sikerült is neki a maga képére formálni Firenzét. Új társadalmi rendet teremtett ott, szigorúan aszkétikus és demokratikus elvek szerint. A Krisztus királyságát akarta megvalósítani. De a nép nem sokáig tűrte vaskezét. Végül mindenki ellene fordult. A kihúnyó középkor e legtisztább alakját annak legszennyesebb alakja: VI. Sándor pápa végeztette ki (1498). Pedig távol állott tőle mindenféle „eretnekség”. Ő a tanban, istentiszteletben még annyi reformot sem akart, amennyit Husz, Wiclif, vagy a régebbi eretnekek. Szerető fia volt a római egyháznak. Ő is, meg a többi ú. n. „előreformátorok” (Wiclif, Husz és mások) is valamennyien csak erkölcseiben, szokásaiban, rendjében akarták megtisztítani egyházukat. Nem vették észre, hogy annak a baja sokkal mélyebben van: ott, hogy a vallás pogányosodott és zsidósodott el, az igaz hitnek száradt el az életgyökere. Ők a Szentírásban még nem tudták fölfedezni a kegyelem örök Evangéliumát. Ezt csak a nagy, az igazi reformáció találta újra meg s éppen ezért volt reá szükség.

4. A magyar keresztyénség a reformáció küszöbén

Az általános egyházromlás jellemző tünetei mind fölléptek Magyarországon is. A főpapi székekbe egyre több méltatlan alak került. Ennek élőidézésében, a papirend általános süllyedésén kívül, maguknak a királyoknak is jó részük volt, akik már régebben is, de különösen Mátyás óta majdnem kizárólag csak politikai, vagy épp személyes érdekeket tartottak szem előtt a főpapi székek betöltésénél. Így kerülhetett pl. az esztergomi érseki székbe a 7 éves gyermek Estei Hippolit, a kapzsi és hatalomvágyó Bakócz Tamás, meg a kétesmultú Szalkai László, aki még pappá is csak érsek korában szenteltette föl magát. A főúri családok a hatalmuk alá került alsóbb egyházi állások betöltésénél jártak el ugyanígy. A pápaság a világi hatalmasok e visszaélései ellen tiltakozott ugyan, de maga közben annál szemérmetlenebbül zsarolta az egyházat és a papságot. A pápai zsarolás miatt különösen a közpapság valósággal nyomorba jutott. Magyarországon is mindennapos jelenség lett a papi proletár. Akárhány pap volt, aki, hogy megélhessen, kénytelen volt mellékfoglalkozást űzni, pl. korcsmát nyitott, vagy uzsoráskodott. A koldulórendek tagjait gyakran érték lopáson.

A kor régibb és újabb reformirányai közül a humanizmus természetesen csak a magyar társadalom felsőbb rétegeinek lelkét érintette meg. Legmelegebb otthonra Mátyásnak s kisebb mértékben két utódjának udvarában talált. A főpapság is lelkesedve karolta föl, nem törődve annak rendszerint egyháziatlan és sokszor leplezetlenül pogány szellemével. Előbb az olasz, később kisebb mértékben a német humanizmus is hatott; az utóbbi kiváltképpen a felvidéki és erdélyi városoknak akkor még legnagyobb részben német polgárságára. Ez a polgárság buzgón egyházias, de független szellemű, kiváltságaira féltékeny réteg volt; papsággal és szerzetességgel jogi és gazdasági téren folyton harcban állott. Sűrű külföldi érintkezései, iskolázása állandó kapcsolatban tartotta Nyugat eszmemozgalmaival. Az ő körében kétségtelenül a humanizmus volt a reformáció legerősebb előkészítője. A főurakra és a főpapokra ily irányban a humanizmus alig hatott.

A szélesebb és alsóbb néprétegekben viszont nagy népszerűségük volt az eretnekségeknek. A katharos szektával rokon balkáni bogomil⁶ tan főként a magyar korona alá tartozó délszláv népek között hódított; a valdensek már a színmagyarság közül is nagyobb mértékben toboroztak híveket. Még nagyobb hatása volt a magyarságra a táborita huszitizmusnak, különösen a délmagyarországi és az erdélyi részeken, ahol csak nagynehezen tudta megfékezni a pápai inkvizíció. Az 1437-i erdélyi pórlázadást táborita szociális eszmék is szították. Az inkvizíció kegyetlen szigora elől nagyszámú magyar huszita menekült az 1430-as években Moldvába, ahol ők és maradékaik soká megállottak hitükben. Köztük volt az a két szerémségi pap, Tamás és Bálint, akiknek a legrégibb magyar bibliafordítást köszönhetjük. Később, a csaknem negyedszázadig tartott zsebrák-uralom alatt, a Felvidék tót és magyar népessége között is hódított a huszitizmus. Ez a hódítás ugyan itt már nem volt oly nagyméretű, mint Délen és Délkeleten. Mégis a Felvidéknek nem egy pontja lehetett, ahol a népet a lappangva fönnmaradt huszita eszmék vezették a reformáció karjaiba.

⁵ Ennek alapját a régi római püspöki uradalmak, és Kis Pippin frank király (756) hűbéradományai vetették meg.
⁶ Bogomil szláv szó: a. m. „Isten barátja”.

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.