Meg kell tanulnunk különbséget tenni igazságok, féligazságok és hazugságok között!
Egy gyülekezetnek olyannak kell lennie a világban, mint egy hajónak az óceán vizén; de ha a víz beszivárog a hajóba, a hajó bajba kerül. Attól tartok, az evangélium hajójába szivárog a víz. A világ olyan gyorsasággal  szivárog be az egyházba, hogy joggal elmélkedhetünk rajta, meddig tud a hajó fennmaradni a vízen. A gyülekezet, amely arra hívatott, hogy jó hatással legyen a világra, önmagát találja a világ hatása alatt.

Ha mi mint Krisztus képviselői alig tudunk a felszínen maradni, hogyan  várhatjuk, hogy meg tudunk menteni egy társadalmat, amely süllyed körülöttünk? Bevásároltunk  a világ értékeiből, szórakozásaiból, erkölcsi rendjéből,  magatartásformáiból. Vettünk a világ toleranciájából is, abból a meggyőződéséből, hogy soha sem provokáljuk az egyének privát hiedelmeit, legyenek a gyülekezeten kívül vagy  belül. A kulturális nyomás különböző fajtáival szemben zavarban érezzük magunkat, tétovázunk a cselekvés tekintetében, és képtelenek vagyunk arra, hogy szeretetteljes, de meggyőző bizonyságot tegyünk a világnak. Természetesen,  van  sok reménységet keltő jel is a saját kultúránkban. Vannak gyülekezetek  és egyének, akik hatalmas energiát fejtenek ki az evangélium terjedéséért, és ezért hálásak vagyunk. De, mi keresztyének, legtöbben egy kényelmes keresztyénségben élünk, amely igen keveset követel, és ezért viszonzásul igen kevés eltérést is okoz a tágabb értelemben vett kultúrában. Amikor a világ tesz egy lépést felénk, mi lelkiismeret-furdalás nélkül magunkhoz öleljük. Azonban egy olyan gyülekezet, amely békét kötött a világgal, képtelen annak megváltoztatására.
Közvélemény-kutatási adatok mutatják, hogy az egyház és a világ közötti különbség valahogyan elmosódott. Azok a bűnök, amelyek a világban vannak, megtalálhatók az egyházban is: válás, erkölcstelenség, pornográfia, merész szórakozások, materializmus és apátia az iránt, amit mások hisznek.
Hivatalosan  hisszük, hogy  az  ember elveszett,  ha nem hisz Jézus Krisztusban, mint Megváltóban; nem hivatalosan úgy cselekszünk, mintha az, amit az emberek hisznek, és az, ahogyan élnek, valójában nem számítana. Nem csoda, hogy lámpásunk csak pislákol, és a só elveszítette az ízét.

Sokan azt hiszik, hogy nincs jogunk megítélni bárkinek az életmódját és a hiedelmeit. Elkötelezettségünk a radikális individualizmus és a hit privatizációja irányában hajlandóvá tett bennünket arra, hogy minden vita, értékelés vagy  rosszallás nélkül elfogadjuk az „élni és élni hagyni” elvét. Elvesztettük azt a képességünket, hogy megítéljük a világot,  mert elvesztettük a képességünket, hogy megítéljük önmagunkat. Elfogadunk bizonyos hitelveket, és azután úgy teszünk, mintha nem számítanának.
Nem csoda, hogy a leggyakrabban idézett bibliai vers  nem ez: „Úgy szerette  Isten a világot...”
(Jn 3,16), hanem inkább ez: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek” (Mt 7,1). Még evangéliumi körökben is halljuk néha: „Ki vagy te, hogy ítélkezel?” A kérdés nyilvánvaló mondanivalója, hogy nincs jogunk azt mondani, hogy „ez az életstílus rossz”, vagy „ez eretnekség”, vagy „ez a prédikátor hamis tanító”.
Az a szó, amelyik a legjobban leírja a mi kultúránkat, az az „akármi”!!!

Az igazságot felváltja a méltányosság?
Volt olyan idõ, amikor az emberek hitték, hogy létezik igazság, még ha nem is értettek egyet abban, mi is az. Ma egy meggyõzõdést nem az alapján értékelnek, hogy igaz-e vagy hamis, hanem az alapján, „méltányos-e”?
Gondoljunk arra, mit jelent ez azok számára közülünk, akik hisznek az evangéliumban. Az a gondolat, hogy a megváltás egyedül csak Krisztus által nyerhető el, bizonyára nem látszik méltányosnak a sok különböző vallásnak a világában. Így a mi üzenetünk  elfogadhatatlannak ítéltetik, függetlenül attól, mennyi bizonyítékot lehet felhozni mellette. Tulajdonképpen, amit mi hiszünk, mondják nekünk, szűk látókörű elfogultságon alapul. A keresztyénség csak a mi részrehajló nézetünk.
Ugyanez a megközelítés  az erkölcsösség értékelésében is. A posztmodernisták azt mondják, hogy az erkölcsösség, ha létezik egyáltalán, pszichológiai gyakorlat csupán. Tehát, ha te és én azt mondanánk: „Azt tartom, hogy ez erkölcstelen”; a modern gondolkodás azt hallja, mintha ezt mondanánk: „Bennem ez az előítélet él.” Mindnyájan hallottunk arról, hogy  a  homoszexuális  jogvédő szervezetek  azokat, akik hisznek a hagyományos házasságban, vakbuzgóknak  tartják. Másképpen fogalmazva,  az erkölcsösség nem objektív dolog, hanem személyes elfogultság. Tehát a vallás és az erkölcsösség tekintetében az az igazság, akármire is mondom, amiről azt állítom.
Számunkra az a fontos, hogy ne  botránkoztassunk meg senkit. Tehát, ha úgy véled, hogy  birtokában vagy  az  „igazságnak”,  az udvariasság azt követeli, hogy  tartsd meg a gondolataidat magadnak. Mint jó polgárnak, az udvariasság jegyében
hallgatnod kellene személyes meggyőződésedről (azaz előítéleteidről). Még a szólásszabadságnak sem szabad addig terjednie, hogy  más emberek privát magatartásával kapcsolatos erkölcsi ítéleteket hozzon.

Másképpen megfogalmazva,  rátaláltak egy új „jogra” az Alkotmányban. Soha, senkinek ne kelljen olyasmit hallania, amivel nem ért egyet! Soha, senkinek ne kelljen olyasmit hallania, ami sértené. A „bűngyűlölő törvénykezés”-ről azt gondolják, hogy  az  csak védekezés a feltehetően igazságtalanul  vakbuzgóknak és bűnözőknek minősített csoportok  ellen. Bármilyen  érdemei legyenek is ennek a törvénykezésnek, tudatában kell lennünk annak, hogy a cél a gyűlöletbeszéd bűncselekménynek minősítése, így hallgattatva el a szólás szabadságát.
A kanadai rádió-, ill. tv-társaságok  vezetősége idézi a kanadai „bűngyűlölő” törvényt, amely szerint nem legális bármely csoportról elítélően beszélni. Ez azt jelenti, hogy a lelkészek nem olvashatnak fel a médiában a homoszexualitással  foglalkozó  bibliai verseket, különben veszélyeztetik a rádióállomások engedélyét, amelyek ennek helyet adtak.
Egyesek még további lépéseket is tesznek a vitában, és azt mondják, hogy nem csak a bűn elkövetője a vétkes; bárki, aki nem tart lépést a homoszexualitás  témájában, szintén bűnös. Emlékezzünk rá vissza, hogy miután a homoszexuális Matthew Sheperdet meggyilkolták, széles körben hibáztatták azokat is, akik ellenezték a homoszexuálisok házasságát és a számukra követelt speciális jogokat. Így, mivel a homoszexualitás-ellenes megnyilatkozások hozzájárulnak mások bűnéhez, a posztmodern hozzáállás az, hogy az ilyen előítéleteket bizalmasan kell kezelni – már csak azért is, mert ezek felettébb megbotránkoztatóak.

A meg nem botránkoztatás befolyást gyakorolt a politikai szférára is. Bizonyára emlékszünk rá, hogy a szeptember 11-i terrortámadás után voltak olyan hivatalok, ahol nem engedték meg az alkalmazottaknak, hogy az asztalukon tartsák az amerikai zászlót, attól félve, hogy megsértenének más alkalmazottakat, akik nem támogatták az afganisztáni háborút. S. D. Gnade,  a „When Tolerance is no Virtue” (Amikor a tolerancia nem erény) című könyvében azt mondja, hogy a politikai korrektség célja az (lényegében egy másik kifejezés a posztmodernizmusra),  hogy elkerüljük mások „magatartásbeli terébe” való behatolást.
Az eredmény az, hogy csak jó híreket tudunk elviselni, rosszakat nem. Azt elmondhatod, hogy Jézus Krisztus megváltoztatta az életedet, de megengedhetetlen, hogy arról beszélj, hogy Ő az egyetlen út Istenhez.  Szerintük  az ilyen  kijelentések nem méltányosak, mert Jézust más vallási vezetők fölé emeli, és ez sérti a világ népességének többségét. Sőt, az ilyen kijelentések nem lehetnek objektíven igazak, csupán az ember személyes, vallásos előítéleteinek visszatükröződései. Ezzel vége a vitának.

Mi keresztyének gyakran voltunk ítélkezők, türelmetlenek és képmutatók  az összes tévedés tekintetében. Vétkesek voltunk a rasszizmus, az elitizmus és a tantételbeli sznobizmus tekintetében.
Vannak olyan keresztyének, akik jól használhatnának egy adag toleranciát,  különösen, ha más keresztyénekkel való kapcsolatukról van szó. Figyeljük azonban meg: nem azért kellene toleránsnak lennünk e területeken, hogy ne sértsünk meg embereket, hanem mert ez a helyes, amit tennünk kell.  Másképpen fogalmazva:  toleranciánknak  az igazságon kell alapulnia, mint amennyire a velük kapcsolatos intoleranciánknak is az igazságon kell alapulnia. Végül, állásfoglalásainknak el kell jutniuk egészen az igazság kérdéséig.
A probléma az, hogy gyakran türelmetlenek vagyunk ott, ahol türelmesebbeknek kellene lennünk; és gyakran türelmesek vagyunk ott, ahol türelmetlenebbeknek kellene lennünk. Egyszóval, meg vagyunk félemlítve.
Nekem nincs mindenre válaszom összezavart világunkban, de meg kell kísérelnünk, hogy hűségesek legyünk ahhoz, amit a Biblia tanít, és annak a küldetésnek megfelelően éljünk, amelyet az Úr ránk hagyott.


Erwin W. Lutzer: Ki vagy te, hogy ítélkezel? című könyvéből (Evangéliumi Kiadó)

 
Forrás: Vetés és Aratás, 2006/1. szám
http://www.kereftenyek.hu/evangeliumikiado/va/pdf/va441.pdf