|
ÚSZ - A zsidó nép élete Jézus korában
2008.10.17. 15:54
1. A római uralom, a császárok.
Kr. e. 63-tól a Szentföld a római birodalomhoz tartozott. A birodalom e korban élte a köztársasági államformából a császárságba való átmenet idejét. Az egyeduralmat már Caesar magához ragadta, de Kr. e. 44-ben gyilkosság áldozata lett. Tizennégy évvel később, Kr. e.
30-ban Octavianus lett a birodalom feje. Őt ruházták fel az Augustus címmel. Ő az első császár. Augustus (Kr. e. 30–Kr. u. 14) idejében született Jézus (Lk 2:1). Augustus harmadik felesége Livia volt. Livia előbbi házasságából született Tiberius, aki Augustus utóda lett (Kr. u. 14–37). Tiberius idejére esik Jézus nyilvános működése (Lk 3:1). Az egyetlen további császár, akit az Újszövetség név szerint említ, Claudius. Az ő személye jelentős az Újszövetség szempontjából. Tiberius közvetlen utóda Gaius Caligula (csizmácska) volt (37–41). Ez barátja és jóakarója volt I. Herodes Agrippa-nak (ApCsel 12), akit trónra segített, miután Herodes Antipas-t, Keresztelő János gyilkosát a királyságból letette és Galliába száműzte. Caligula különben zavart elméjű ember volt, aki istennek tartotta magát. Tékozló szenvedélyével csak pénzvágya és kegyetlensége versenyezhetett. Rómában templomot építtetett, amelyben őt kellett tisztelni s az őt ábrázoló szoboroszlopot felállíttatta a jeruzsálemi templomban, a szentek-szentjében is. Gyilkosság vetett véget életének. A császári trónon nagybátyja Claudius lett az utóda (41–54). Gonosz környezete s talán még gonoszabb feleségei siralmas bábbá züllesztették ezt a gyengeakaratú embert. Róla jegyzi fel az ApCsel 18:2; hogy a zsidókat kiűzte Rómából. Ez az intézkedése nem sokáig volt érvényben. Claudiust második felesége mérgezte meg, hogy első férjétől született fiának, Néró-nak biztosítsa a trónt. Így lett császár Néró (54–68). Uralma első éveiben, míg értelmes tanácsadókra hallgatott, javultak a birodalom közállapotai. A császári udvarban azonban csakhamar a féktelen pazarlás, a szemérmetlen erkölcstelenség és a gátlástalan vérengzés lett úrrá. Néró legnagyobb örömét abban lelte, ha mint színész, énekes, lantjátékos és kocsiversenyek résztvevője nyilvánosan szerepelt. Kíméletlenül eltett útjából mindenkit, akit kényelmetlennek, kellemetlennek, vagy gyanúsnak ítélt. A gyáva szenátus a császár gaztetteire ráütötte a törvényesség bélyegét. Néró meggyilkoltatta elődjének fiát, saját anyját, majd első feleségét, második feleségét, aki viselős volt úgy megrúgta, hogy az asszony sérüléseibe belepusztult. Nevelőjét, Senecát, a nagy stoikus filozófust, öngyilkosságra kényszerítette. Nem csoda, hogy amikor 64-ben a tűzvész Róma 14 kerülete közül hármat teljesen, hetet pedig nagyrészben elpusztított, a nép Nérót tartotta a gaztett szerzőjének. Néró viszont a keresztyénekre hárította a vádat s válogatott kegyetlenséggel irtatta őket. A hagyomány szerint Pál és Péter is annak az üldözésnek estek áldozatul. E sötét években intették az apostolok a keresztyéneket állampolgári kötelességeik becsületes teljesítésére (Róm 13 vö. 1Pt 2:13–14). Néró idejében tört ki a zsidók lázadása (66). Végre azonban összeomlott a szégyenletes önkény e gyászos rendszere. A provinciák lakossága megelégelte a fővárosi körök garázdálkodását. A szenátus a haza ellenségének nyilvánította Nérót, aki álruhában menekült Rómából és egyik rabszolgából felszabadított kegyencének vidéki birtokán öngyilkos lett (68). A provinciák életében kevesebb kárt tett Néró rémuralma s elég sok jóravaló állami tisztviselő hivatalában is meg tudott maradni.
Az első császári dinasztia bukása után zavaros esztendők következtek a birodalomra. A katonák emelték trónra és taszították le a következő császárokat. Közülük az elsőt, a takarékos és szigorú Galba-t pár hónapos uralom után Rómában agyonütötték. A római testőrség Otho-t kiáltotta ki császárnak. A Rajna vidékén állomásozó légiók viszont a gyenge képességű vezérüket, Vitelliust tették ellencsászárrá. A két párt első megütközése Otho vereségével végződött, aki inkább az öngyilkosságot választotta, mint a hadviselés folytatását. A dőzsölő és részeges Vitellius ellen a birodalom keleti felének helytartói és légiói az egyszerű, takarékos és szigorú Vespasianust kiáltották ki császárrá. A Flaviusok családjából került eme első császár tudott javítani a birodalom közállapotain. Róla és fiáról, Titusról még majd lesz szó. Vespasianust (69–79) fiai követték a császári trónon. Először Titus (79–81), majd a sok dologban Néróra emlékeztető Domitianus (81–96). A következő évtizedek császárai, Nerva (96–98), Traianus (98–117) és
Hadrianus (117–138) már nem tartoznak az újszövetségi kor történetéhez.
2. A zsidó nép római uralom alatt.
Kr. e. 63-ban Pompeius hadai véget vetettek a makkabeusi királyság önállóságának. Pompeius ugyan elismerte II. Hyrcanust fejedelemnek (címe ethnarcha és nem király) és főpapnak, de az ország területét csökkentették, északi részét pedig Szíriához csatolták. II. Hyrcanus Róma „szövetségese” lett, – ez a kapcsolat azonban valójában minden tényleges hatalmának véget vetett. A kormányzó hatalom az idumeus (edomita) Antipater kezébe ment át, aki idejekorán Pompeius zászlói alatt kereste boldogulásának útját. A hatalomért folytatott további viszálykodásokban is olyan szemfülesnek bizonyult, hogy a diadalmas Caesar formálisan is kormányzóként állította őt Hyrcanus mellé. A zsidó nép azonban nem akart tudni az idumeusnak és fiainak uralmáról. A Caesar halála utáni zavaros időkben az egykor Pompeius ellen harcolt Aristobulos fia, tehát makkabeus Antigonus került a nép élére s vette birtokba a párthusok segítségével Jeruzsálemet is.
A pár évvel előbb legyilkolt Antipaternek jóképességű és tetterős fia, Herodes Rómába ment, ahol nagy diplomáciai ügyességgel sikerült pártfogókat találnia s megnyernie a hatalom akkori birtokosait Antoniust és Octavianust. A római szenátus ezek kezdeményezésére Herodest Kr. e. 40-ben Júdea királyává nevezte ki. Otthon azonban ellenállásba ütközött s csak háromévi hadviselés után Kr. e. 37-ben tudta bevenni Jeruzsálemet. Antigonust lefejeztette. Edomita ült Dávid trónjára.
a) Nagy Herodes Kr. e. 37–Kr. u. 4.
Ő az a Herodes, akiről a Mt 2 leírja, hogy miként tört az újszülött Jézus ellen. A véreskezű tirannust már Flavius Josephus felékesítette a „Nagy” melléknévvel. Amilyen okos és ravasz volt Herodes a királyság megszerzésében, éppen olyan fordulékony és gátlástalan opportunistának bizonyult a hatalom megtartásában. Herodes országa Antonius hatalmi területéhez tartozott. Nagy megpróbáltatás volt Herodesnek, amikor Octavianus diadalmaskodott pártfogója, Antonius felett. Sikerült azonban úgy megnyernie Octavianust is, hogy az nemcsak meghagyta őt királyságában, de még növelte is országa területét s haláláig pártfogója maradt Herodesnek. Herodes helyzetét azzal is megpróbálta még kedvezőbbé tenni, hogy a makkabeus Hyrcanusnak unokáját, Mariamnet feleségül vette. Így ellensúlyozta azt, hogy a nép a zsidó makkabeusok iránt sokkal több tiszteletet és rokonszenvet érzett, mint iránta az, edomita iránt. Mariamne fitestvérét Herodes főpappá tette. Ezzel a makkabeus dinasztiát mintegy összeforrasztotta saját családjával. Később azonban mind Mariamnet, mind fivérét, a főpapot könyörtelenül meggyilkoltatta. Feleségével együtt anyósát is eltette láb alól. Sőt maga az öreg és tehetetlen II. Hyrcanus is gyilkos merénylet áldozata lett. Mikor pedig Mariamne fiai, Aristobulos és Alexander felnőttek, a makkabeusok ellenségeinek sikerült Herodesben a féltékenység és gyanakvás szellemét felébreszteni, s ennek áldozatává lett a két fivér. Herodes fia, Antipater uszított leghevesebben Aristobulos és Alexander ellen. Végül azonban őt is utolérte sorsa. Apja már halálos ágyán feküdt, de öt nappal kimúlta előtt kivégeztette Antipatert.
A rómaiak által Herodesnek ajándékozott területek vegyesen lakottak voltak (zsidók, görögök és pogányok). Herodes a zsidók előtt mindig hithű zsidónak igyekezett mutatni magát. Jeruzsálemből minden nemzsidó vallásosságot távoltartott. A templomi szolgálat és a nagytanács tevékenysége zavartalan volt. Herodes Kr. e. 20-tól kezdve 91/2 évi munkával és sok költséggel szinte újjáépítette a templomot. Herodes még a diasporabeli zsidók javára is igyekezett kedvezményeket szerezni a zsidóknak. A király udvarában azonban hellénista szellem és életmód
uralkodott s Herodes nem titkolta a görögség iránti nagyrabecsülését. Pazar építőkedve pompás palotákkal szépítette Jeruzsálemet. A templomtól északra az Antonia várat építtette, a mai jaffai kapu közelében pedig az új királyi palotát, hatalmas tornyokkal. De építtetett színházat és amfitheatrumot is. De még serényebben épített pogány és görög városokat, amelyeknek lakosai részéről inkább feltételezte, hogy a maradandó műalkotásokat fejlettebb ízléssel tudják értékelni. Pogány templomokat is építtetett. Caesarea-nak ő készíttetett jó kikötőt. Samáriát Sebaste néven szinte egészen görög várossá alakította.
Kíméletlen kézzel letört minden ellenséges megmozdulást, sőt igyekezett megelőzni annak még lehetőségét is. Így az országban békés viszonyokat teremtett, de a népre óriási súllyal nehezedett a soha nem tapasztalt magasságúra emelt adóteher. Mind a zsidók, mind a görögök keservesen és kedvetlenül hordozták el Herodes uralmát. A zsidókkal még a pompás új templom sem tudta feledtetni, hogy parancsolójuk idegen s csak mint bitorló ül Dávid trónján. A családon belül elkövetett véres gaztettek utálkozást és borzongást plántáltak a szívekbe. Amikor végre Herodes Kr. u. 4-ben Jerikóban meghalt, általános megkönnyebbülés vett erőt a népen. Herodes halálának időpontja chronológiailag pontosan megállapítható. Jézus Herodes halála előtt született. A mi időszámításunk eszerint legalább 4, de esetleg 6 vagy 7 évvel késve kezdődik.
b) Herodes fiai, ill. utódai.
Nagy Herodes végrendeletében országát három fia Archelaus, Antipas és Fülöp között osztotta szét. Archelausé lett Jeruzsálem, Júdea, Samária, Antipasé Galilea s a Jordánon túli rész zsidók által lakott vidéke (Perea), Fülöpé pedig az északkeleti rész a Galileai tengertől a Hauran hegységig. A nép szívesen szabadult volna a herodesi uralom alól, Augustus azonban megerősítette Nagy Herodes végrendeletét. De királyi címet egyik herodesfi sem kapott. Archelaus ethnarcha (népfejedelem) lett, Antipas és Fülöp pedig tetracha (negyedes fejedelem).
Archelaus (Mt 2:22) tirannisztikus és kegyetlen uralkodói viselkedésével igazolta a nép idegenkedését és ellenszenvét. Uralma 9. évében júdeai küldöttség ment Rómába, amelynek kérését Augustus Kr. u. 6-ban teljesítette. Archelaust a fejedelemségtől megfosztotta és Vienne-be (Gallia) száműzte. Egykori területén a hatalmat közvetlenül a római helytartó (procurator) vette át.
Herodes Antipast, Galilea és Perea negyedes fejedelmét az evangéliumokból jól ismerjük (Kr. e. 4–Kr. u. 39). Neve rendszerint csak Herodes. Maga is így nevezte magát fejedelemsége kezdetétől. Valódi nevét Flavius Josephustól tudjuk. Jézus Antipas tartományának (Galilea) alattvalója volt. Antipas sok jellemvonása hasonlított apjáéra, annak okos tettrekészsége azonban hiányzott belőle. Jézus Antipast rókának nevezi (Lk 13:32). Antipas a Galileai tenger partján fényes tartományi fővárost építtetett, amelyet Tiberius császár tiszteletére Tiberias-nak nevezett el. Nagy csapás volt Antipasra kapcsolata Herodiással, aki később Antipast – úgy látszik – teljesen hatalmába kerítette. Nagy Herodesnek ez a nagyravágyó unokája először Nagy Herodesnek egyébként ismeretlen s történelmi jelentőség nélküli fiához ment feleségül. Ezt is Herodes Philippusnak hívták. [A névazonosság következménye a másik Fülöppel, a negyedes fejedelemmel való összecserélés (Mt 14:3; Mk 6:17) Herodiás nem a negyedes fejedelem felesége volt.] Antipas beleszeretett a nagyravágyó asszonyba. Első feleségétől elvált és házasságot kötött Herodiással. Keresztelő János félreérthetetlenül megdorgálta Antipast. János ezért börtönbe került és Herodiásnak sikerült a Keresztelő lefejeztetését keresztülvinnie Antipas szerencsétlen pillanatban tett könnyelmű kijelentése alapján (Mt 14:3kk.; Mk 6:17kk.). Jézus tevékenysége hatására Antipas azt hitte, hogy Keresztelő János támadt fel (Mt 14:1; Mk 6:14). Jellemző Antipasra az a felületes s inkább csak kíváncsiságból és Poncius Pilátus
udvariasságából létrejött futó találkozása Jézussal, amely a Megváltó keresztrefeszítése előtti órákban játszódott le (Lk 23:7kk.). Antipas bukásának is Herodiás lett az oka. Amikor Herodiás fívére, I. Herodes Agrippa a rómaiaktól királyi címet kapott, Herodiás Antipast felbiztatta, hogy ő is menjen Rómába, hasonló címet szerezni. Agrippa azonban gondoskodott róla, hogy Caligula császár a lehető legkedvezőtlenebbül fogadja Antipast. Antipas utazásának vége nem királyi cím lett, hanem megfosztatás negyedes fejedelmi méltóságától, száműzetés Lugdunumba (Gallia, ma Lyon, Franciaországban), ahová Herodiás mint önkéntes száműzött vele ment (Kr. u. 39).
Fülöp, akinek Nagy Herodes területeinek felosztásakor Palesztina északkeleti része jutott (Lk 3:1), Kr. e. 4–Kr. u. 33-ig uralkodott kicsiny tartományán, mégpedig gondos és békeszerető fejedelem módjára. Fővárosa a Jordán forrásvidékén feküdt, a régebbi Paneas-ból kiépített Caesarea Filippi. A művészet és pompakedvelő fejedelem szép központot teremtett tartományának. Jézus néha átment Antipas tartományából Fülöp fejedelemségébe. Fülöp, mint már említettük, nem volt Herodiás férje. Házassága, amelyet Herodiás lányával, Salomeval kötött, gyermektelen volt. Utód híján tartományát rövid időre Syria provincia-hoz csatolták. I. Herodes Agrippa a harmadik Herodes nevű, akivel az Újszövetségben találkozunk. Róla az ApCsel 12 beszél. Ő unokája Nagy Herodesnek és fivére Herodiásnak. Ifjúságát Rómában töltötte, ismerős volt a császári hercegekkel, de nem volt módja arra, hogy költekezésben azokkal lépést tartson. Ezért sok adósságot csinált, s egyre rosszabb-hírű személyiség lett. Közben azonban egy évig vásárfelügyelő is volt Tiberiásban. Sorsa azonban váratlanul fellendült. Tiberius császár halála közel volt, Agrippa pedig barátságba került Tiberius várható utódával Caligulával. Meggondolatlan nyilatkozata Agrippát börtönbe juttatta, de amikor Tiberius meghalt, Agrippa jelentkezett, mint aki Caligulához való hűségéért fogságot is szenvedett. Caligula Agrippát késedelem nélkül Philippus egykori területének királyává tette (Kr. u. 37). Agrippa római intrikáinak sikerült nagybátyját, Antipast kegyvesztetté tenni s Gallia és Perea területe is az övé lett. Amikor Galigulát meggyilkolták Agrippa éppen Rómában időzött. Sikerült befurakodnia az új császár, Claudius kegyébe is s az királlyá tette őt Júdea és Samária felett is, amely terület Kr. u. 6 óta (ekkor csapták el Archelaust mint ethnarchát) megelőzőleg közvetlen római helytartó kormányozta. Így Agrippa 41–44-ig Nagy Herodes egykori egész országának királya volt. Az egykori kalandorból példás uralkodó lett. Ő volt az egyetlen a Herodesek között, aki még a farizeusi kegyesség látszatát is felvette magára. Nem volt ugyan kegyetlen, de hogy a zsidók rokonszenvét megnyerje, kivégeztette Jakabot, Péter is csak csoda folytán kerülte el ugyanezt a sorsot (ApCsel 12). Rövid uralom után istenítéletnek tűnő halállal halt meg Caesareában, mert istenségként akarta tiszteltetni magát. Az ApCsel 12:19–23 elbeszélése lényegében megegyezik Flavius Josephus feljegyzésével. Agrippának egy fia és három lánya volt. Legfiatalabbik lánya, Drusilla, Félix helytartóhoz ment férjhez, ApCsel 24:24. A rómaiak Agrippa fiát egyelőre nyilván túlságosan fiatalnak tartották a királyi tisztségre. II. Herodes Agrippa akkor sem érte el apja személyének jelentőségét, amikor egy idő múltán király lett. Atyja országának egy részén, Észak-Palesztinában II. Herodes Agrippának egy nagybátyja uralkodott, aki a Libanon és Antilibanon közötti síkságon negyedes fejedelemként uralkodott. Fővárosa Chalkis volt és tartományához tartozott a Libanon és Hermon vidékének déli része is. Ezt a szegényes országot adta Claudius császár 50-ben a fiatal II. Herodes Agrippának ethnarchai címmel. Később királyi címmel – 53-ban – II. Herodes Agrippa Herodes Philippus egykori negyedes fejedelemségét kapta meg, nagyobb Libanon vidéki területekkel, a Galileai tenger zsidólakosságú nyugati partjával. Megkapta II. Herodes Agrippa a jeruzsálemi templom és papság feletti felügyeletet, és a főpap kinevezése jogát. Ezért kérte ki a helytartó, Festus, Félix utóda II. Herodes Agrippa véleményét Pál apostol ügyében, akit a jeruzsálemi nagytanács ültetett
a vádlottak padjára. Pál el is mondhatta védekezését Agrippa és Agrippa nőtestvére, Berenice előtt, ApCsel 26:13kk. Agrippának nem volt nagy tekintélye a nép előtt. Ezért a zsidó háború kitörésének megakadályozására tett erőfeszítései is eredménytelenek maradtak. Agrippa tőle telhetően a római sereget támogatta, de ezzel sem tudta népének sorsát enyhíteni. Kapcsolatba jutott azonban Vespasianus, Titus és Domitianus császárokkal és többször megfordult Rómában. Kb. 90-ben halt meg. Ekkor az ő országa is közvetlen római uralom alá került.
3. Júdea római helytartók alatt.
Júdea és Samária már Kr. u. 6-ban római hatóság alá került, amikor a lakosság azt kérte, hogy szabadítsák meg negyedes fejedelmüktől, a gyűlölt Archelaustól. A kinevezett római kormányzó közvetlen hivatali főnöke a birodalom Syria nevű tartományának helytartója volt. Ez az állapot maradt fenn 6-tól 41-ig. 41 után rövid időre I. Herodes Agrippa uralma alatt egyesült az egész ország. Az ő halála után ismét római hivatalnokok kormányozták az ország legnagyobb részét. A hatalmas római birodalom e reprezentánsainak nem volt könnyű dolga Izráellel, amely kicsinysége és szegénysége ellenére óriási küldetéstudatot hordozott. A római helytartók rendelkeztek katonai erővel, vezették és ellenőrizték a pénzügyeket (adók és vámok) s tartották kezükben a pallosjogot. Hozzájárulásuk nélkül halálos ítéletet végrehatani nem volt szabad. A nép saját bíróságai, városi és falusi közigazgatása továbbműködött a rómaiak alatt is. A rómaiak Izráel vallásának különleges helyzetet biztosítottak. A törvényhez ragaszkodó zsidóknak utálatos volt minden bálványimádás. Még a császárképpel ékesített katonai hadijelvények is botránkoztatták őket Jeruzsálemben. Ezért a helytartók Caesareaban székeltek, ahol a katonai erők központja is volt, és csak kivételesen, a nagy ünnepeken jelentek meg Jeruzsálemben. Eleinte a helytartók nevezték ki a főpapokat. Később – mint fentebb láttuk – ezt a jogot II. Herodes Agrippának adták, hogy ne bántsák a zsidók vallási érzékenységét. Mindez azonban nem békítette meg a zsidókat az idegen uralommal. Sokat ártott az is, hogy a helytartók hivatalukat a maguk gazdagodására használták fel, nem egyszer könyörtelen zsarolással. Hirhedt e tekintetben Pontius Pilatus, aki 26–36-ig volt szíriai helytartó s e minőségében szerepelt Jézus perében is. A többiek közül az Újszövetségben szerepel Antonius Felix és Porcius Festus. Pál apostol Jeruzsálemben történt elfogatása után Caesareában állt Felix ítélőszéke előtt (ApCsel 23:33). Felixről, aki felszabadított rabszolga volt, Tacitus, a római történetíró ezt jegyzi fel: Felix rabszolgához illő lelkülettel teljes könyörtelenséggel és kéjvággyal gyakorolta királyi hatalmát. Mikor helytartói tisztéből visszarendelték, Pált meghagyta vizsgálati fogságban. Ez a zsidóknak kedveskedni akaró intézkedése nem tette őt rokonszenvesebbé a nép szemében. Festus, aki előtt Pál apostol római polgárjogra való hivatkozással a császárra fellebbezett, megpróbálta szigorúsággal és igazságosabb kormányzással helyreállítani a rendet. Pár év múlva azonban meghalt s munkája félbemaradt. Régebben úgy tudták, hogy Felix hivatalviselése 52–60-ig tartott, Festusé pedig 60–62-ig. Több kutató újabban korábbi dátumokat tart helyesnek. (Felix 52–58, Festus 58–61). Flavius Josephus azt mondja, hogy mielőtt Festus utóda, Albinus elfoglalta hivatalát, Annás (Ananus) kivégeztette Jakabot, az Úr testvérét. Az új helytartó, Albinus, el is csapta Annást főpapi tisztségéből. Josephus tudósítása azonban kétséges. Más hagyomány szerint ugyanis Jakabot még a 66-ban kitört felkelés előtt a nép gyilkolta meg. Albinus és utóda Gessius Florus (64-től) helytartóskodása alatt tovább nőtt a nép elégedetlensége.
Palesztina provinciális helyzetével kapcsolatban kell megemlékeznünk a vámszedők népes csoportjáról, akiket az Újszövetség gyakran emleget. Kialakulásának a római adószedés jellegzetes módja volt az oka. Egy-egy tartománynak megvolt az átlagjövedelme, mely az
egyenes adóból (fejadó és az ingatlan vagyonra kivetett adó) és a kereskedelemből, vámból, átírásokból származó állami jövedelemből tevődött össze. A rómaiak az átlagjövedelem alapján az adójövedelmeket árverésen áruba bocsátották, melyeket így egy összegben kaptak meg. Az adójövedelmeket a fővámszedők vásárolták meg és ismét kisebb vámosoknak adták, akik bizonyos százalékot kaptak a beszedett adóból. Természetesen a vámszedők nemcsak az általuk kifizetett összeget igyekeztek beszedni, hanem annyi nyereséget is, amennyit csak lehetett. A vámszedők között zsidók is akadtak, akik teljes közutálat tárgyai voltak, hiszen nemcsak a gyűlölt római uralom kiszolgálására, hanem saját népük nyúzására is vállalkoztak. Ilyen zsidó vámszedő, sőt egy vámszedő csoport feje volt Zákeus (Lk 19:3kk.) és vámszedő volt Máté apostol is, akit Kapernaumban az adóbeszedés közben hívott el Jézus.
4. A zsidó háború és Jeruzsálem pusztulása.
1. A háborút elsősorban nem a római helytartók elnyomó politikája váltotta ki. A római igát a nép kezdettől fogva nehezen tűrte. De hosszú időn át eltűrte ezt az állapotot mint Isten fenyítő büntetését bűnei miatt. Fellépett azonban a fanatikus rajongók csoportja, akik a római császár elismerését bűnnek tartották, a fegyveres ellenállást pedig kötelességnek. Ezek voltak a zelóták. Számuk egyre nőtt s egyre erősödött a nép rokonszenve is irántuk. Jézusban nem ismerték fel az Isten megígért Szabadítóját, de szívesen hallgattak a zelóták apokaliptikus prófétáira, akik a Messiás hamari eljövetelét hirdették, s vele a nagy bosszúállást az Izráel által elhordott szenvedésekért s a választott nép dicsőséges világuralmát. Ebben az izzó légkörben kicsiny szikra nagy tüzet tudott gyújtani. Az első összetűzésekre Caesareában és Jeruzsálemben került sor. Gessius Florus, a helytartó, az ellenállás miatt kénytelen volt Jeruzsálemből kivonulni. Agrippa sem tudott enyhíteni a feszültségen, sőt a megköveztetés veszedelme elől távoznia kellett a városból. Ezzel Jeruzsálem teljesen a felkelők kezére jutott. A békét kívánók hangja egyre inkább halkult. Szíria helytartója Cestius Gallus Galileában győzelmet aratott ugyan, előre is tört Jeruzsálembe, de a templomot és környékét nem tudta hatalmába keríteni, visszavonult s visszavonulása vereséggé lett.
2. A további események megítélésénél számolni kell azzal, hogy a zsidók között nem volt egység, sőt a zelóták körén belül is voltak éles véleménykülönbségek. Mindez a különböző pártok között véres versengéseket idézett elő. A zelóták harcukban nem stratégiai és taktikai hozzáértésükben bíztak, hanem Isten szabadító csodatételét várták. Néró a zsidók ellen folytatandó hadjárat vezetését Vespasiánusra, Szíria új helytartójára bízta, aki 67 tavaszán bevonult Galileába. Ennek az országrésznek védelmét a jeruzsálemi vezetők megbízásából a későbbi történetíró, Flavius Josephus vezette. Őt azonban nem minden felkelő ismerte el vezérének. Josephus visszavonulásra kényszerült. Jotapatában húzta meg magát, de 47 napi ostrom után ez is elesett. A védők elhatározták, hogy együtt halnak meg hazájukért. Josephus kivonta magát e tervből, kiszökött a védők közül, megadta magát és sikerült megnyernie a római vezér kegyeit. Vespasianus az egész Galileát még abban az évben hatalmába kerítette. Figyelme azonban a római eseményekre irányult. A hadi cselekmények menetét szándékosan lassította. Jeruzsálem ostromához még 68-ban sem látott hozzá. Mindössze néhány várost foglalt el a Jordántól keletre és Júdea nyugati részén. Mikor megkapta a hírt Néró bukásáról és haláláról, megállította a hadi cselekményeket. Rómában 68–69-ben gyorsan követték egymást a császári trónon Galba, Otho és Vitellius. Vespasianus úgy érezte, hogy ütött az ő órája. Seregét Róma elfoglalására vezényelte, ő maga pedig Alexandriában várta a helyzet alakulását.
3. Már három éve szünetelt a zsidó háború, amikor a császár fia Titus 70 tavaszán Alexandriából elindult, hogy megostromolja Jeruzsálemet. A csendben eltelt hosszú szünet még általánosabbá
tette Jeruzsálem védőiben azt a hiedelmet, hogy Isten különös kegyelme őrzi a várost és az isteni csodatett által várt szabadulás sem fog elmaradni. Amikor Titus Jeruzsálem előtt a páska ünnep napjaiban megjelent, a város zsúfolásig volt zarándokokkal. A páska ünnepet a hagyományos módon ülték meg. Jeruzsálemet csak északi irányból lehetett megtámadni. Titus csapatai szorosan körülvették a várost. Csakhamar éhinség tört ki. Az éhinség miatt a városból menekülőket Titus összefogdostatta és keresztre feszíttette. A szükséges előkészület után a harmadik városfal ellen indult roham. Ezt a falat I. Agrippa építtette. 14 napi harc után az ostromlók áttörték a falat. További öt napos éjjel-nappali harc után elesett a második fal is. Ezzel a támadók elérték a templomnegyed északi oldalát. A védők változatlan állhatatossággal visszautasították a város feladását kérő üzeneteket, mert rendíthetetlenül bíztak a szabadító isteni csodában. Az ostromlók bevették az Antonius-erődöt s a külső templomudvart. Ez véget vetett az áldozati szertartásnak. Az ellenállás egyre reménytelenebb lett. A templomot – kezdték belátni – csak Isten csodája mentheti meg. Sok száz ember a templomba tódult, hogy tanúi legyenek a csodának. A rómaiak egy kisebb összecsapás után a vártnál gyorsabban előre törtek a belső templomudvarra. Egy katona égő fadarabot dobott be a templommal egybeépített helyiségek egyikének ablakán. A templom lángban és vérben pusztult el. A még életben találtakat a rómaiak könyörtelenül lemészárolták. Flavius Josephus azt állítja, hogy a templom lerombolása Titus akarata ellenére történt. Nem lehetetlen, hogy ez valóban így volt. A csatának azonban még nem volt vége. A templom védői nyugat felé a felső városba vezető hídon át a templomdombnál magasabb délnyugati hegyre vonultak vissza. Vezetőik azt kérték Titustól, hogy szabadon elvonulhassanak fegyveresen. Titus kérésüket nem teljesítette. Így meg kellett ostromolni a felső várost is. Az ellenállás azonban már erőtlen volt. Három hét alatt ez a városrész is a rómaiak kezére jutott, mégpedig borzalmas vérengzés közben. Ezreket gyilkoltak le, és még a foglyok közül is százakat pusztítottak el a győzelem örömére tartott ünnepségeken, a cirkuszi játékokban, ahol azoknak egymással vagy a vadállatokkal kellett megküzdeniük, életre-halálra. A városból csak a citadella (Nagy Herodes palotája) maradt meg és a nyugati városfal egy része, hogy mutassák az egykori város, illetve az ostromlók nagyságát. Vespasianus és Titus a győzelmet Rómában ragyogó triumphus-sal ünnepelték. A Szentföld erődítményei közül néhány még évekig birta magát tartani. Utolsónak Masada esett el (73-ban) a Holt-tenger délnyugati partján. Ennek az erődnek védői, amikor látták, hogy helyzetük reménytelenné lett, kincseiket elégették, a nőket és gyermekeiket leöldösték, maguk pedig öngyilkosságot követtek el.
4. Jeruzsálem pusztulásával nem ért véget teljesen Izráel története a Szentföldön. Persze megsemmisült a templom és megszűntek az áldozati istentiszteletek. A papság jelentőségének nagyrészét elveszítette. A tóra azonban változatlan maradt mint erkölcsi norma. E helyzetben bontakozott ki igazán a nagy rabbik és tanításaik jelentősége. A hadjárat és ostrom nagy vérontásai ellenére is maradt a Szentföldnek zsidó lakossága. Nem birták azonban meggátolni idegen népek és idegen vallások betelepedését. Küldetéstudatukat, tórahű erkölcsiségük magasabbrendűségének érzését s a végső isteni szabadítás reménységét büszkén hordozták. Nem a 70-ben beteljesedett katasztrófa volt az utolsó. Traianus császár idejében (98–117) a rómaiak Mezopotámiában, Egyiptomban, Cyreneben és Cyprus szigetén támadt zsidó felkeléseket nyomtak el. Sorsdöntő azonban a Hadrianus császár (117–138) idejében, 132–135 közötti felkelés volt. Sajnos ennek történetéről hiányosak az adatok. A „Messiás”, Bar Kochba („a csillag fia”) királyként uralkodott az egy időre újra szabaddá lett országban. Hadrianus egyik legjobb hadvezérét, Julius Severust bízta meg a felkelők elleni hadjárattal. A megtorlás véres és könyörtelen volt. Hadrianus elhatározta, hogy végleg leszámol a zsidókkal. Jeruzsálemet teljesen leromboltatta. Helyére Aelia Capitolina néven római várost építtetett. Júdeában minden zsidót
kiirtottak, az egyebütt lakóknak pedig megtiltották, hogy Júda és Jeruzsálem földjére tegyék lábukat. Az egész római birodalomban el kellett tűnnie a zsidó vallásnak. A körülmetélést halálbüntetéssel fenyegették. Azonban ezek a rendelkezések nem érték el céljukat. A következő császár kénytelen volt engedékenyebb politikát folytatni. A maradék zsidóság fő települési vidéke Galilea lett. Itt működtek a kor nevezetes rabbijai is. Jeruzsálem azonban elveszett Izráel fiai számára.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
