|
ÚSZ - 15. Az apostolok korának főbb eseményei és kronológiája
2008.10.17. 16:07
Jézus Krisztus halála évének meghatározásával az egyház születésének évét is meghatároztuk, hiszen Jézus Krisztus halálát követő harmadik napon feltámadt, majd ezt követte mennybemenetele, az első pünkösd ünnepén pedig a Szentlélek kitöltetése és Péter bizonyságtétele nyomán az első, az ősgyülekezet megalakulása Jeruzsálemben. Mindezek az események ugyanannak az évnek időkeretébe tartoznak. Minthogy a kutatók véleménye Jézus Krisztus halálának évére vonatkozóan a Kr. u. 30. és Kr. u. 33. évre megoszlik, mintegy 3 éves időeltolódás az apostoli kor kronológiájánál is megengedett.
A Kr. u. 33. évet véve kiinduló pontnak, a Jeruzsálemben levő ősgyülekezet élete az apostolok vezetésével Kr. u. 36-ig viszonylag nyugalmasan telik az ApCsel vonatkozó tudósításának megfelelően. Krisztus követőit ebben az időszakban a rómaiak részéről háborgatás még nem érte, hiszen még ezután is jó sokáig a zsidó vallás egyik szektájának tekintették s így még azokban a kedvezményekben is részesülhettek, melyet a zsidó vallás, mint religio licita élvezett. Ez azáltal is érthetőbbnek tűnik, hogy ebben az időben a Jézus Krisztusról való beszéd a zsinagógákban hangzik el azoknak az ajkáról, akik a Jeruzsálemben történt dolgoknak szemtanúi voltak, vagy a Jeruzsálembe való zarándoklás alkalmával kapcsolatba kerültek az apostolokkal és az első gyülekezet tagjaival. Nyilvánvalóan az első pünkösdi bizonyságtételnél jelenlevő sokaságnak parányi része volt jeruzsálemi és csak ez a kis rész képezte a jeruzsálemi ősgyülekezetet. A nagyobb részt az ünnepi zarándokok tömege tette ki, akiknek vissza kellett térniük állandó lakhelyükre, a diasporákba. A zsidóság nagy tömege ugyanis szétszórtságban, diasporában Palesztina határain kívül élt. A diaspora zsidóság 2 részre oszlott: voltak héber zsidók és hellénista vagy görög zsidók. A héber zsidó diaspora Közép-Keleten volt a Tigris és Eufrates vidékéig. Már a babyloni fogság után sok zsidó e vidéken maradt. Nyelvüket lényegében megtartották, innen elnevezésük is. A hellénista vagy görög zsidók ezzel szemben környezetük nyelvét és kultúrájuknak nagy részét átvették. Az egyiptomi a legnevezetesebb, hisz Egyiptom már Babylon támadásai alkalmával is menedéket adott a zsidóknak (Jer 26:20; 43:1). Alexandria és Leontopolis a legjelentősebb hitközségek. Alexandriában jött létre az Ótestamentum görög fordítása, a Septuaginta (LXX), Leontopolisban pedig templomot is építettek, persze nem azzal a szándékkal, hogy az elpusztult jeruzsálemi templomot helyettesítsék. Míg a jeruzsálemi templom állt és benne a kultusz folyt, minden zsidó, a diasporai is azon igyekezett, hogy életében legalább egyszer elmenjen a jeruzsálemi templomba s ott áldozatot mutasson be.
A diaspora-zsidók mellett a prozeliták is növelték a külföldön élő ótestamentumi hitűek számát. Prozelitákon a pogányokból zsidó hitre térteket értjük. A prozelitáknak is két csoportja volt, aszerint, hogy enyhébb vagy szigorúbb törvény megtartására kötelezték el magukat: a kapuk prozelitái (enyhébb) és az igazság prozelitái (szigorúbb). E korban alig volt olyan város a római birodalomban, ahol ne lett volna diaspora, zsinagóga és prozeliták. Magában Rómában is ezrével voltak prozeliták. A politheista, zavaros erkölcsű és vallású római világban, minden gúny és megvetés ellenére, a monotheista és tisztaerkölcsű zsidó vallás bizonyos elismerést és rokonszenvet vívott ki magának s mindezekkel nagyban hozzájárult nemcsak a zsidóság, hanem a pogányság körében is a talaj előkészítéséhez a keresztyénség számára.
A zsidó vallás azonban nem sokáig őrizgette védőszárnyai alatt Krisztus követőit. Az említett körülmények folytán nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az evangélium híre megelőzze az apostolokat, de hivatalos vezetői vigyáztak arra, hogy minél kevesebb követője legyen az „új hitnek” a zsidók közül. Ezért, mihelyt mód nyílt rá, megkezdték Jeruzsálemben Krisztus evangéliumának és követőinek üldözését. Poncius Pilátus helytartósága idején (Kr. u. 26–36), aki kifejezetten gyűlölte a zsidókat, nem igen történhetett nagyobb arányú erőszakos megmozdulás, de Pilátus letétele után (Kr. u. 36) Vitellius (35–39), Syria legátusa, aki nagy barátja volt a zsidóknak, Marcellust tette meg Palesztina helytartójává, aki úgy látszik éppen ezért, szemet húnyt a zsidók belső önbíráskodása és hatalmaskodása felett. A nagytanács Poncius Pilátus bukásával egyébként is nyeregben érezte magát. Ezzel magyarázható István vértanú kivégzése és az ezt követő nagyarányú üldözés, mely során a nagytanács még Damaszkuszra is kiterjesztette hatalmát. E megfontolások alapján a kutatók nagy többsége Pál apostol megtérését a Kr. u. 37. évre teszi.
Éppen ezek által az üldözések által kényszerítette ki maga a zsidóság az ősgyülekezet missziói tevékenységét, hiszen mind az apostolok, mind az ősgyülekezet tagjai kénytelenek egy időre elhagyni Jeruzsálemet. A szétszóródott ősgyülekezet igen sok új gyülekezetet szült, nemcsak Palesztina területén, hanem környékén is. Ezek közül a legnevezetesebb az antiochiai gyülekezet volt, mely Pál későbbi missziói útjainak is kiinduló pontja. Mindenesetre mire az apostolokat ismét Jeruzsálemben találjuk, már az új gyülekezetek sokasága központnak tekinti Jeruzsálemet. Péter és az apostolok rendszeresen látogatják ezeket a gyülekezeteket. Ez a nagy üldözési hullám az idősebb Jakab I. Herodes Agrippa általi kivégeztetésében éri el tetőfokát. Maga Herodes Agrippa is azzal igyekezett a zsidók jóindulatát megnyerni, hogy Krisztus követőit üldözte. Ezek az események Kr. u. 37–42-ig, ill. 44-ig helyezhetők el. Ebben az időben ugyanis a világtörténelmi események is lehetőséget adtak ezekre a zavargásokra. Az erőskezű Tiberius császárt (14–37) az őrült Caligula (37–41) követte a trónon, aki nem sokat törődött a távoli provinciák sorsával. Caligula halálakor viszont I. Herodes Agrippa Rómában tartózkodott és nem kis része volt abban, hogy a légiók Claudiust (41–54) kiáltsák ki császárnak, aki hálából neki adta Palesztinának azt a részét is, mely eddig római provincia volt (Júdea, Idumea, Samária). Kr. u. 44-ben viszont meghalt I. Herodes Agrippa s ezzel Palesztina másodízben is római tartománnyá lett, ahol ettől kezdve a helytartók tartották fenn a rendet. Mint Pál esetéből ismerjük, zavargások esetén erélyesen közbeléptek és a zsidók csak a helytartó-változás szüneteit tudták kihasználni komolyabb önkényeskedésre. Így II. Annás Kr. u. 62-ben Festus halála után bekövetkező hosszabb interregnumot használta fel arra, hogy Jakabot, az Úr testvérét a nagytanáccsal halálra ítéltesse és megköveztesse. Viszont éppen e miatt fosztatott meg főpapi tisztétől.
Ugyancsak a Kr. u. 36–44-ig terjedő időkeretbe helyezhetjük Pál apostol megtérését követő 3 éves arábiai tartózkodását, mely időről nagyon keveset tudunk, de nyilvánvalóan Pál ez idő alatt szerezte meg azokat az ismereteket, melyek az evangélium hirdetéséhez nélkülözhetetlenek voltak. Mint említettük, a zsidók üldözése elől Krisztus követői nagy számban kerestek menedéket Palesztina határain kívül, ahová a nagytanács keze már nem ért el. Így ezt a 3 éves időszakot nem szükséges Pál apostol életében a magános meditációk korának tekinteni, hanem éppen a keresztyén közösségbe való bekapcsolódás ideje lehetett ez annyival is inkább, mert Damaszkuszból való menekülésekor is az ottani gyülekezet tagjai segítik s mikor innen felmegy Jeruzsálembe, Barnabás már úgy mutatja be, mint aki a gyülekezetekben kipróbált követője Krisztusnak. Ezekkel az eseményekkel záródott Kr. u. 39-ben Pál apostol életének az a 3 éves időszaka, amelyet nyilvánvalóan a védettebb területeken levő gyülekezetekben töltött. Kr. u.
40–43-ig Pál apostol szülővárosában, Tarzusban tartózkodik, valószínűleg itt már az evangélium hirdetője, de erről az időszakról sem tudunk semmi közelebbit.
A pogány misszió korszakát Kr. u. 44-től számíthatjuk, jóllehet annak előfeltételeit már a Kr. u. 36–44-es időszak megteremtette. Nemcsak azáltal, hogy az üldözések során az ősgyülekezetek tagjai pogány területekre kerültek, nemcsak Pál megtérése és Krisztusi hitében való megerősödése által, hanem az által az elvi jelentőségű tény által is, hogy Péter látomásba isteni parancsot kapott, hogy pogányokat is be lehet venni az egyházba minden különbségtétel nélkül és ennek alapján felvette az első pogányt, Kornéliust és családját a krisztusi hit közösségébe. Ezek után sem elvileg, sem gyakorlatilag nem volt semmi akadálya a pogány missziónak. Az pedig, hogy Kr. u. 44-ben I. Herodes Agrippa halála után egész Palesztina területe újból római provincia lett, csak fokozta az evangélium terjedésének és terjesztésének lehetőségét.
Antiochiában már úgy találkozunk Pál apostollal, mint Barnabás munkatársával. Claudius császár uralkodása idején kitört éhinség alkalmával e gyülekezetek szeretetadományait Barnabás és Pál viszik Jeruzsálembe. Kronológiailag ennek az éhinségnek az időpontját nem tudjuk pontosan meghatározni, mert Claudius császár idején a birodalom területén többször is volt éhinség, s a rendelkezésre álló adatok nem kielégítőek. A legnagyobb valószínűség szerint Pál apostolnak e második jeruzsálemi útja Kr. u. 44-ben lehetett.
Pál apostol első térítő útja során (Kr. u. 45–48) jelentkeztek mindazok a jellegzetességek, melyek az apostoli kort meghatározzák. Minden egyes helyen az igehirdetést a zsinagógában kezdik, tiszteletben tartva az ószövetségi nép előjogait, viszont amikor itt elutasítják az evangéliumot, bátran hirdetik azt a pogányoknak, a nélkül, hogy a zsidó vallás terheit nyakukba raknák. Ebből a tényből következik, hogy tisztázódnia kell nemcsak a zsidó vallás és a kereszténység viszonyának, hanem a kereszténységen belül is a pogányokból lett keresztyének és a zsidókból lett keresztyének viszonyának. A keresztyénség és a zsidó vallás viszonyát maguk a zsidók döntötték el az által, hogy kivetették maguk közül az evangéliumot és annak követőit. Sőt már az első térítő út alkalmával lépten-nyomon érzékelhető vádaskodásaikkal a római hatóságok előtt, élesen megkülönböztették magukat a keresztyénektől és előkészítették a hangulatot a később Róma részéről fellépő üldözésekre. A zsidókból lett keresztyének egy része nem tudott és nem is akart szakítani az ószövetségi nép előírásaival s úgy vélte, hogy ezek a pogányokból megtértekre nézve is kötelezők, mint ez annakelőtte a prozeliták esetében fennállt. A zsidó keresztyének e csoportjánál a hagyományhoz való ragaszkodás diktálta ezt a magatartást. Ezeket meggyőzte az apostoli zsinaton (Kr. u. 49) Péter apostol szava, mely nem az emberi teljesítményeket, hanem Jézus Krisztus kegyelmét állítja előtérbe (ApCsel 15:11). Végeredményben az apostoli zsinat azt a döntést hozta, hogy a zsidó keresztyének tartsák továbbra is tiszteletben ősi hagyományaikat, de ezt a pogányokból lett keresztyének számára ne tegyék kötelezővé. A békés egymás mellett élés lehetőségét azáltal biztosították, hogy a zsidó keresztyének megbotránkoztatásának elkerülésére megtiltották a pogány keresztyéneknek a bálványhúsból való evést, a paráznaságot, a fullasztottnak és a vérnek evését. Ezzel a pogány-keresztyének és a zsidó-keresztyének viszonya rendeződött volna, ha nem lett volna a zsidó-keresztyéneknek egy másik csoportja, akik azért lettek keresztyénné, hogy a keresztyéneket megnyerjék a zsidóságnak. Ezek már inkább politikusok voltak és egy hamis messiás-fogalomból táplálkoztak nézeteik. Vallották, hogy zsidóvá kell lenni először valakinek ahhoz, hogy keresztyén lehessen. Ez az a rész, amely nem nyugodott meg az apostoli zsinat után sem. Ők az ún. júdaisták, akik néha még az apostolokat is megkörnyékezik, s akik ellen Pál apostol leveleiben legélesebben harcol. A zsidó-keresztyénség, pogány-keresztyénség és a zsidóság viszonya végérvényesen csak Jeruzsálem pusztulásával rendeződött azáltal, hogy a zsidóság politikai váradalmai egyidőre szétfoszlottak, a templom
pusztulásával megszűnt a papság és az áldozat s a zsidó keresztyének nem tartották magukra nézve kötelezőnek többé az előírások megtartását, hanem beolvadtak a pogányokból lett gyülekezetekbe. A probléma megoldását a természetes nemzedékváltás is nagyban segítette.
Pál apostol második térítő útja (Kr. u. 49–52) tulajdonképpen nem is térítőútnak indult, hanem a már megalapított gyülekezetek megerősítését célozta. Az út során Pált éjszakai látomásban arra indítja a Lélek, hogy Ázsia területéről átjöjjön Európába. Ennek az útnak az Európa területén megalapított gyülekezetek (Filippi, Thesszalonika, Korinthus) korszakalkotó jelentőségén túl az volt a nagy eredménye, hogy módot nyújtott a keresztyén hitnek a görög szellemmel és filozófiával való hivatalos találkozásra. Ugyanakkor ennek a találkozásnak az eredménytelenségét is megmutatta. Pál apostol ugyanis ez útja során eljutott Athénbe is a görög kultúra és filozófia letűnőben levő szellemi központjába. Bár Athén a Kr. u. I. században már sokat vesztett régi nagyságából, mégis egyetlen római sem nevezhette magát igazán műveltnek, ha legalább egy bizonyos időt nem töltött ebben a városban tudományos és filozófiai tanulmányokkal. A filozófia területén ebben az időben két nagy uralkodó irányzat volt Athénben és általában a birodalom területén: sztoikus és epikureus irányzat.
A sztoikusok Zeno elveit követték, aki Kr. e. 300-ban működött Athénben s materialista gondolkodó volt. A sztoikusok szerint csak az a valóság, aminek testi, anyagi szubsztanciája van. Az istenség a mindenséget átható erő. A világban minden törvényeknek megfelelően történik. Véletlen nincs. Minden alá van vetve a sorsnak (ananké). A bölcs arra törekszik, hogy felül emelkedjen minden érzéki hatáson. Fájdalmat érez ugyan, de nem panaszkodik miatta, a kellemest érzékeli, de nem örül neki. Nem izgatja, hogy az emberek becsmérlik, vagy magasztalják-e. Nem ismer részvétet a nyomorultak iránt, de a maga számára sem igényel rokonszenvet. E törekvések útján jut el az ataraxia, az érzésektől nem zavart kedély állapotára, mint legfőbb erkölcsi erényre. Ennek ellenére erkölcsi elveik – főleg Menanderé (Kr. e. 342–291) – látszatra igen szépek voltak. Menander beszél először a lelkiismeretről az etikában.
Az epikureisták nevüket Epikuros után kapták, aki Kr. e. 306-ban Athénben bölcseleti iskolát alapított. Küzdött a vallás ellen. Az istenek létezését elméletben nem vitatta, gyakorlatilag azonban atheista volt. Ez az irányzat úgy vélte, hogy a mindenség létét abszolut véletlennek köszönheti. A lélek test a testben, s nem halhatatlan. Az ember boldogsága az érzéki élvezetekben van. Az élvezet kezdete és célja az életnek. Kerülni kell azt, ami nem okoz élvezetet. A magatartás iránymutatója a helyes önzés. A bölcset az emeli a közönséges ember fölé, hogy tartósabban és intenzívebben tudja élvezni az életet. Mindkét iskola végeredményben ismeretelméleti és erkölcsi szkepticizmusba torkollott.
Pál apostol athéni beszédét ma is úgy tartják nyilván mint klasszikus remeket. A filozófiai irányzatokban járatos és újra vágyó görög arisztokrácia előtt azonban nem volt sikere. Nem formai, hanem tartalmi szempontból. Azoknak, akik filozófiai fejtegetésekhez, emberi okoskodásokhoz voltak szokva, az evangélium még e csiszolt formában is bolondságnak hatott. Pál beszéde nem volt eredménytelen, hiszen Lukács szerint (ApCsel 17:34) az areopagita Dienes és némelyek hittek az evangéliumnak. Viszont ugyanez a beszéd az emberi bölcsesség és az evangélium találkozásának eredménytelenségét is megmutatta.
Pál apostol harmadik térítő útja (Kr. u. 53–58) módot nyújtott éppen Efézusban a pogány vallás hivatalos vezetőivel való olyan találkozásra, mint a második út a filozófia képviselőivel. Efézus lakóinak száma szerint közvetlen Róma és Alexandria után következett: kb. 250 000. Székhelye volt az Asia provinciának. Híres volt a világ csodájaként emlegetett Artemis (Diana) szentélyéről, ahová évenként tízezrek zarándokoltak. Így nemcsak politikai, hanem vallási központ is volt. Az evangélium hirdetésének sikere kivívta Pál ellen az Artemis templom papjai
és a zarándokokból élő ezüstművesek haragját, hiszen a kereszténység nemcsak a pogány istenekbe vetett hitet ingatta meg, hanem a vallásból élők keresetét is nagyban csökkentette. Ezért lázította fel egy Demetrius nevű ezüstműves Pál ellen a csőcseléket. Ez volt az első komoly jele annak, hogy nemcsak a zsidó vallás vezetői látnak nagy veszélyt a kereszténységben, hanem a pogány vallásokból élők is. Ebből már érthető, hogy egy évtized múltán miért tudott olyan nagy méreteket ölteni a keresztyénüldözés. E harmadik térítő útja során írta Pál apostol Kr. u. 53–54-ben a Galata levelet, Kr. u. 55–56-ban az 1. Korinthusit, Kr. u. 57-ben a 2. Korinthusit és Kr. u. 58-ban a Római levelet.
Az apostoli kor zárószakaszát nyugodtan nevezhetjük az üldözések korának. Nemcsak azért, mert erre az időre esik Pál apostol caesareai fogsága (Kr. u. 58–60), majd fogolyként római útja (Kr. u. 60–61) és Jakab apostol mártírhalála (Kr. u. 62), hanem azért is, mert Kr. u. 64-ben Néró uralkodása idején Róma fölgyújtásával a keresztyéneket vádolták s így az állam részéről hivatalosan is olyan arányú üldözés indult meg, mely tömeges mártírhalált követelt. Ekkorra érlelték meg gyümölcsüket a zsidók és pogányok vádaskodásai, melyek során a keresztyéneket istentelenséggel, állam- és császárellenességgel rágalmazták. Az üldözés azonban – bár nagyszámú áldozatot követelt – valójában hasznára volt Krisztus népének, mert próbára tette a hívők hitét, felkeltette sokakban az érdeklődést az evangélium iránt, a zsidó vallástól és a politikai hatalomtól is üldözve nyilvánvalóvá lett, hogy nem emberi csoportosulás ez, hanem Krisztus követésére a Szentlélek által elhívott szeretetközösség, melyen a poklok kapui sem vehetnek erőt, amíg ez marad. A Jelenések könyvének csodálatos látomássorozatában ez a bizonyosság szólal meg és kap megerősítést.
Az üldözések hullámai csak Domitianus császár uralkodása (Kr. u. 81–96) után csendesedtek le, de ezzel le is záródik az apostoli kor. A hagyomány szerint ezen üldözések egyikének lett áldozata Péter és Pál apostol is. Vannak, akik úgy vélik, hogy első római fogságából kiszabadulva Pál még egy hispániai és egy keleti utat is megtett mártírhalála előtt. Az apostolok közül a legmagasabb életkort János apostol érte meg, ki Patmos szigeti száműzetése után Efézusban élt és a hagyomány szerint Kr. u. 100-ban ott is halt meg. Csodálatos módon az apostoli kor végére a gyülekezetek megerősödve élték túl a megpróbáltatásokat és Isten kegyelméből még a jeruzsálemi gyülekezet sem pusztult el Jeruzsálemmel együtt, mert a zsidó háború kitörésekor (Kr. u. 66) mint nem kívánatos elemeknek el kellett hagyniok a várost és Pellaba vonultak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
