Átvétel a Mennyeihir.hu oldalról

Blaise Pascal

(1623-1662)

„Minden ember szívében van egy Isten alkotta űr, amelyet semmilyen teremtett dolog nem képes betölteni…” (Pascal)

Gyermekkora

Blaise Pascal 1623 június 19-én született egy közép-francia kisvárosban, Clermont Ferrandt-ban. Édesanyját korán elvesztette, így testvéreivel együtt apja nevelte. Nővére, Gilberte Périer így emlékszik vissza fivére gyermekkorára:

„Mihelyt fivérem abba a korba ért, amikor már társalogni is lehetett vele, hamar rendkívüli szellemnek adta megannyi tanújelét, ügyes kis válaszaival, de még inkább a dolgok természetét firtató kérdéseivel, úgyhogy ez mindenkit meglepett. E szép reményre jogosító kezdetet a folytatás sem cáfolta meg, hiszen évei előrehaladásával értelmi képessége oly mértékben nőtt, hogy mindig messze meghaladta az adott korban megszokott szintet. Így már gyermekkorától fogva mindig csak azt fogadta el, aminek valódisága nyilvánvalónak tűnt számára, úgyannyira, hogy amikor nem tudtak helyes érveket felmutatni számára, saját maga járt utánuk. Látván apám ellenállását, egy napon megkérdezte tőle, miben is áll, mivel is foglalkozik voltaképpen ez a tudomány. Apám nagy általánossággal elmondta neki, hogy ennek segítségével készíthetünk pontos alakzatokat, találhatjuk meg a köztük levő arányokat, de máris megtiltotta neki, hogy többet beszéljen, és a továbbiakban is gondolkozzon erről. Ezt az elmét azonban lehetetlenség volt ilyen határok közé zárni. Elegendő volt annyit hallania, hogy a matematika révén tökéletesen pontos alakzatokat készíthetünk, és máris álmodozni kezdett. Pihenőidejében bevonult a szobába, amelyben játszadozni szokott, s szénből mindenféle alakzatokat rakott ki a kőpadlón, keresvén a módját, hogyan készíthetne egy tökéletesen szabályos kört, egy egyenlő oldalú és egyenlő szögű háromszöget és sok más egyebet. Mindezekre egymaga talált rá, mégpedig minden nehézség nélkül. Ezt követően az alakzatok közötti arányok után kutatott. Mivel azonban apám oly nagy gondot fordított arra, hogy e dolgokat elrejtse előle, s még az alakzatok elnevezését sem ismerte, maga volt kénytelen nevet adni nekik. Ekképpen nevezte a kört karikának, az egyenest csíknak, és így tovább. Ezen elnevezések alapján alkotott magának axiómákat, majd pedig tökéletes bizonyításokat, és amiképpen egyikből kiindulva eljutunk a másikig, kutatásaiban annyira messze jutott, hogy eljutott Eukleidész első könyvének harminckettedik tételéig.”

- Pascal, adóellenőr édesapja munkájának megkönnyítésére 19 éves korában számológépet szerkesztett. Ez volt a világ első mechanikus számológépe.

- Folyadékokkal végzett kísérletei és felismerései hozzájárultak a barométer feltalálásához.

- Lerakta a valószínűség számítás alapjait.

A kétkedő gondolkodó

Pascalt bár vallásosan nevelték, nem vált ettől igazi kereszténnyé. Fiatal korától kezdve küzdött benne a hit és a hitetlenség. Szeretett volna hinni, de a kétség egyre jobban rátelepedett a szívére. Ő maga így vall erről:

„Íme ezt látom, ez ejt engem zavarba. Körültekintek és mindenütt, csak homályt látok. A természet nem tár elém semmit, ami ne indítana kételkedésre és nyugtalanságra, és mivel túl sokat látok a tagadáshoz és túl keveset a megbizonyosodáshoz, szánalmas helyzetben vagyok, és már százszor meg százszor kívántam, hogy ha ez a keresztény hit valóban Istenen nyugszik, akkor adjon róla félreérthetetlen jelet, hogy lássam melyik oldalra kell állnom. Így azonban nem tudva mi vagyok, és azt sem, hogy mit cselekedjem, nem ismerem sem a helyzetemet, sem a kötelességemet. Szívem teljes erővel igyekszik megtudni, hol van az igazság, hogy követhesse; az örökkévalóságért semmit sem találnék túlságosan drágának.”

„Kicsoda az, aki féli az Urat? Megmutatja annak az utat, amelyet válasszon.” (Zsolt. 25,12)

Egy „véletlen” baleset

„Különféle egymással vetélkedő vallásokat látok, következésképpen mind hamis, kivéve egyet, amelyik nem az. Mindegyik a maga tekintélyére hivatkozva követeli, hogy higgyenek benne, és fenyegeti a hitetleneket. Ezen az alapon tehát nem hiszek bennük. Mert azt akárki mondhatja, hogy ő próféta. Ám azt látom, hogy a keresztény vallásban beteljesedett jövendölések vannak, ezt pedig egyik sem mondhatja el magáról. Jézus Krisztust bizonyító legnagyobb érvek a jövendölések. Istennek ezért volt rájuk a legnagyobb gondja; mert a beteljesedésüket jelentő eseménysorozat olyan csoda, amelyik az Egyház kezdetétől a világ végezetéig tart. Isten ezért prófétákat támasztott 1600 esztendőn át. Döntő fontosságúnak tartom, hogy emberemlékezet óta létezik egy nép, fiainak állandóan tudtukra adatik, hogy romlottságban élnek, de jő majd egy mindent Jóvátevő; egy egész nép hirdeti előre eljövetelét és mindezt nem egyetlen ember mondja, hanem rengetegen.”

Pascal nagyra becsülte édesapját és a rajongásig szerette. Mikor apja egy baleset következtében megsérült orvost hivatott. Az orvosok azonban nem csupán a test gyógyítását tartották fontosnak, hanem a lélek üdvösségét is. Rajtuk keresztül ismerte meg Pascal az abban a korban egyre jobban terjedő janzenizmust, mely a katolikus egyház megújításáért szállt síkra. Ezen orvosok hatására kezdett bele a Biblia tanulmányozásába, és nem sokkal ezután, felismerte, hogy a Bibliában beteljesedett jövendölések vannak. Ez volt az első lépés a hit felé vezető úton.

A világ csábítása

 
Pascalt rendkívül mélyen érintette az a személyes felismerés, hogy a Bibliai próféciák igazak. Egyre másra ismerte fel a Biblia egyéb kijelentéseit is, így a megváltásról, bűnökről, megtérésről is helyes ismeretekhez jutott. 25 évesen személyes hitbeli döntést hozott: Jézus Krisztust akarja követni. Ám nem állt még elég szilárdan a hitben, s nem tudott ellene állni a világ csábításának. A színházak és a különféle szalonok gyakoroltak rá nagy hatást. Utólag így emlékszik ezekre az időkre:

„A keresztény élet szempontjából minden nagy szórakozás veszélyt jelent; de egytől sem kell annyira tartanunk, mint a színháztól. Oly természetesen ábrázolja a szenvedélyeket, hogy ezzel felszítja őket, és hasonlókat ébreszt szívünkben, mindenekelőtt a szerelem szenvedélyét. Azzal nyugtatjuk lelkiismeretünket, hogy a színpadon látott érzelmek tisztességesek, s nem eshet folt erkölcseinken, ha ilyen szerelemmel szeretünk. Így aztán a színielőadásról távozva szívünk csordultig van a szerelem minden édességével, lelkünk és értelmünk annyira meg van győződve ártatlanságáról, hogy immár készen is áll az alkalom keresésére, hogy ő is ilyeneket ébresszen másnak a szívében, s ugyanazokban a gyönyörökben részesüljön, ugyanolyan áldozatokat hozzanak érte is, amelyeket oly tökéletes ábrázolásban látott a színpadon.”

Megtérés

A kegyelem 1654. évében, november 23-a, hétfő, Szent Kelemen pápa, vértanú és más mártírok napja. Körülbelül este fél tizenegytől egészen körülbelül hajnali fél egyig.
 

TŰZ

„Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene, nem a filozófusoké és nem a tudósoké. Bizonyosság. Bizonyosság! Érzés. Öröm, béke. A Jézus Krisztus Istene, Ő az én Istenem. Minden felejthető az egész világ is, kivéve ez az Isten. Csak úgy ismerhetjük meg, ahogy az evangélium mutatja. Igazságos Atya! A világ nem tud Rólad, de én megismertelek Téged. Öröm, öröm, öröm, örömkönnyek. Elhagytam Őt. Ahogy az írás mondja:“Elhagytak engem, élő víznek forrásait.” Istenem, elhagynál Te engem? Hadd legyek Veled mostantól örökre. Az az örök élet, hogy ismernek Téged, az egy örök igaz Istent, és azt, kit elküldtél nekünk, Jézus Krisztust. Elhagytam Őt, menekültem Tőle, megtagadtam, keresztre küldtem. Hadd legyek Veled mostantól örökre. Ő csak az evangélium tanítása által tart meg, Jézus Krisztusnak az én vezetőmnek való teljes önátadással.  Véghetetlen öröm egyetlen kínnal telt napért e földön. Add, hogy soha ne feledjem szavad.

Ámen.”

Az 1654-es esztendő, döntő fordulatot hozott a fiatal, de sokat betegeskedő Pascal életében. Egy alkalommal a Párizsból kifelé vezető hídon a kocsiját vontató lovak megbokrosodtak, és a folyóba zuhantak, ám az őket a hintóhoz rögzítő kötelek mindegyike váratlanul elszakadt, így maga a hintó a híd széléhez érve megállt. Pascal rendkívül megijedt a halál lehetőségétől, és mindezt isteni intésnek vélte. Egy barátja a következő megjegyzést fűzte az esethez: 

„Társaságban vagy az asztalnál, Pascalnak mindig szüksége volt egy székekből álló kerítésre vagy egy baloldali szomszédra, hogy ne lássa azt az „irtózatos szakadékot”, amelybe félt beleesni. Pedig jól tudta, hogy mennyit érnek az ilyen illúziók.”

Nem sokkal később Pascallal olyasmi történik, ami végleg meggyőzi őt a Biblia igazságáról, és teljes egészében átadja magát Jézus Krisztusnak.  Ezt az eseményt megörökítő saját kezű írását élete végéig a kabátjába varrva hordta.

Pascal a megtérésről

„Isten, az ő kegyelme által valóságosan megérintett szellemben, elsőként valamiféle különös világosságot és látást teremt, amely által a szellem, merőben új módon szemléli önmagát és a dolgokat. Nem tudja többé felhőtlenül élvezni mindazt, ami azelőtt elbűvölte, és amelynek mindaddig teljes szívvel adta át magát. Kezd csodálkozni vakságán, melyben addig élt. Nem találhat boldogságot ily mulandó dolgokban, melyek – ha előbb nem, a halálban mindenképpen – elvétetnek tőle. Így aztán a szellem szent alázattal az igazi jó keresésének adja át magát. Magába szállva és a bűnbánat lelkületével, Isten irgalmasságához folyamodik, hogy feltartóztassa haragját, melynek következménye félelmetesnek látszik előtte. Ha nem ismerjük el, hogy tele vagyunk kevélységgel, nagyravágyással, érzékiséggel, gyarlósággal, nyomorúsággal, és igazságtalansággal, nagyon vakok vagyunk. Ha pedig valaki felismeri ugyan, de mégsem óhajt megszabadulni tőle, mit mondhatunk az ilyen emberről…?”
 

Egy újabb csoda

„Ez idő tájt kedves volt Istennek, hogy leányomat meggyógyítsa egy könnycsatorna sipolyból, amiben három és fél évig szenvedett. A sipoly annyira rosszindulatú volt, hogy Párizs legjobb kezű sebészei is gyógyíthatatlannak nyilvánították. Isten végül is magának tartogatta a gyógyítást. A csodát számos sebész és orvos tanúsította, és az egyház ünnepélyesen is csodának nyilvánította. Leányom, fivérem keresztlánya volt. Őt még érzékenyebben érintette e csoda azon okból kifolyólag, hogy Isten a gyógyítás révén megdicsőítette magát egy olyan korban, amikor a hit a világ nagy részében csak szendergett. Efölötte érzett határtalan öröme egészen átjárta, mivel pedig, ha elméjét bármi foglalkoztatta, mindig hosszasan töprengett fölötte, e rendkívüli csoda okán is számtalan gondolata támadt… Nem emberek mívelik e csodákat valami titokzatos és kétes eredetű képesség révén, amit nagyon nehéz felismerni, hanem maga Isten. A csodákra és az igazságra szükség van, mert az embert testestől, lelkestől kell meggyőzni.”

Pascal nővérének kislánya, Marguerite súlyos betegségbe esik. A szeme alatt keletkező gennyes sebet semmilyen orvosi beavatkozással nem sikerül meggyógyítani. Évek telnek el és a leány állapota egyre rosszabb lesz, míg végül a Pascal által nagyra tartott, „janzenistáknak” csúfolt testvérek érkeznek a beteg gyermekhez, hogy imádkozzanak érte.  A seb rövid idő alatt nyom nélkül elmúlik. A kezelő orvosok is hitetlenkednek és a csodának gyorsan híre megy: egész Párizs ünnepel. Pascal nővére így ír erről az esetről:

Pascal személyisége

 
„Oly dolgokat tett szóvá szinte valamennyi beszélgetés alkalmával, amiket a világban a lehető legártatlanabbnak tartanak. Ha például azt találtam mondani, hogy „láttam egy szép asszonyt”, megrótt emiatt, mondván, „óvakodni kell az effajta beszédektől az inasok és a fiatal emberek előtt, mert nem tudhatom, milyen gondolatokat ébreszt ez bennük.” Nem találkoztam hozzá hasonló lélekkel, aki ennyire uralni tudta volna a természetes romlottságból fakadó emberi indulatait. Nem pusztán a sértésekkel szemben volt érzéketlen, hanem minden egyébbel szemben is, ami sebeket okoz az emberekben és nagy szenvedelmeket kelt bennük. Nem volt mentes a hibáktól, de teljességgel szabadnak éreztük magunkat arra, hogy figyelmeztessük ezekre, ő pedig mély alázattal adott barátai véleményére, ha azok jogosak voltak; s ha netán nem voltak azok, azokat is mindig szelídséggel vette.”
 

Egy tudós utolsó napjai
 

„Az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek halála. .”  (Zsolt. 116,15)

 Utolsó napjait nővérénél töltötte. Súlyos betegen csak az ágyban feküdt, és a Bibliát olvasta. Különösen a 118. Zsoltárt szerette. Ismerősei egymásnak adták a kilincset, hogy még egyszer találkozhassanak a híres matematikussal, a mélyen hívő Pascallal. Az egyik ilyen látogatásról így számolt be nővére:

„A halála előtti napon pedig egy nagy tudományú és kiváló erényű egyházi férfiú látogatta meg őt, és miután benn töltött nála egy órát, oly sokat épült általa, hogy e szavakkal jött ki tőle:

„Menjetek, vigasztalódjatok meg! Ha Isten szólítja őt, jó okotok lesz az Úr dicséretére ama kegyelmekért, melyeket ővele közölt. Egy gyermek egyszerűségével fog meghalni. Egy oly kiváló léleknél, mint ő, ez egészen szokatlan. Szeretnék teljes szívemből a helyében lenni. Semmi, semmi nem ér többet ennél!”
 

Pascal:

„Életem minden napján áldom az én Megváltómat, aki engem, a gyarló, nyomorult, bűnös vágyakkal, kevélységgel és becsvággyal teli embert megszabadított mindezektől kegyelme által…”

Akik még hívők voltak

Kopernikusz

Isaac Newton

G. F. Handel

Rembrandt van Rijn

Abraham Lincoln

Lord Kelvin

Johann S. Bach

J.C. Maxvell

Jan A. Comenius

David Livingstone

M. Faraday