(Szolgálattevő: Katona Béla lelkész)

 Textus: 1Thesszalonika 5:12-18

         Biztosan mindnyájan egyetértünk abban, hogy az ember társas lény. Ez pedig feladatainkban is megjelenik. Alapjában véve az Úr Isten nem arra teremtett bennünket, hogy mindig mindent egy szál egyedül végezzünk el. Persze olyan furcsa látni, hogy mégis vannak olyan közösségek, amelyekben a kívülálló is azt tudja megállapítani, hogy itt egy valaki az, aki próbál tevékenykedni. A többiek pedig mindezt tűrik, elnézik, netán kényelmes nekik. Lehet ez így egy családban, egy gyülekezetben, vagy bármilyen más közösségben. Testvérek, amiről én ma szeretnék beszélni közöttetek, az az, hogy az Isten ügyét szívükön viselő emberek között hallatlanul fontos a munkamegosztás az, hogy csapatban gondolkodjunk. Hiszen ugye Pál apostol sorait hallottuk az Igében, aki azt mondja, hogy a thesszalonikai gyülekezet tagjai között négyféle embert lehet megkülönböztetni: fáradozó, tétlen, bátortalan, és erőtlen. Így van ez minden közösségben, de mindegyik irányba vannak feladatok, és fontos arra gondolni, hogy az Isten országáért élő emberek között bizony mindnyájan felelősséggel vagyunk felruházva. Jó múltkorában olvastam egy német lelkipásztor könyvét, aki szerint az egész egyház úgy, ahogy van reformáció előtt áll, azaz vagy engedjük, hogy változzon az egyház az Istenre figyelve és változtatunk bizonyos dolgokat, vagy nem lesz áldás azon a munkán, amit próbálunk végezni. Az egyik gondolata az volt a lelkésznek, ami mélyen szíven talált, hogy tulajdonképpen, ha egy lelkipásztor mindig mindent egyedül akar végezni, akkor nem más, mint univerzális dilettáns. Olyan keménynek tűnő gondolat ez, de mennyire igaza van. Én mondjuk, hálát adok azért, hogy itt a Tiszavasvári református gyülekezetben nem egyedül kell tevékenykednie a lelkipásztornak, de jó néhány református gyülekezetben ez a helyzet. Egyedül próbálkozik, küzd és küszködik a lelkész és nincs, aki segítsen neki, sem kisebb, sem nagyobb munkában. Márpedig a legjobb szándékú vezető ember sem lehet képes mindenre. A legjobb szándékú és legnagyobb odaadással bíró ember is csak 24 órával rendelkezik egy napon belül, neki is kell a munka mellett pihenni vagy éppen a családjával lenni. Milyen jó példa a Mózes esete, amelyről az elsőként olvasott szakaszban hallhattunk. Köztudottan Mózes volt az az ember, akinek köszönhetően Isten választott népe Egyiptomból, a szolgaság házából kijött. A pusztai vándorlás évtizedei alatt és ő vezette a népet. Mózes úgy próbált igazságot szolgáltatni a nép vitás ügyeiben és úgy próbálta az Istent közvetíteni, hogy egy szál egyedül tette a dolgát. Ezt látva, azt mondja neki az apósa, Jetró, hogy nem jól teszed a dolgod, ez így neked túlságosan nehéz. Adott neki egy jó tanácsot: válassz ki olyan embereket, akik hűségesek, becsületesek, istenfélők és bízz rájuk 10, 50, 100 vagy éppen 1000 embert és akkor ezek neked segítenek. A te munkádon könnyítenek. Olyan szépen van megfogalmazva az igében: könnyítenek a terheden, mert veled együtt hordozzák azt. Testvérek igen, pontosan erről szól minden közösség élete, a gyülekezet élete is, de a családi élet is. Milyen furcsa, minimum faramuci helyzet lenne egy családban, ha csak egy valaki tevékenykedne. Ha egy valakire várna minden, a gyerekneveléstől kezdve a takarításig, a főzésig, a vasalásig minden egy valakinek az életére lenne ráhelyezve. A többiek pedig azt mondanák, hogy nahát, miért nincs itt rend, miért nincs még kész az ebéd, és lehetne sorolni. Érezzük azt, hogy mennyire nem működhet jól úgy egy három-négy tagú család sem, ha csak egy valaki próbál benne iparkodni és megtenni mindent azért, hogy jól működjenek a dolgok. Nos ha egy családban így van ez, akkor nyílván egy nagyobb közösségben, Isten népe között, a gyülekezeti közösségben is ugyanez a helyzet. Az Apostolok Cselekedeteiről, írott könyvben olvasunk a 6. fejezetben egy olyat, amire nézve én azt kívánom, hogy bárcsak igaz lenne a mindenkori református gyülekezetekre, hiszen azt olvashatjuk a fejezet elején, hogy el kezdtek zúgolódni bizonyos emberek, mert nem kaptak munkát. Nem kaptak lehetőséget arra, hogy az Istenért fáradozzanak. Özvegyasszonyokról volt szó ott abban az igében és milyen kívánatos és örvendetes dolog lenne, ha minden lelkipásztor azt tapasztalná, hogy jönnek az emberek és szólnak: Tiszteletes Úr, mit tehetek az Isten ügyéért, mit tehetek a gyülekezetemért, mit tehetek az egyházamért?- Mindig van mit tenni, csak az a kérdés, hogy mi akarunk-e érte fáradozni? Nincs még két hete, jártam egy három napos konferencián, amelynek az volt a címe, hogy Az Egyház Társadalmi Felelőssége. Az utolsó, a záró gondolatokat megfogalmazó, egyébként egyházunkban magas tisztséget betöltő missziói vezető azt mondta, hogy meglátása szerint a gyülekezetek nagy részében fogyasztói gyülekezeti tagok vannak. Mit jelent ez? Azt, hogy nincs meg az aktivitás, csak jobb esetben eljárnak az alkalmakra, de semmiből nem veszik ki a részüket a gyülekezet tagjai, és ez azért rossz, mert az ilyen emberek általában nem egyebet tesznek, mint válogatnak és kritizálnak. Én úgy gondolom, hogy hálás lehetek az Istennek azért, hogy a mi gyülekezetünk nem ilyen. Biztos, hogy messze nem a legideálisabb a mi gyülekezetünk ezen a világon, de én valahogy mindig hálás szívvel gondolok arra, hogy hány és hány ember akar kicsi, apró dolgokban hozzájárulni a gyülekezet teljességéhez. A gyülekezeti munkában sok ember próbál fáradozni az Úrért. Persze nem mindegy a hozzáállás és ezt a jó múltkorában egy lelkipásztor egyik igehirdetéséből hallottam, amikor elmondta a lelkész, hogy mondta neki egy presbitere, hogy Tiszteletes Úr olyan jó ez a gyülekezeti újság meg kellene jelentetni minden hónapban! Mondta erre a lelkész, hogy – akkor innentől kezdve a Te feladatod lesz ezt koordinálni. – Jaj, nem úgy, hogy én! – jelentette ki a presbiter. Igen az úgy könnyű, hogy ráakasztjuk valakire a feladatot, és legyen minden hónapban gyülekezeti újság, de oda kellene tenni mindenkinek a magáét azért, hogy ez esetleg így lehessen. Félreértés ne essék, ez nem a mi gyülekezetünkben történt meg, de nagyon ékes példa, hogy hogyan is gondolkodhatunk a dolgokról.

Az igehirdetés elején idézett német lelkipásztor megfogalmazott egy ilyen szintén velős gondolatot: nem mindegy az, hogy a lelkipásztor a gyülekezetén belül mindenért felelős vagy az egészért felel. A kettő között a mindenért és az egészért között óriási különbség van. Mert ha valaki mindenért felelős, akkor az azt jelenti, hogy mindent maga csinál, mindent, de mindent ő végez el, akkor ténylegesen mindenért övé a felelősség. Ha viszont azt nézzük, hogy valaki az egészért felel, akkor az arról szól, hogy vannak részfeladatok, és ezek leosztásra kerülnek. Más emberek is próbálnak besegíteni bizonyos munkákba, és akkor az egészért lehet felelős a lelkipásztor úgy, hogy közben messze nem mindent Ő végez, hanem átvállalnak az Ő munkájából az adott gyülekezeten belül. Testvérek, kicsit meglepő dolog az, ami Mózessel történt, amikor azt mondja neki az apósa, hogy nem jól csinálod! Mózes mondhatta volna azt, hogy azért álljon meg a menet, kedves apósom, mégiscsak én vagyok az Isten választott embere, engem hívott el az Úr erre a szolgálatra és én jobban tudom! Nem kell ebbe beleszólni! Nem, Mózes egyáltalán nem mondott ilyet, végig gondolta mindazt, amit hallott az apósától és elfogadta az após véleményét. Felesége édesapjának a véleményére adott, és én ebből azt a következtetést vonom le, hogy senki közülünk, én magam se, és senki más, aki bármilyen értelemben vezető egy adott közösségben nem gondolhatja azt, hogy mindig minden milyen jól megy. Viszont éppen ezért jó, hogyha vannak nyitott szemmel járó emberek, akik el merik mondani, hogy szerintem ezen változtatni kellene, szerintem ez így és így jobban működne. Ami még nagyon lényeges, hogy nem szabad megsértődni, ahogyan Mózes nem sértődött meg, úgy egyetlen lelkipásztornak sem szabad megsértődnie azon, ha esetleg érkeznek hozzá javaslatok, amelyek jobbá tehetik az adott közösséget. De nyilvánvalóan a gyülekezeti tagoknak sem szabad megsértődni, ha esetleg a lelkipásztor nem látja azt jónak, amit javasoltak neki. Múltkorában mondta valaki, azt hogy a hívő ember nem szokott megsértődni, de szerintem szokott, bár örvendetes lenne, ha igaz lenne ránk mindig minden esetben, hogy nem szoktunk megsértődni. Ez lenne az igazán kívánatos és örvendetes, ha hívő szívvel el tudnánk hordozni mások gyengeségeit, és nem lennénk megsérthető emberek. Amit Mózessel kapcsolatban látunk az az, hogy ő bölcs és tanítható ember volt. Nem azt mondta, hogy én mindent tudok és nekem senki ne dirigáljon, hanem elfogadta az apósa tanácsát. Tanítható ember volt, szerintem nem csak a jó pap tanul holtig, hanem mindenki, aki akar előre haladni hitében, előre akar haladni azon az úton, amelyről azt gondolja, hogy az egy jó ösvény. Fontos, hogy taníthatók legyünk, bárhol és bármilyen közösségben is éljük a mindennapi életünket. Testvérek, az előbb már említett konferencián hallottam egy olyan megtörtént esetet, amely kommunista időkben, Erdélyben játszódott le. 36 lelkipásztort börtönöztek be és ezeket a lelkészeket megpróbálták ellehetetleníteni oly módon, hogy minden nap csupán egy szelet kenyeret kaptak. Egy szelet kenyéren nem hiszem, hogy nagyon meg lehet élni, főleg hosszú időn keresztül. De el kezdtek gondolkodni ezek a lelkészek, hogy mit lehetne tenni és az egyik levette a sapkáját és így szólt a többiekhez: - Nekem az a meglátásom, hogy itt mindnyájan elpusztulunk, hogyha nem segítünk egymáson. Az az elgondolásom, hogy egy darabot törjünk le a kenyerünkből és tegyük bele ebbe a sapkába, tegyünk így minden nap és adjuk oda annak, aki a leggyengébb testi állapotban van közöttünk. Pár pillanaton belül 36 darab kenyér landolt a sapkában, és ez így volt napról-napra és bár hosszú éveket töltöttek ezek a lelkészek 36-an börtönben, fogságban, kíméletlen közegben, mégis mindegyik túlélte ezt a megpróbáltatást. Pontosan azért, mert nem egyedül akartak boldogulni, nem azt mondták, hogy van egy szelet kenyerem, azzal megpróbálom kihúzni addig, amíg lehet, hanem tudtak egymásra gondolni, tudtak összefogni, tudtak csapatban gondolkodni és bizony ennek (is) köszönhetően megmenekültek mindnyájan.

Testvérek! Az istentisztelet köszöntő igéje (1Kor 15:58) egy fontos gondolatot árul el nekünk: a hívő ember bármit és bármennyit is tesz az Úr Istenért, az soha nem hiábavaló. Lehet, hogy annak tűnik. Sok esetben, ha a saját munkámra tekintek, én is azt gondolom, hogy mi is az értelme? Nem hiábavaló ez? Az Isten mégis újra és újra megerősít abban, hogy nem hiábavaló, hiszen a lelki életnek vannak látványos és kevésbé látványos munkái. Én azt hiszem, hogy aki az Isten országáért fáradozik, az nagy részben nem látványos munkát végez. A fülemben cseng, amikor néhány esztendővel ezelőtt valaki megkérdezte a feleségemet, hogy Látjuk, hogy Te nagyon sok hittanórát tartasz, de a férjed mit csinál a vasárnapi egyetlenegy istentiszteleten kívül?  Amikor ezt elmondta nekem a feleségem, akkor nem tudtam, hogy most bosszankodjak, vagy ne bosszankodjak, sírjak, vagy nevessek az egészen vagy inkább szánakozva gondoljak erre az esetre. Azt válaszoltam, hogy miért nem mondtad az illetőnek, hogy csak üljön oda, vagy álljon oda mellém két napig, és aztán meg fogja látni, hogy a pap az nem a lábát lógatja, bár lehet, hogy úgy tűnik, hogy alig-alig csinál valamit vagy szinte semmit sem csinál, de sokkal több az embernek a munkája, mint ahogy az kinéz. Szoktam arra is gondolni, hogy minden évben több száz igehirdetést elmondok – lehet, hogy ez sem tűnik fel, de több százszor szoktam prédikálni évről-évre, – de van ennek értelme vajon? Van értelme újra és újra kiállni emberek elé és hirdetni az igét? Aztán rájövök, hogy van, mert az a biztatás ér engem, hogy az Isten azt mondja, hogy az Én igém nem tér vissza hozzám üresen. Ezt mondja az Isten, és ha ez így van, akkor én ezt elfogadom, és ennek örülök. Időnként egy-egy apró visszajelzésből veszem ezt észre. Amikor valaki azt mondja, hogy egy kicsit közelebb kerültünk bizonyos gondok megoldásához, vagy amikor azt mondja valaki, hogy megoldódott egy családi problémánk, mert hallottam valamit az igéből, akkor erre mindig azt tudom mondani, hogy nem az én érdemem, nem, hanem az Isten igéje tud emberi életeket átformálni és alakítani. Tényleg nem hiábavaló munka az igét újra és újra hirdetni több százszor évről-évre.

Én azt hiszem, hogy valóban fontos az, hogy egy-egy gyülekezeten belül mindenki megérezze azt, hogy mit tehet hozzá az adott közösséghez és éppen a tegnapi napra rendelt újszövetségi igeszakaszunkban, Péter első levelében olvastunk a presbiterekhez szóló intelemről így hangzik. Felolvasok két igeverset: Legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, nem nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. Három dolgot helyez a presbiterek szívére Péter apostol. Az önkéntességet, a készségességet, és a példaadást. Persze tudom, hogy mindnyájunk élete tele van gyarlósággal, és ha csak a bűneikre néznénk, akkor azt mondanánk, hogy hogyan lehetnénk mi példaképek? De igenis lehetünk példaképek minden közösségben, a családban és a gyülekezetben is, hogyha elég erősen kapaszkodunk az Örökkévaló Istenbe. Én úgy gondolom, hogy amikor az apostol azt fogalmazza meg egy jól ismert két szavas mondatában, hogy szüntelenül imádkozzatok, akkor az olyan kevésnek tűnik. De kérdezem én, hogy van itt közülünk olyan, aki csak imádkozni tud ezért a gyülekezetért? Örülünk neki, tegye továbbra is, tegye buzgón, naponta, szüntelen, rendszeresen. Aki csak imádkozni tud egy adott gyülekezetért, az nem keveset végez, higgyétek el! Aki pedig még ettől is többre képes, az nyilvánvalóan meg kell, hogy keresse, és meg kell találja a módját, hogy mi mindennel tud hozzájárulni az adott gyülekezet munkájához, az Isten országa növekedéséhez. Hiszen, ha belegondolok, akkor ténylegesen fel sem sorolok mindent azok közül, amik történnek a gyülekezetünkben, hiszen vannak, akik ügyeletet vállalnak, hétközben vagy éppen a hétvégi istentisztelet előtt és után. Vannak, akik kántorizálást, énekkarvezetést, gépelést vállalnak, rendbe teszik a kertet, ilyen-olyan munkában segédkeznek, küldenek néhány jó cikket az újságba vagy széthordják a reformátusaink számára az újságot. Vagy éppen, ha baj van a templomtetővel, akkor jönnek készségesen és megjavítják, vagy rájuk lehet bízni egyéb dolgokat, és tényleg nem sorolom fel és bocsánat, ha valakit kihagytam, de tudom, hogy ezek az apró, pici dolgok mind-mind nagyon fontosak higgyétek el és ez nem kevés, amit valaki megtett az Isten ügyéért. Ha csak az internetes megjelenésünkre gondolok, milyen nagydolog az, hogy a világon bárhol tudhatják, azt, hogy Tiszavasváriban van egy református gyülekezet, tudhatják azért, mert valakik gondozzák azt a weboldalt, szívükön viselik a gyülekezet ügyét és így (is) szolgálják az Urat. Pontosan erről van szó, amikor Pál apostol megírja azokat a sorokat, amelyeket felolvastam, hogy nemcsak fáradozók vannak a gyülekezetben, hanem vannak tétlenek, bátortalanok és erőtlenek is. Mi tartozzunk inkább a fáradozók közé! Ha tétleneket látunk, akkor intsük egymást és az nemcsak a lelkész dolga, hogy megszólítsa a másikat például: Gyere már el közénk az énekkarba olyan jó, lenne, és szívesen látunk! - Gyere el gyakrabban az istentiszteletekre! – Ha valaki bátortalan, akkor bíztatni kell, mert lehet, hogy csak egy kicsi lökés hiányzik ahhoz, hogy jobban odatehesse magát valaki, mert egyébként az ideje és az ereje meg lenne rá. Vagy valaki erőtlen, mert megfáradt, mert meggyötörte az élet, túl sok és kemény, nehéz terheket kell, hogy hordozzon. Az ilyenek mellé is mind-mind oda kell állnunk.

Visszatérve a szüntelen imádkozás fontosságára, hadd hozzak ide egy múlt heti példát. Húsz éves fiatalok foci világbajnokságát rendezték, és most nem arról szeretnék beszélni, hogy a magyar csapat milyen csodálatos eredményt ért el, bár arról is lehetne beszélni, hanem arról, hogy az elődöntőben, amikor éppen a mieinket megverte egy afrikai csapat, akkor, amikor vége lett a meccsnek, a csapat valamennyi tagja térdre ereszkedett és elkezdett imádkozni. Mindenki ott térdelt a csapatból és hálát adott az Istennek. Engem ez úgy szíven talált, hogy létezik ilyen, hogy húsz éves fiatalok az Istennek ily módon átadott élettel élik az életüket és egy futballmeccs után, azt mondják, hogy köszönjük Urunk, mert tied a dicsőség érte?! Ez a csapat meg is nyerte az egész világbajnokságot. Nem tudni, hogy mennyi az Isten része és mennyi az emberi rész ebben az egészben, de fantasztikus dolog látni azt, hogy igen a hitünk mindig ott van a munkánk mögött, vagyis legalábbis ott kell, hogy legyen. Az a hit, hogy az Isten megsegít engem, akár futballista vagyok, akár lakatos, akár festő, akár pedagógus, akár lelkipásztor, vagy bármi is legyen a hivatásom vagy a foglalkozásom, az Úr Isten ott van velem és mellettem, és ha én ezt komolyan veszem és elkérem tőle az erőt, akkor mindig csodálatos áldásokban részesülhetek.

Testvérek! Kívánom azt, hogy gyülekezeti közösségen belül is a fáradozók közé tartozzunk! Ha esetleg bátortalanoknak, tétleneknek, erőtleneknek érezzük most magunkat valamilyen oknál fogva, akkor bátorodjunk fel arra gondolva, hogy a mi életünk értékes az Isten előtt! Az is egy olyan megragadó dolog volt, amikor holnap lesz egy hónapja, hogy Nyíregyházán járt gyülekezetünkből jó néhány ember az Egyházmegyei gyülekezeti találkozón és azt mondták a Magdaléneumból jövő fogyatékos emberek, hogy az Isten nem csinál selejtet. Értitek, amikor valaki, aki úgy születik, hogy beteg, hogy nem tudja mit jelent egészségesnek lenni, egészségesen élni és gondolkodni sok esetben, és ezek az emberek azt mondják, hogy az Isten nem csinál selejtet. Akkor nekünk még inkább erre kell gondolni, hogy igen, itt lehetünk a templomban, van két lábunk, eljöhetünk az Isten házába, ha ők nem selejtek, márpedig nem azok, akkor mi sem vagyunk azok, és tényleg azt kell keresni, azt kell felvállalni, hogy azt a kicsit vagy többet is, amire képes vagyok, hogyan tudom megtenni a gyülekezetért, az Isten ügyéért. Kívánom, hogy mi magunk is erre tekintsünk: senki nem selejt közülünk! Az se, akire esetleg emberileg azt mondanánk, hogy az, mert nem az, az Isten ugyanis nem gyárt selejtet. Az Isten előtt nincs felesleges emberi élet, csak értékes élet van, rajtunk múlik, hogy meg találjuk-e életünknek az értelmét és tudjuk-e az Isten dicsőségére kamatoztatni mindazt, amit kaptunk. Kívánom, hogy sikerüljön! Ámen