|
A kezemre ütnek?
Kovács Szilvia 2008.08.22. 22:17
Van valami fájdalmas a félbehagyott mozdulatokban. Képek villannak elém, amelyek erről a töredékességről, be nem fejezettségről beszélnek.
Teszek egy lépést, de a másik lábam mozdulatlan marad. Elindulok az úton, de visszafordulok. A hídon, amely átvezetne valamilyen mélység fölött, csak a feléig jutok el. A kört csak félig rajzolom meg. Ami pedig a legtöbbet jelent és fejez ki most számomra: kezet látok magam előtt, amely előrefelé nyúlt, hogy átvegyen valamit, de a mozdulat közben hirtelen visszarándult. Nem maradt más, mint a görcsösen összeszorított ököl. Pontosan olyan, amilyen volt, mielőtt elindult volna a kinyílás felé.
Mi történhetett? A lehetőség, amely ott volt elrejtve a mozdulatokban, miért nem jutott el a kiteljesedésig? Mi lehetett az akadálya a beteljesedésnek? Hogyan és hol veszett el az öröm, ami várt volna a következő lépésben, az út végén, a híd túloldalán, a kinyújtott és megajándékozott kézben?
 Bűnbánat és bűnbocsánat. Miközben egymás után következnek életemben a percek, órák és napok, érzem a súlyát és terhét mindannak, amit elrontottam. Tudom, hogy mikor nem azokat a szavakat mondtam ki, amelyeknek helye és ideje lett volna. Ismerem a gondolatokat és érzéseket, amelyek zakatolnak bennem, amelyektől jó lenne szabadulni, de újra és újra visszatérnek. Látom azokat a cselekedeteimet, amikor nem a jó, az igaz és a helyes mellett döntöttem. És fájnak azok a pillanatok, amikor felismerem, nem éltem jól a lehetőségeimmel, nem tettem meg, nem mondtam ki, amit lehetett volna.
El tudok jutni addig az állapotig, amikor mindez rám nehezedik. Amikor átélem, hogy nem folytatódhat így tovább, amikor bánom azt, amit tettem vagy nem tettem meg, amit gondoltam vagy ki is mondtam. Eljutok az első lépésig, az út egy szakaszáig, kinyújtom a kezemet, mert arra vágyom, hogy legyen kiút, legyen szabadulás abból, amiben vagyok.
Csakhogy ilyenkor következik sokszor a fájdalmas megtorpanás, a be nem teljesedés állapota. Amikor azt már nem élem át, hogy felszabadultam, hogy fellélegezhetek, hogy örülök teljes szívből annak a bocsánatnak, amit kaptam.
A félelem, ami arra késztet, hogy visszarántsam a kezemet, erősebbnek bizonyul. Félek, mert nem hiszem el, hogy a bocsánat megélése ugyanolyan valóságos, mint a bűnbánat mélysége. Félek, mert rossz tapasztalataim, korábbi élményeim, a sebek, amelyeket eddig kaptam, azt üzenik, hogy nem is érdemlem meg. Nem jár nekem. Félek attól, hogy közel engedjem magamhoz a jó minden apró pillanatát, mert ott bujkál bennem az érzés: nem szabad, hogy az öröm magával ragadjon az igazi magasságba, mert ez után mindig valami rossz következik. Félek, mert az ígéreteket nem merem úgy hallgatni, hogy azok rám vonatkoznak. Félek, mert abban a közösségben, amelynek tagja vagyok, ahol megfigyelhetem a többieket magam körül, szintén úgy látom, hogy a hangsúly a megszomorodáson van.
Félelmeimből egyetlen út vezethet ki. Görcsösen összeszorított kezem egyetlen módon engedhet ki. Ha meglátom, hogy az, amit ajándékba kaphatok, ami rám vár, ami csak akkor lesz az enyém, ha kinyújtom felé a kezem és nem húzom vissza attól félve, hogy ráütnek, sokkal értékesebb, sokkal nagyobb kincs, mint az, amihez ragaszkodom, amit ott tartok összezárt kezemben. Amit elnyerhetek, amit kaphatok, ami az enyém lehet, sokkal többet ér, mint amit oda kell adnom. A megajándékozottságnak ez a csodája, amikor átélem bűneim bocsánatát, amikor eljutok a beteljesedés öröméig.
Kovács Szilvia
Forrás: www.parokia.hu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
