A Sátán nem kezdeményező, hanem inkább utánozó típus.

1. Istennek egyszülött Fia az Úr Jézus Krisztus, ehhez hasonlóan a Sátántól származik a „veszedelem fia” (2Thessz 2,3).
2. A Szentírásból ismert a Szentháromság, hasonlatosképpen a gonosz hármasa (Jel 20,10).
3. Olvasunk „Isten gyermekeiről”, és olvasunk a „gonosznak fiairól” is (Mt 13,38).
4. Isten munkálkodik az Ő gyermekeiben, hogy akarják és cselekedjék azt, ami Őneki kedves; és olvasunk arról is, hogy a Sátán „ama lélek szerint ... most az engedetlenség fiaiban munkálkodik” (Ef 2,2).
5. „Nagy a kegyességnek titka” (1Tim 3,16), és működik „a törvényszegés titkos bűne” is (2Thessz 2,7).
6. Azt olvassuk, hogy Isten az Ő angyalai által „megpecsételi” szolgáit az ő homlokukon (Jel 7,3), a Sátán pedig az ő küldöttei által hívei jobb kezére vagy homlokára bélyeget tesz (Jel 13,16).
7. Kijelentetett, hogy „a Lélek mindeneket megvizsgál, még az Istennek mélységeit is” (1Kor 2,10), és hasonlóképpen a „Sátán mélységeiről” is olvashatunk (Jel 2,24).
8. Krisztus tud csodákat tenni, és a Sátán is (2Thessz 2,9).
9. Krisztushoz hasonlóan a Sátánnak is van királyi széke (Jel 2,13). Krisztusnak van egyháza, a Sátánnak pedig van zsinagógája (Jel 2,9).
10. Krisztus a világ világossága, és „maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává” (2Kor 11,14).
11. Krisztus apostolokat nevezett ki és hívott el, ugyanígy a Sátánnak is megvannak a maga apostolai (2Kor 11,14).

    Mindezek a tények arra vezetnek bennünket, hogy vizsgáljuk meg közelebbről a „Sátán evangéliumát”.
    A Sátán a fő utánozó és hamisító művész. A Gonosz ugyanazon a területen munkálkodik, ahol az Úr szórja el a jó magvakat. A Sátán arra törekszik, hogy megakadályozza a búza növekedését gaz és gyom által, amely első látásra nagyon hasonlít a búzához. Egyszóval a Sátán csaló munkája semlegesíteni próbálja Krisztus munkáját. Így aztán, ahogyan van Krisztusnak evangéliuma, ugyanúgy megvan a Sátánnak is az evangéliuma; az utóbbi ügyes hamisítványa az előbbinek. A Sátán evangéliuma nagyon hasonlít arra, amelyet elferdít, így csapva be a hitetlenek tömegét.
    A Sátán eme evangéliumára utal az apostol, amikor azt mondja a Galatáknak: „Csodálkozom, hogy Attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily hamar más evangéliumra hajlotok. Holott nincs más; de némelyek zavarnak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát” (Gal 1,6-7).
Már ebben az időben elhangzott a hamis evangéliumra vonatkozó figyelmeztetés, és az apostol átkozottnak mondta mindazokat, akik azt hirdették. Így folytatja: „De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, amit elfogadtatok, legyen átok” (Gal 1,6-8).
 

    Isten segítségével próbáljuk meg értelmezni, vagy még inkább leleplezni a hamis evangéliumot.
    A Sátán evangéliuma nem forradalmi alapelvek rendszeréből áll, és még csak nem is anarchia. Nem a küzdelmet és a háborút mozdítja elő, hanem béke és egység a célja. Nem arra tör, hogy az anyát a lánya ellen, az apát a fia ellen fordítsa, hanem a felebaráti szeretet táplálja, ahol az emberiség célja egy általános, világméretű egység és „testvériség”. Nem akarja romba dönteni a testi embert, hanem – úgymond – javítja, és felüdíti őt. Támogatja az ismeretszerzést és a művelődést, a lehető legjobbat próbálja kihozni belőlünk. Célul tűzte ki, hogy a világot egy olyan kényelmes hellyé teszi, ahol Krisztus hiányát már nem is érezzük, és Istenre nem is lesz szükségünk. Igyekszik az embert olyannyira lefoglalni az evilági dolgokkal, hogy nem sok ideje marad, s már nem is hajlandó az eljövendő világon elgondolkodni. Népszerűsíti az önfeláldozás, a jótékonyság, a jóindulat alapelveit, és arra tanít, hogy mások javára éljünk, mindenkivel kedvesek és jók legyünk.
    Igen erős hatást gyakorol az érzéki énünkre, és sokak előtt népszerű, mivel figyelmen kívül hagyja azt az igen komoly tényt, hogy az ember egy bukott teremtmény, elidegenült Istentől, halott bűneiben és vétkeiben, és az egyetlen reménysége az újjászületés.

  Krisztus evangéliumával ellentétben a Sátán evangéliuma a cselekedetekből történő üdvözülést tanítja. Beleneveli az emberekbe, hogy az Isten előtti megigazulás az emberi érdemek alapján történik.
   Szentségre buzdító frázisa pedig az, hogy „Légy jó, és tégy jót!”; tehát nem ismeri fel, hogy földi testünkben nem lakik semmi jó. Állítja, hogy az üdvösségünk a személyiségünkön múlik, ezáltal pontosan megfordítva Isten szavát – aki azt mondja, hogy a jó természetünk mintegy a megváltás gyümölcse.
    A Sátán evangéliumának számtalan válfaja van, és sokféle szervezetbe tömörül. Mérsékelt és reformmozgalmak, keresztény szocialista liga, etikai kulturális szervezetek, „békekongresszusok” (még ha nem is tudatosan) mind a Sátán evangéliumának hirdetését szolgálják – üdvösség cselekedetek által. Ezeknek a szervezeteknek tagja lenni helyettesíti Krisztust; a társadalmi tisztaság felmagasztalása helyettesíti az egyénenként szükséges újjászületést, a politika és a filozófia pedig a keresztyén tanítást és a kegyesség alapelveit. Az óember táplálását sokkal előbbre tartják, mint az újember létrejöttét Jézus Krisztusban.

 Tévedés ne essék, a Sátán apostolai nem holmi kocsmárosok vagy leánykereskedők, hanem a felszentelt lelkészek és papok nagy része. A mai modern szószékeket birtoklók ezrei valójában már nem ragaszkodnak a keresztyén hit alapjainak hirdetéséhez, hanem elfordultak az Igazságtól és figyelmüket a mítoszok felé fordították. Ahelyett, hogy a bűn szörnyűségét és a bűn örökkévaló következményeit hangsúlyoznák, azzal minimalizálják a bűnt, hogy azt csupán a jó hiányának, valamiféle hibának tüntetik fel. Ahelyett, hogy figyelmeztetnék hallgatóikat: meneküljenek az eljövendő harag elől, Istent hazuggá teszik azt hirdetvén, hogy Isten annyira szeret és kegyelmes, hogy Ő nem küldi egy teremtményét sem örökkévaló kínok és gyötrelmek közé. Ahelyett, hogy elmondanák, „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat”, Krisztust pusztán egy nagyszerű példának, követendő mintának tekintik, és arra serkentik a hallgatóikat, hogy „járjanak az Ő nyomában”.

    Azt kell mondanunk róluk, hogy „az Isten igazságát nem ismervén, és az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek” (Róm 10,3).
    Üzenetük nagyon hihetően hangzik, és céljuk nagyon dicséretesnek tűnik, mégis azt olvassuk róluk, hogy „Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, akik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává. Nem nagy dolog azért, ha az ő szolgái is átváltoztatják magunkat az igazság szolgáivá; akiknek végük az ő cselekedetek szerint lészen” (2Kor 11,13-15).

    Mindamellett, hogy ma gyülekezetek százai léteznek olyan vezetők nélkül, akik hűségesen ragaszkodnának Isten teljes tanácsvégzéséhez, és az Ő üdvözítő munkáját prédikálnák, még azzal a ténnyel is szembe kell néznünk, hogy ezekben a gyülekezetekben az emberek nagy többsége önmagától sem jut el az Igazság megismerésére.
    A családi áhítat már a múlté; manapság otthon a családban nem szokták olvasni Isten Igéjét, még a névleges keresztyének otthonaiban sem. A Bibliát sem a szószékről nem magyarázzák, és a templompadokban sem olvassák.
    A mai rohanó világ annyira megterheli az embereket, hogy alig van idejük és még kevésbé hajlandóságuk, hogy készüljenek az Istennel való találkozásra. A többség túlságosan nemtörődöm ahhoz, hogy keresse az Istent, és azoknak a kezében vannak, akiknek fizetnek, hogy keressék számukra az Urat. Ezek közül a vezetők viszont sokan visszaélnek az emberek bizalmával, mivel inkább közgazdasági és társadalomtudományi problémákat tanulmányoznak, s ezeket magyarázzák, nem pedig az Isten bölcsességét.
    A Péld 14,12-ben azt olvassuk: „Van olyan út, amely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út.” Az az út, amely a halálba vezet, a Gonosz megtévesztése – a Sátán evangéliuma – az üdvösség megszerzése emberi képesség és tudás által. Ez az az út, amely helyesnek látszik, azaz olyan becsapósan van elénk tárva, hogy vágyik rá a testi ember: olyan körmönfont és attraktív módon van bemutatva, hogy hízelgő a hallgatók számára. Kisajátít magának vallásos kifejezéseket, néha még a Bibliát is segítségül hívja érvként (amikor illeszkedik a céljához), magasztos ideálokat lebegtet az emberek előtt, és ráadásul azok hirdetik mindezt, akik a teológiai egyetemeinken végeztek, ennélfogva számtalan embert tőrbe csalván és megtévesztvén. A törvénytelen pénzhamisító sikere nagyrészt azon múlik, hogy a hamisítvány mennyire hűen emlékezetet az eredetire. Az eretnekség nem az igazság tagadása, hanem inkább annak kiforgatása. Ezért van az, hogy a féligazság mindig veszélyesebb, mint valaminek a teljes tagadása.
   A hamis evangélium is úgynevezett „teológiai igazságokról” szól Ezért a hazugság atyjának a szószéken nem az a szokása, hogy határozottan tagadja a keresztyénség alapigazságait, hanem inkább taktikusan elfogadja azokat, majd tévesen értelmezi őket és hamis alkalmazást, hamis gyakorlatot tanít. Például, nem olyan bolond a Sátán, hogy bátran hangoztatná: nem hisz egy személyes Istenben; hanem elfogadja Isten létezését, de hamis értelmezést ad Isten tulajdonságairól. Azt mondja, hogy Isten minden ember lelki Atyja, pedig a Szentírásból egyértelmű, hogy „Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által” (Gal 3,26), és „valakik pedig befogadták őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek” (Jn 1,12).

    Továbbá arról is beszél, hogy Isten túl kegyelmes ahhoz, hogy az emberiség akár egy tagját is a pokolba küldje, amikor pedig Isten maga mondja: „És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, a tűznek tavába vetteték” (Jel 20,15).
    Újból láthatjuk, hogy a Sátán nem olyan bolond, hogy figyelmen kívül hagyja az emberiség történelmének központi figuráját – az Úr Jézus Krisztust; ellenben az ő evangéliuma úgy fogadja el s „hirdeti” Krisztust, mint a legjobb ember, aki valaha élt. A figyelmet Krisztus könyörületes tetteire és irgalmas munkájára irányítja, csodálatra méltó személyiségére, és fenséges tanítására. Magasztalja Krisztus életét, de az Ő helyettesítő halálát figyelmen kívül hagyja, a mindenek felett fontos kereszten végzett jóvátételi munkáját nem is említi, míg a győzedelmes és valóságos testi feltámadását a halottak közül, az akkori babonás világ hiszékenységének tudja be. Ez egy vér nélküli evangélium, amely egy kereszt nélküli Krisztust ábrázol, akit nem mint a testté lett Istent fogad el, hanem csupán egy ideális embert.

    A 2Kor 4,3-4 igeversek fényt derítenek erre a problémára: „Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik elvesznek: akikben e világ istene [a Sátán] megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe”. Megvakítja a hitetlenek elméjét azáltal, hogy eltakarja előlük Krisztus evangéliumának világosságát, és helyettesíti azt az ő saját evangéliumával. Ennek megfelelően kiválasztotta az Ördögöt és a Sátánt, „ki mind az egész föld kerekségét elhiteti” (Jel 12,9). Azokkal az általánosságokkal, hogy az emberben keressük a legjobbat és figyelmeztessük az embereket, hogy éljenek nemes életet, egy olyan platformot biztosít a gonosz, ahol a különböző vélemények mindenféle árnyalata megfér egymással egységben és ugyanazt a közös üzenetet közvetítik.
    Idézzük ismét a Péld 14,12-t: „Van olyan út, amely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út.” Nyomatékosítja az Ige, hogy a Pokolba vezető út jó szándékkal és jó törekvésekkel van kikövezve. Sokan lesznek a tűznek tavában olyanok, akik jóra törekedtek, becsületes elhatározásaik voltak és magasztos ideákat követtek; akik igazságosak voltak másokkal szemben, korrekt üzleti kapcsolataik voltak, jószívűek és bőkezűek voltak mindig; akik büszkék voltak arra, hogy ők milyen becsületesek, de a saját igazságukkal akarták igazolni magukat Isten előtt; és lesznek ott sokan olyanok, akik erkölcsösek, irgalmasak és önzetlenek, de soha nem látták magukat vétkesnek, elveszettnek és a pokol nyomorúságait érdemlő bűnösnek, akinek Megváltóra van szüksége.
    Ez az az út, amely „helyesnek látszik” az ember előtt. Ilyen az az út, amelyre az érzéki elme vágyik, amely sok-sok becsapott embernek vonzó ma is. A Gonosz megtévesztő munkája az, hogy mi saját magunk kimunkálhatjuk üdvösségünket, és megigazulhatunk saját cselekedeteinknek köszönhetően, bár Isten elmondja az Ő Igéjében: „Kegyelemből van üdvösségetek, hit által … hogy senki se dicsekedhessék”.
És máshol is: „Nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg” (Tit 3,5).

    Néhány évvel ezelőtt e sorok írója megismerkedett valakivel, aki (nem hivatásos) lelkészként dolgozott és lelkes „keresztyén munkás” volt. Hét éven keresztül ez a barátom részt vállalt nyilvános igehirdetésekben és más keresztyén programokban,
de egyes megnyilvánulásai és a szavai arra engedtek engem következtetni, hogy a barátom nem „újjászületett” ember. Amikor elkezdtük kérdezgetni őt, akkor kiderült, hogy igen hiányos bibliaismerettel rendelkezik és csupán halovány elképzelése van Krisztus bűnösökért végzett munkájáról. Kerestük a lehetőséget, hogy megmutassuk neki az üdvösség egyszerű és személyes útját, és igyekeztünk őt bátorítani az Ige tanulmányozására abban a reményben, ha valóban nincs megtérve, akkor Istennek kedves lesz megmutatni neki az ő számára is szükséges Megváltót. Nagy örömünkre aztán az, aki az evangéliumot(?) prédikálta, bizonyságot tett arról, hogy megtalálta Krisztust. Beismerte, hogy – saját szavait idézzem – ő a „krisztusi ideált” ismerte, nem pedig a „kereszt Krisztusát”.
    Azt gondolom, hogy nagyon sok hozzá hasonló olyan prédikátor van, aki Vasárnapi Iskolában nevelkedett, akit tanítottak Jézus Krisztus születéséről, életéről és tanításáról, aki hisz az Ő történelmi személyében, görcsösen ragaszkodik Jézus utasításainak betartásához, és azt gondolja, hogy ez mind, ami az üdvösséghez szükséges. Amikor ez a korosztály eléri a férfikort, és kikerül a világba, gyakran szemben találja magát az ateisták és hitetlenek támadásaival, s azt hallják, hogy a Názáreti Jézus az nem is élt. Az ilyen s ehhez hasonló tapasztalatokat nem egykönnyen felejtik el, de mégis rendíthetetlenek maradnak abban, hogy ők „hisznek Jézus Krisztusban”.
    Mégis, amikor az ő hitük megvizsgáltatik, akkor túl gyakran az derül ki, hogy ugyan sok mindent elhisznek Jézus Krisztusról, de valójában Krisztusban magában nem hisznek. Az értelmükkel hiszik, hogy élt ilyen személy, de igazából soha nem teszik le a fegyvert, hanem háborúban állnak Ővele, nem hódolnak Őneki, sem nem hisznek Őbenne igaz szívvel.

    A Krisztus személyéről szóló tanítás puszta elfogadása anélkül, hogy a szívünket Ő megnyerte volna, s mi odaszenteltük volna neki az életünket, csupán egy újabb szakasza annak az útnak, amely „helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út”.
    Ha Krisztus személyének a valóságát pusztán az értelmünkkel, intellektusunkkal fogadjuk csak el, s e hitben tovább nem haladunk, akkor megint csak ugyanazon az úton vagyunk, amely „helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út”, más szavakkal ez is egyfajta megjelenése a Sátán evangéliumának.

     Melyik úton is haladsz te, kedves olvasó?
    Azon az úton, amely „helyesnek látszik”, de vége a halál; vagy azon a Keskeny Úton, amely az életre visz? Komolyan lemondtál és elhagytad a Széles Utat, amely a halálba vezet? Krisztus iránti szeretetből a szívedben megutáltad-e és irtózol-e mindazoktól a dolgoktól, amelyek megszomorítják Őt? Sóvárogva vágyol-e arra, hogy Ő uralkodjon az életed fölött (Luk 19,14)? Teljes mértékben és egyedül a Krisztus igazságában és az Ő vérében bízol, amely által Isten elfogad téged? Azok, akik a kegyesség olyan külső formáiban bíznak, mint a keresztség és a „konfirmáció”; akik vallásosak, mivel ez a tisztességnek és becsületességnek a jele; akik eljárnak templomba, mivel manapság ez újra divatba jött; és akik csatlakoznak valamilyen felekezethez, mert azt gondolják, hogy ezáltal keresztyénekké válnak, azok mind azon az úton haladnak, amelynek a „vége a halálra menő út” – lelki és örök halál. Bármilyen tiszták is a mi indítékaink, bármily nemesek is törekvéseink, még ha jóhiszeműek és őszinték is a céljaink, Isten nem fogad el bennünket fiaiként, hacsak mi nem fogadjuk be az Ő Fiát.

    Egy még megtévesztőbb formája a Sátán evangéliumának, amikor az igehirdetők bemutatják Krisztus engesztelő áldozatát, és azt mondják a hallgatóiknak, hogy minden, amit Isten kíván csupán az, hogy „higgyenek” az Ő Fiában. Ezáltal sok ezer valódi bűnbánatra nem jutott lelket vezetnek félre, hiszen azok azt hiszik, hogy már üdvösséget nyertek. De Krisztus azt mondta: „sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek” (Luk 13,3).

    A „megtérés” a bűn meggyűlölése, bánkódás afölött és elfordulás tőle. Ez a Szentlélek munkája, aki bűnbánatra indítja szívünket Isten előtt. Semmi más, egyedül a töredelmes szív képes üdvözítő módon hinni az Úr Jézus Krisztusban.

    És ismét azt látjuk, hogy emberek ezrei vannak megtévesztve, akik azt gondolják, hogy ők „befogadták Krisztust”, és Krisztus az ő „személyes Megváltójuk”, de a probléma ott van, hogy igazából nem fogadták el Krisztust mindenekelőtt, mint az ő Urukat. Isten Fia nem azért jött a földre, hogy megváltsa az embereket az ő bűneikben, hanem hogy megszabadítsa őket az ő bűneikből (Máté 1,21). „Megszabadítva a bűnökből” azt jelenti, megszabadulni Isten autoritásának figyelmen kívül hagyásából és annak megvetéséből, elhagyni az önfejűséget, hogy ne a „magunknak tetszeni vágyás” uralkodjék mirajtunk; ez jelenti valójában azt, hogy „hagyja el a gonosz az ő útját” (Ézs 55,7). Átadni magunkat Isten autoritásának, azaz átengedni az irányítást neki, hogy Ő vezessen bennünket.
    Az az ember, aki soha nem vette fel Krisztus keresztjét, aki nem tiszta szívből keresi, hogy kedves legyen Isten előtt az ő életének minden részlete, és mégis azt gondolja, Krisztus munkájában megnyugodhat, azt nagyon becsapta a Gonosz.
    Máté evangéliuma hetedik fejezetében lévő két igevers megmutatja Krisztus evangéliumának és a Sátán csalásának következményeit. „Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7,13-14)
„Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Mt 7,22-23)

   Igen, kedves olvasóm, lehetséges Krisztus nevében munkálkodni, még akár Krisztus nevében prédikálni is, s a világ és a gyülekezet előtt ismertnek lenni, mégis Krisztus számára ismeretlennek lenni!
    Ó, mennyire fontos meglátni, hogy valójában hol is állunk ebben a kérdésben, megvizsgálni magunkat és meglátni, vajon hitben járunk-e, megmérni magunkat az Isten Igéjének mérlegén, és meglátni, hogy megtévesztett-e bennünket az Ellenségünk; felismerni, hogy homokra építjük-e a házunkat, vagy a mi házunk a Sziklára épült, amely a Jézus Krisztus.
   Bárcsak a Szentlélek vezetné szívünket, törné össze saját kívánságainkat, számolná fel ellenségeskedésünket Istennel, munkálna ki bennünk mély és valódi bűnbánatot, és irányítaná a mi tekintetünket Isten Bárányára, aki elvette a világ bűneit.

Arthur W. Pink
(Fordította: Thanyiné Nagy Enikő)

Forrás: www.reformatus.org (Keskeny út 2005/4.)