| Egyháztörténet : 3. Az egyház növekedése, az evangélium terjedése. Pál apostol munkássága. |
3. Az egyház növekedése, az evangélium terjedése. Pál apostol munkássága.
2007.11.11. 13:23
Pál apostol és munkatársai hatalmas munkával, vitték az örömhírt szerte Kis-Ázsiában és Európában. (Más apostolok a világ más tájain, így Egyiptomban, Észak-Afrikában, vagy éppen keleten hirdették az evangéliumot.) A legtöbb ismeretünk Pál munkásságáról van, az alábbiakban ezt ismertetem.
1. Pál ifjúsága, megtérése
Pál apostol diaspora-zsidó volt. A Kis-Ázsia déli részén levő Kilikia (v. Cilicia) tartomány Tarsus nevű városában született, Benjámin törzséből. Atyja római polgárjoggal bíró farizeus volt: fiát is a farizeusok hagyomány- és törvénytiszteletében akarta fölnevelni. Ezért Jeruzsálembe küldte, a híres Gamáliel iskolájába. Itt rabbivá képezte ki magát. De egyúttal, a rabbik szokása szerint, egy kézművesmesterséget is megtaunlt — mégpedig a Kilikiában különösen dívó sátorkészítés mesterségét — s egész apostolsága alatt ebből tartotta fenn magát. Eredeti zsidó Saul nevét keresztyén missziói munkássága kezdetén változtatta Pálra.
Fanatikus farizeus szellemmel telt el a fiatal, rajongó rabbi. Szívéből meggyűlölte az első keresztyén igehirdetőket. Jelen volt az István kivégzésénél és helyeselte azt. Sőt elvakult buzgalmában odáig ment, hogy felhatalmazást kért és kapott a Jeruzsálemből szétszóródott keresztyének üldözésére is. Éppen Damaskus felé tartott, amikor Krisztus elébe állott és egyszersmindenkorra megfordította élete útját. (Olv. Ap. Csel. 9:1–20; 22:3–21; 26:1–20.) Isten csodálatos beavatkozása következtében az üldözőből apostol lett. (Kr. u. 33–35 körül.)
„Nem lett engedetlen a mennyei látás iránt.” (Ap. Csel. 26:19.) Először Damaskusban hirdette az Evangéliumot. Teljes szentírásismeretével, nagy rabbitudományával és fölényes vitatkozókészségével már ekkor zavarba hozta fajtestvéreit. Csakhamar veszedelemben forgott az élete. Ekkor Jeruzsálembe, majd Antiochiába, Szíria fővárosába ment. Itt nemcsak a zsidók, de a pogányok között is volt már megelőzőleg keresztyén misszió: itt keletkezett maga a „keresztyén” elnevezés is (Christianus a. m. Krisztushoz tartozó, Krisztust követő).6Pál itt látta meg teljes világossággal, hogy ő a pogányokhoz küldetett. Ismét elment Jeruzsálembe s az „oszlopapostolokat” (Pétert, Jánost és Jakabot) meggyőzte erről az isteni küldetéséről (Olv. Galat. 2:1–10.)
2. Pál missziói útjai; fogságai, halála
Első missziói útjára 42–46 körül indult el. Ciprus szigetén, majd Kis-Ázsia több városában hirdette az Isten igéjét. (Olv. Ap. Csel. 13. része.) Először mindig a zsinagógákban kezdte a prédikálást, de a zsidóknál a legtöbb helyt kevés fogékonyságot tapasztalt az Evangélium iránt; azért a pogányokhoz fordult, akik rendszerint örömmel vették tanítását. A zsidók viszont, ahol tehették, kiüldözték a városból, sőt egyszer majdnem halálra is kövezték. — Ennek az útnak a végén volt Pál nagy vitája Péterrel Antiochiában arról, hogy a pogányokból lett keresztyéneket lehet-é a mózesi ceremoniális törvény megtartására kényszeríteni. (Olv. Galat. 2:11–21.) Az izgalmas kérdést a jeruzsálemi gyűlés rendezte (kb. Kr. u. 50-ben): a pogánykeresztyéneket csak az ú. n. „Nóé-féle parancsolatok” megtartására kötelezték. (Olv. Ap. Csel. 15:1–21; v. ö. I. Mózes 9:4–6.)
Ezután indult az apostol második missziói útjára (51–54). Először most is Kis-Ázsiában akarta hirdetni s egy darabig hirdette is az Igét, de a Szentlélek ismételt titokzatos ujjmutatásaiból megértette, hogy át kell kelnie Európába, Macedóniába. Ezzel dőlt el a keresztyénség világtörténeti sorsa: Ázsia helyett Európa lett főszínterévé. Európában legelőször a macedóniai Filippiben alapított gyülekezetet: itt vesszőzést szenvedett és börtönbe került, de csodálatos módon megszabadult. (Olv. Ap. Csel. 16. része.) Majd munkálkodott a macedón fővárosban Thessalonikában, azután Béreában: de a zsidók bujtogatása következtében mindkét helyről menekülnie kellett. Így jutott Athénbe, az ókori műveltség egyik világhírű központjába, ahol az Areopágon hatalmas bizonyságtevő beszédet tartott a filozófusok előtt. (Olv. Ap. Csel. 17. része.) Innen Korinthusba ment, a fényűző, buja és romlott kikötővárosba. Másfél esztendeig munkálkodott az itt alapított gyülekezetben, noha a zsidók áskálódásától itt sem volt megkímélve. Azután visszatért Kis-Ázsiába: előbb Efezusban tört utat az Evangéliumnak, majd fölment Jeruzsálembe s az ottani nyomorgó gyülekezetnek elvitte az útja közben gyüjtött szeretetadományokat. Bármennyire gyűlölték honfitársai és fajtestvérei: ő bensőséges szeretettel ragaszkodott népéhez és a szent városhoz s kész lett volna nemcsak életét, de még üdvösségét is (Róm. 9:3) odaadni azért, hogy az egész Izráel megismerje Jézust és elfogadja a Messiásának.
Harmadik missziói útjának (55–58) előbb Kis- Ázsia volt a színhelye. Itt Efezus volt a központ, ahol majdnem három esztendeig munkálkodott. (Olv. Ap. Csel. 19. része.) Hatalmas harcot indított az itt uralkodó babonás pogány vallásosság, különösen a népszerű Artemis (Diana)-kultusz ellen. Sok megrázó megtérés lett eredménye munkájának, de az Evangélium zsidó és pogány ellenségei itt is népzendülést támasztottak ellene, melytől csak csodamódon menekült meg. Innen Macedóniába és Görögországba ment s újból szeretetadományokat gyűjtött a jeruzsálemi gyülekezetnek.
Ezután következett az apostol utolsó jeruzsálemi útja. (Olv. Ap. Csel. 20. része és 21:1–15.) Isten előre megjelentette neki többféleképpen is, hogy ott szenvedés és fogság vár reá. Ám ő „nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész volt az Úr Jézus nevéért”. Jeruzsálemi tartózkodása alatt fanatikusan gyűlölködő zsidó ellenségei csakugyan rá is törtek s egy népcsődület leple alatt rövid úton el akarták tenni láb alól. Azonban a római katonaság kimentette a dühöngők körmei közül és őrizet alá helyezte. Ügyét a római hatóság sokáig vizsgálta, mert Pálnak, mint született római polgárnak, joga volt ehhez a törvényes védelemhez, másfelől azonban a rómaiaknak tekintettel kellett lenniük a folyton lázongó zsidóságra is, amelyet vérig sértett volna a Pál teljes fölmentése. Az apostol végre is a császárhoz fellebbezett (Ap. Csel. 25:1–12) s erre az őt enyhe vizsgálati fogságban tartó római hatóság katonai őrizet alatt elindította a birodalmi fővárosba. Útközben hajótörést szenvedtek s a telet Málta szigetén kellett tölteniök.
Rómába kb. a 61. év tavaszán, Nero uralkodásának 7. évében érkezett meg. Itt még enyhébb fogságban tartották, külön bérelt szálláson lakhatott s az Evangéliumot éveken át „teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül” hirdethette (Ap. Csel. 28:31), gazdag eredménnyel. Élete végéről sem az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv, sem egyéb bibliai adatok nem szolgálnak pontos értesüléssel. De, úgy látszik, szilárd alapja van annak a hagyománynak, hogy az első római fogságából még megszabadult s egy vagy több missziói utat tett (talán Rómától nyugatra is, egészen Hispániáig) s ezután került ismét fogságba Rómában és itt érte a vértanúhalál Nero alatt (64–67 körül): mint római polgárt, valószínűleg bárddal végezték ki Krisztushoz való hűségéért.
3. Pál apostol jelentősége; a zsidókeresztyénség sorsa
Pál volt az Úr legtöbbre bízatott apostola, a legjobban megáldott őskeresztyén misszionárius. Élőszóval és írásban egyaránt csodás hatalommal és hatással hirdette az Evangéliumot, pedig semmiféle szónoki és írói műfogáshoz nem folyamodott, teljesen a Szentlélek erejére bízta magát. Tizenhárom levele maradt reánk, de bizonyosan több forgott közkézen. Nagyszámú pogánykeresztyén gyülekezetet alapított s ezeket bölcsen rendezte és teljes pásztori odaadással gondozta is, semmi áldozattól és szenvedéstől vissza nem rettenve az Úr és egyháza szolgálatában. (Olv. II. Korinth. 11:22–33.) Élete, munkássága, tanítása a feltámadott Krisztus első nagy győzelme a pogányvilágban. Ő teszi a keresztyénséget világvallásá és ő plántálja át Nyugatra. Ő előtte is volt ugyan már keresztyén misszió Nyugaton (a római gyülekezet valószínűleg már a negyvenes években megalakult; már Pál úgy emlegeti a római keresztyéneket, hogy az ő hitüknek „az egész világon híre van” Róm. 1:8). De Pál apostol nélkül Nyugaton is csak az lett volna a keresztyénség sorsa, ami részben Keleten volt: zsidós zugvallásá zsugorodott volna össze.
Ez a sors valóban el is érte azt a keresztyénséget, amelyet a Pál iránt mindvégig bizalmatlan jeruzsálemi zsidókeresztyének vallottak. Ők — Péter és János apostolok kivételével — mindvégig megmaradtak azon az állásponton, hogy a keresztyén embernek is minden pontjában meg kellett tartania a mózesi törvényt. Tiszteletreméltó hősiességgel megállottak ebben a nézetükben, pedig a zsidók őket csak éppúgy üldözték azután is, mint a Pál apostol tanítványait. Az ismételt üldözések folymán Jeruzsálemben mind a két Jakab vértanúságot szenvedett. Jeruzsálem pusztulása idején (70) végleg el kellett hagyniok a zsidókeresztyéneknek a szent várost és a szeretett templomot. Ettőlfogva mint jelentéktelen vallásközösség tengődtek, főként Szíriában. Önállóságukat nem tudták megőrizni s akik a tiszta Evangélium ismeretére el nem jutottak közülük, azok a zsidóságba, más keleti vallásokba, később az iszlámba olvadtak bele.
4. Az Evangélium terjedése
Pál apostolnak és misszionárius társainak (Barnabás, Timotheus, Lukács stb.) munkássága által, a világforgalom révén ismerkedett meg a pogányvilág mindenfelé a Krisztus evangéliumával. Az Evangélium „Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére” (Róm. 1:16), tehát azokat, akik az Evangéliumot elfogadták, Istennek ereje hódította meg, mint kiválasztottait. De Isten az Evangélium tanúbizonyságaiul embereket rendelt. Ezeknek az embereknek, az első keresztyéneknek az élete és jelleme volt a leghatalmasabb keresztyén prédikáció. A jobblelkű pogányok megrendülve látták, mily csodás bizalommal tekintenek ezek az emberek az ítéletnapja és a világvége elé, mekkora önfeláldozásra képesek egymásért és milyen földöntúli erőt nyertek hitük által. Ennek a hódító erőnek következtében a második század végén már a Földközi tenger egész partvidékén el volt terjedve az Evangélium, sőt a távolabbi provinciákban (Gallia) és még a birodalom határain túl is (Mezopotámia) megjelent. Számbelileg még ekkor erősebb volt Keleten, mint Nyugaton; fajilag főként a görögök és a görögös műveltséggel bíró keletiek között vert gyökeret; társadalmilag pedig leginkább a városok alsóbb néprétegeiben — kispolgárok, rabszolgák között — volt otthon, bár már az első évtizedek óta a vagyonosabb és előkelőbb osztályokból is toborzott híveket. Mindamellett a három első század folyamán a római birodalom lakossága zömében pogány maradt.
6A „keresztyén” szónak a „kereszt” szóhoz semmi köze sincsen. A „christianus”-ból származik, szláv közvetítéssel. A régi magyar nyelvben „keresztyén”-nek, ritkábban „keresztény”-nek írták és ejtették. Ez először csak önkéntelen nyelvi változatosság volt. (A Sebestyén név is előfordul így: Sebestény.) Később azonban az ellenreformáció idején Pázmány és társai (akik pedig maguk is keresztyént írtak és mondtak még) kitalálták, hogy a keresztyén szó a kereszt-ből származik, tehát akik a kereszt jelét nem tisztelik, keresztyéneknek sem tekinthetők. Erre visszahatásul kezdtek aztán a reformátusok a „keresztyén” alakhoz ragaszkodni, amíg a római katholikusoknál a „keresztény” lett általánossá.
Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
