15. §. AZ ERETNEKSÉGEK ÉS AZ INKVIZÍCIÓ

Az egyházi egység és a papi tekintély sokáig lehetetlenné tett a középkorban rnindenféle vallási pártütést. De amint a keresztes háborúk idejében nagyobb világforgalom indult meg: a szellemi érintkezésre is több alkalom nyílt s megkezdődött a lelkek forrongása. A XII. században meglepő hirtelenséggel két új eretnekség ütötte föl fejét. Az egyik a katharosok (tiszták) szektája volt.⁷ Ez Keletről eredt; gnostikus, manichaeista és keresztyén tanok keveréke volt. Legnagyobb ereje nem a tanaiban rejlett, hanem fölcsigázott aszkézisében, rajongó törekvésében az erkölcsi tisztaságra. Vándor apostolai ostorozták a hivatalos egyház papjainak és híveinek sok erkölcsi foltját s a hozzájuk csatlakozóknak tökéletes üdvöt ígértek. A Balkántól Dél-Franciaországig a legkülönbféle társadalmi rétegekben meggyökereztették a szektát, más-más nevek alatt (így pl. Dél- Franciaországban albigenseknek hívták őket, mert főfészkük Albi városa volt).

A másik nagy szekta, a valdenseké, már egészen keresztyén eredetű. Alapítója Wald (v. Waldes) Péter, gazdag lyoni kereskedő. Az apostoli szegénység gondolata 1176-ban annyira megragadta a szívét, hogy minden vagyonát elosztotta a szegények közt, ő maga pedig a hasonló gondolkozásúakból kis társaságot („lyoni szegények”) alakított és az Evangélium vándor prédikálásához fogott. Mindenben az Úrnak az apostolokhoz intézett utasításaihoz alkalmazkodtak (olv. Máté 10., Lukács 9-10. része). Főfegyverük a Szentírás volt, amelyet a nép nyelvén olvastak és terjesztettek. Életeszményük Krisztus és az apostolok követése. Ezt a Biblia, főképp az Újszövetség parancsainak betű szerint való megtartásával akarták elérni. Ez a szekta is széles körben elterjedt, Franciaországon és északi Itálian kívül Közép-Európában is. A nép rokonszenvét és a papság gyűlöletét főképp az „apostoli szegénység” hirdetésével és megvalósításával keltette föl.

A katharosok és a valdensek a középkori egyház nem egy téves szokását és tanítását elvetették: így amazok a szentek, a képek, az ereklyék tiszteletét, emezek a búcsú és a tisztítóhely tanát. Ennyiben tehát a reformáció előfutárjainak tekinthetők, de csakis ennyiben. Mert lényegében az ő vallásosságuk egyáltalán nem állott magasabban a rómainál, csak aszkétikus erkölcsi szigorúságban volt következetesebb nála. A reformáció egyházai a hit nagy kérdéseiről az Evangélium alapján egészen másként gondolkoznak, mint ők. Mindazonáltal a pápa egyháza így sem nézte jó szemmel ezeket a szektákat. Féltette tőlük egységét, papjai gazdagságát és tekintélyét. Ezért, már III. Ince óta, erélyesen föllépett ellenök. Főképp az ő népszerűségük ellensúlyozására alakultak a koldulórendek. De a pápaság nem érte be a békés küzdelemmel. A katharosok ellen, a francia királyság támogatásával, rettenetes hadjáratot indított. Majd (1232-ben) felállította az inkvizíciót, azaz eretnekkutató törvényszéket, amely a legkegyetlenebb eszközök alkalmazásával nyomozta, büntette és félemlítette meg az eretnekeket. A látszat megóvásáért ugyan hangoztatta az egyház, hogy ő „nem szomjazik vérre” s a kivégzések végrehajtását a világi hatalomra bízta. Azonban ez nagyon kopasz mentség, ha meggondoljuk,  hogy az egyház akkor tényleg világhatalom volt s a világi hatóság az ő tekintélyének nyomása alatt volt kénytelen elvállalni az eretnekekkel szemben a bakó szerepét. Kínpad és máglya megtette a magáét: a katharosokat sikerült teljesen kiitani, a valdenseket pedig megtörték vagy szétszórták. Ezeknek egyes maradékai azonban bámulatos szívóssággal századokon át fenn tudták magukat tartani s a reformáció idején elfogadták a tiszta Evangéliumot.

⁷ Secta latin szó (a sequor = követni igéből); a klasszikus latinban a. m. bölcseleti iskola, világnézeti párt; a keresztyén nyelvhasználatban a görög hairesis egyértékese: vallási pártütés, a hivatalos egyházon kívül álló vallási közösség.

Forrás: Révész Imre: Egyháztörténelem, Bp. 1936.