ÓSZ - 4. A bírák kora

Józsué halála után Izráel népe jó ideig törzsi szervezetben élt. Ez a szervezet elég laza volt, amit megmagyaráz a földrajzi és történeti helyzet is. A Bír 1 r.-ből kitűnik, hogy a honfoglalók nem tudtak egyszerre úrrá lenni Kánaán fölött, különösen a síkságon fekvő, hatalmas falakkal megerősített városok maradtak még egy darabig kánaáni kézen. A Jezréel-síkság városai, meg a Gézer-Jeruzsálem vonal alkotott egy-egy ilyen közbeékelt, kánaáni kézen maradt területet s így az izráeli törzsek tulajdonképpen négy, egymástól eléggé izolált területen foglaltak helyet. Egyik volt a Jordán természetes választóvonalától keletre eső rész, északon a Jezréel-síkság fölött levő terület, középen az Efraim hegyvidéke, délen pedig Júda. Ez a széttagoltság magyarázza meg azt is, hogy a bírák korában miért vált egyik-másik terület olyan könnyű prédájává a szomszédos népeknek, vagy a helyükön maradt kánaániaknak. – A Bírák könyve teológiailag jellemzi e helyzetet: Izráel népe nem maradt meg hűségesen Jahve szövetségében, hanem behódolt idegen istenek kultuszának, emiatt az Úr hosszabb-rövidebb időre odaadta őket büntetésül ellenségeik hatalmába. Mikor azonban Izráel a próbáltatás alatt Istenhez tért, akkor Ő egy-egy szabadító hős által győzelemre juttatta népét az elnyomókkal szemben. E szabadító hősöket aztán a nép békében is vezetőjének ismerte el, alávetette magát kormányzásuknak és igazságszolgáltatásuknak, ezért nevezték bíráknak őket. A Bírák könyve hat nagyobb és hat kisebb bírót említ; az előbbieknek a szabadító harcai részletesen le vannak írva, az utóbbiaknak csak a neve, lakóhelye, bíráskodásuk időtartama van megemlítve. A legjelentősebbek közülük a következők: Bárák, akinek a Sisera ellen vívott harca először tükrözi azt, hogy a jezréeli síkság városaiban lakó kánaániakkal is fel bírta venni a harcot Izráel. Az akkori törzsi összefogást – annak hiányosságait is – a Debóra éneke adja elő (Bír 5 r.). – Gedeon maroknyi hadával a rabló nomádokat űzte el. Győzelme után népe hálából királlyá akarta választani, amit azonban ő visszautasított a theokrácia gondolatának indoklásával (Bír 8:23). Annál inkább vágyott az uralkodásra a fia, Abimelek, aki egy rövid életű, kánaáni mintájú városkirályságot alapított Sikemben. – Sámson küzdelmei abban különböznek a többi bírákétól, hogy míg amazok egy döntő ütközetben leverték az ellenséget, addig Sámson hosszú időn át, sokszor szinte magára hagyatva, vívta elkeseredett harcát a filiszteusokkal s végül maga is áldozatul esett. Ez a filiszteus ellenség aztán még sokáig veszedelmes vetélytársa volt a fiatal izraelita államnak.
A filiszteusok az ún. tengeri népek inváziója során kerültek Ázsiába. Az Égei-tenger partvidékéről és szigetvilágából származó (Heredotos szerint a túlnépesedés miatt útra kelt) néptörzsek voltak ezek s a tengeri kalózok és hazát kereső vándorok keverékeként jellemezhetjük őket. Indo-árja népek voltak, neveik jellegzetesen azonosan a görög és itáliai partvidék népeinek a nevével. Támadásaik következtében omlott össze a hettita birodalom; azután dél felé fordultak s magát Egyiptomot támadták meg. III. Ramses fáraó azonban megsemmisítő győzelmet aratott fölöttük (Kr. e. 1188). A szétszórt csoportok azután vagy egyiptomi zsoldos szolgálatba álltak, vagy elszéledtek hajóikon nyugat felé. Egyedül a filiszteusoknak sikerült a lábukat megvetni és hazát alapítani a palesztinai tengerparton. Öt város-királyság szövetségében (Asdód, Askelón, Gáza, Gat, Ekrón) éltek itt tovább, eredeti nyelvüket és kultúrájukat azonban hamar fölcserélték a kánaánival. Mint harcias nép viszont terjeszkedni igyekezett Izráel rovására. Hadi sikereiket részben annak is köszönhették, hogy ők már ismerték a vas megmunkálásának a titkát s a vas fegyverek és szerszámok készítését egyelőre monopolizálták (Vö. 1Sám 13:19kk.). Veszélyes szomszédságukból a Dán törzsének el kellett vándorolnia Észak-Kánaánba (Bír 18 r.). Majd csak Dávidnak sikerült az ország egyesített erejével megfékezni támadásaikat.
A bíráknak a személyéről, a Biblia olvasásakor, első látásra az a benyomásunk, hogy ők az egész Izráel fölött uralkodtak s uralkodásukra történeti egymásutánban került sor. Közelebbről megnézve azonban az egyes szabadító harcok történetét, az derül ki, hogy inkább csak törzsi hősök voltak a bírák, akik saját törzsük vagy közvetlen szomszédságuk szabadságáért harcoltak, pl. a benjámini Ehud a Jordánon túl átellenben levő móábitákkal, a gileádi Jefte az amnónitákkal, a Dán törzséből való Sámson a filiszteusokkal stb. Megmagyarázza ezt a helyzetet a már említett széttagoltság. – E felismerésből viszont az következtethető, hogy a bírák nem mindig egymás után, hanem gyakran földrajzilag és történetileg egymás mellett éltek, harcoltak és kormányoztak (Vö. pl. Bír 10:7). Ennek viszont van egy további következménye, a bírák korának a kronológiai meghatározásánál. A bibliai számadatoknál, önmagukban is, meg a világtörténeti helyzettel való összehasonlításban is, bizonyos feszültség látható. Az 1Kir 6:1 azt mondja, hogy az exodustól a templomépítésig (Salamon 4. esztendeje) kereken 480 esztendő telt el. Ezzel szemben csak a Bírák könyvének a számadatai – tehát az idegenek uralmának meg a bírák kormányzásának az összegezése – 410 évet tesznek ki. Ha ehhez hozzáadjuk a pusztai vándorlás és a honfoglalás megadott idejét (40+7 év), azután Éli bíróságát, Dávid királyságát és Salamon első 4 évét
(40+40+4 év), akkor összesen 541 évet kapunk s ehhez még hozzáveendő volna Sámuel bíróságának és Saul királyságának az ideje, amire nézve a Biblia számadatokat nem közöl.
A számadatok ilyen nagy különbségére lehet magyarázatot keresni. Föltehető pl., hogy az 1Kir 6:1 kronológusa nem vette figyelembe az idegen elnyomás éveit, s akkor a 480-as szám elfogadható volna. Szemmellátható azonban, hogy ez maga is egy periódus-szám (12 emberöltő), egy nagyobb zárt korszak kifejezője. Ha azonban a bírák korát be akarjuk sorolni a megfelelő világtörténeti keretbe, akkor ezt a számot kisebbre kell vennünk. Ezt indokolja az az előbb tett megállapítás, hogy esetenként több bíró egyidejűleg élt és kormányzott az ország különböző területein; különösen is áll ez az ún. kisebb bírákra. – A honfoglalást az 1220-as évekre kelteztük, Saul királlyá tételét pedig hozzávetőlegesen 1025-ben állapíthatjuk meg. Eszerint a bírák kora mintegy 200 esztendőt tett ki Józsué halálától Sámuel leköszönéséig.
A bírák korának a vallási képét a deuteronomista történetíró a sorozatos bűnbe botlásokkal, bálványimádásba tévedésekkel jellemzi. Ha időileg későn és sematikusan festett is ez a kép, sokban megfelel a valóságnak. A letelepedett Izráel a kényszerűségből vagy kényelemből életben hagyott kánaáni őslakossággal közvetlen érintkezésbe került, márpedig a kánaáni kultúrának erős asszimiláló hatása volt, amint azt a filiszteusok példáján láthatjuk. Legveszedelmesebben jelentkezett az idegen hatás a földműveléssel kapcsolatban, amelyet Izráel a kánaániaktól tanult el, és pedig nemcsak a munkafolyamatokat, hanem a hozzájuk fűződő hiedelmeket is. Első helyen állt ezek közt is az a gondolat, hogy a termőföld ura, aki a földet esővel megáztatja és búzát, bort, olajat ajándékoz az embereknek, az a Baal nevű Isten. (Hós 2:7 skv.) A kánaáni Baal tisztelete így beférkőzött a Jahve-kultusz mellé, esetleg annak a helyére. Vele együtt tiszteletben részesítették a feleségét. Aséra istennőt, a kánaáni Vénuszt. Kettejük kultuszhelye megtalálható volt minden nagyobb város szent területén, egy dombon (bámá), melyen az oltár mellett ott állt a szent kőoszlop (maccébá) és az istennő szent fája (asérá). Ünnepi alkalmakkor nemcsak áldozatokra került sor, hanem részegségig menő áldozati lakomákra is. Ott voltak e szentélyekben Aséra papnői, a kedésák, és a kultuszi prostitúció mágikus jelentőségűnek számított a termékenység biztosítására. Nem csoda, ha a későbbi próféták olyan elkeseredetten hadakoztak e szégyentelen kultusz ellen. Az idegen istenek imádását, a Baal-kultuszt pedig az Ósz. egyszerűen ezzel a szóval bélyegzi meg: paráználkodás más istenekkel.
A bírák korának a végén (Sámuel idejében) találkozunk először a prófétaságnak azzal a régiesebb, egyszerűbb fajtájával, amit eksztatikus prófétaságnak nevezünk. Csoportosan éltek együtt és járták az országot ezek az emberek és elragadtatott állapotban „prófétáltak” (1Sám 10:10), ők voltak az Ósz.-ben a „nyelveken szólók”. Abból a körülményből azonban, hogy e csoportok összeköttetésben álltak egyes nagy prófétákkal (Sámuel, Illés), valamint abból az elismerésből, amellyel későbben is emlékeztek rájuk (Ám 2:11), föltehetjük, hogy megvolt a tudatos missziójuk a Jahve-hit ébrentartása terén.
Egyébként azonban a Bírák könyve végének az elbeszélései (17–18 és 19–21 r.) olyan zavaros vallási és erkölcsi állapotokat ábrázolnak, hogy az író nem tud mást mondani rájuk, mint hogy „akkor még nem volt király Izráelben és kiki azt csinált, ami neki tetszett”.