|
ÓSZ - 5. Az egységes királyság kora
2008.08.25. 12:59
5. Az egységes királyság kora
a) Saul királysága
A bibliai leírás vallási indoklásán túl jól lehet látni a bírák kora nehéz küzdelmeinek egyik politikai főokát is: Az amfiktionikus törzsi szervezet, a területi széttagoltság miatt is, nem tudta elég szoros népi egységbe tömöríteni az izraelitákat. El kellett jönnie az időnek, amikor Izráel
„vénei”, a nemzetségfők, azzal a kívánsággal álltak Sámuel próféta elé, hogy hadd válasszanak királyt, ahogyan a többi népek (1Sám 8:5). Sámuel először elutasította a kívánságot, ugyanúgy a theokrácia elvére hivatkozott, mint egykor Gedeon, utóbb azonban engedett a nép kérésének és királlyá kente a Benjámin törzséből származó Sault. – Saul királlyá létele ugyan különböző, egymást kiegészítő elbeszélésekben van leírva, mégis kitűnik, hogy valóban a népi-nemzeti lét és nem-lét határán következett be királlyá választása. Először a Gileádban fekvő Jábés várost fenyegető ammóni nép ellen gyűjtötte egybe – a bírákhoz hasonlóan – Izráel seregeit s a győztes háború után ismerte el az egész nép királynak. (1Sám 11 r.) Majd a folytonosan tartó filiszteus háborúk mutatták meg, hogy csak egységben és szervezettségben lehet fölvenni a küzdelmet a rivális szomszéd népekkel.
A királyság bevezetéséhez a társadalmi átalakulás is készítette a talajt. A régi pátriarchális törzsi-nemzetségi életforma a letelepedés után szükségképpen változáson ment át. A faluközösségek mellett a városi életforma lazítani kezdte a vérségi-családi összetartozás szálait, inkább a lakóhely és a területi gazdasági érdek kapcsolata lesz erősebb. Éleződik a társadalmi osztályok közti különbség. A szabad népesség, a „föld népe” mellett ott vannak a robotmunkások és rabszolgák, akik nagyobb részben a meghódított, vagy önként meghódolt kánaáni lakosságból kerültek ki (vö. Józs 9:21; Bír 1:28kk.) – Mindezek közismert tényezők a szervezett állam és a királyság kialakulásának folyamatában. Nem jelenti ez azonban azt, hogy aggályok nem merültek volna fel már a kezdet kezdetén is a királysággal, mint intézménnyel kapcsolatban. Sámuel első aggálya vallásos jellegű volt, amikor arra hivatkozott, hogy az Úrral való szövetség rendjében nincs hely a királyság számára; az amfiktionikus szövetség összetartója a kultuszi központ és annak a hivatalos személyei, nem pedig egy világi vezető. Amellett épp a többi népekkel való összehasonlítás mutatta, hogy milyen veszedelem fenyegeti az Isten királyságának a gondolatát, hiszen a többi népeknél a királyt istenként vagy isten fiaként tisztelték, személyében az istenség reprezentánsa ült a trónon. Ezen az elvi theológiai aggályon kívül azonban volt még egy másik, negatívumot jelentő szempont is: a királyság despotizmusától való félelem, az, hogy végeredményben a királynak a szolgája lesz az egész nép és annak minden vagyona. E tekintetben Sámuel olyan társadalomkritikai jellemzést ad a királyi önkényuralomról, hogy az ritkaság-számba megy abban a korban. (1Sám 8:11kk.)
Visszatérve a történeti eseményekhez, az 1Sám 4–6 r.-ben leírt filiszteus-háború után, amikor az amfiktionia központi szentélye, Siló is elpusztult, az ország jó részben filiszteus megszállás, vagy legalábbis ellenőrzés alá került. Annyival is könnyebben történhetett ez, mert – újabb felismerés szerint – a tengeri népeknek egyes törzsei Dór város környékén s a jezréeli síkon is megvetették a lábukat. Emiatt viszont Saul a galileai törzsekkel alig tudott kapcsolatot teremteni. A harcot még így is fölvette a filiszteusokkal és kezdetben ért is el hadi sikereket. – Nem tudjuk pontosan, hány évig uralkodott és hadakozott a filiszteusok ellen. Az 1Sám 13:1-nek szövegkritikailag nagyon kétes értékű tudósítását úgy magyarázni, hogy mindössze két évig uralkodott volna (Noth), aligha lehet helyesnek tartani. Dáviddal családi kapcsolatba kerülése, majd meghasonlása, egyáltalán a 14–27 r.-ekben leírtak (még az esetleges ismétlések mellett is) jóval hosszabb időt tételeznek fel, mint két rövid esztendő. – Annyi biztos, hogy Saul uralkodása főként háborúzással telt. A királyi udvartartást távolról sem tudta még úgy kiépíteni, mint nagy utódai. Rezidenciája szülővárosában, Gibeában volt, ahol egy jól megerősített várat építtetett. Udvarához elsősorban hírhedt bátorságú katona-emberek tartoztak (1Sám 14:52). Az egyik hagyomány ezen a réven hozza kapcsolatba vele a Góliátot legyőző ifjú Dávidot.
A bibliai leírásból aztán világosan kitűnik, hogy Saul életében valami törés állt be. Úgy látszik, beteges lelki alkatú ember volt, aki könnyen került szuggesztív erők hatása alá (1Sám 19:24).
Búskomorságra hajlott, majd meg a trónját féltette Dávidtól, mikor meghallotta, hogy az vitézsége révén a nép kedvence lett. Emiatt Dávidnak menekülnie is kellett Saul udvarából, sőt az országból is. Korán összeütközésbe került Saul Sámuel prófétával is, mert elhirtelenkedett tetteivel áthágta az előírt szakrális kötelezettségeket. (1Sám 13; 15 r.) Meghasonlott a papsággal is, mivel Ahimelek, Nób város papja, pártul fogta és segítette Dávidot; emiatt Saul egész vérfürdőt rendezett a papság és a város lakosainak a körében. (1Sám 22 r.) Végül a hadiszerencse is elpártolt mellőle s a kiújult filiszteus háborúban, a Gilboa hegynél vívott csatában fiával, Jónátánnal együtt elesett.
b) Dávid királysága
Dávidról nem hiába mondja a bibliai hagyomány, hogy őt maga Isten választotta ki a királyságra, mert valóban sok testi és lelki ajándékkal megáldott ember volt, melyeknek révén egyszerű sorsból a királyi trónig tudott fölemelkedni. Ifjú korában pásztorkodással teltek a napjai (ami egyébként nem jelentett alantas foglalkozást), apjának a juhait őrizte. Bátor szíve és harci készsége egy szerencsés fegyvertény révén, amikor legyőzte a filiszteus Góliátot, egyszerre ismertté tette a nevét. Maga Saul is az udvarába fogadta elismerésként. Meg volt áldva zenei tehetséggel: lantpengetése, zsoltáréneklése nem egyszer elűzte Saul búskomorságát. Hű és következetes Jahve-tisztelő volt, bár élete egyik nagy célját, a templomépítést nem tudta véghez vinni. Amellett kiváló hadvezér és ügyes politikus is volt, ami által néha igen nehéz helyzeteken is úrrá tudott lenni. Országát nemcsak egységbe olvasztotta, hanem legyőzte addigi támadóit, sőt más népekre is kiterjesztette fennhatóságát. Végül, mint ember is rendkívüli jellem lehetett. Személyiségének hatását talán legjobban mutatja a Saul fiával, Jónátánnal kötött barátsága, aki még a trónöröklésről is lemondott Dávid javára. Keményszívű harcos létére tudott Dávid nagylelkű is lenni: megkímélte Saul életét, amikor megölhette volna. Nem volt mentes az emberi bűnöktől, de rendkívüli alázattal tudta elfogadni a próféták feddését és útbaigazítását. – Mindezeknek nagy részét olyan történeti tudósításból ismerjük, amely különbözik az előző korokról szóló elbeszélések mondai jellegétől; a Dáviddal történtek írásba foglalása egyébként is nem sokkal az események után történt. Az a kép pedig, amelyeket e történetírásból Dávid személyéről és országlásáról kapunk, azt mutatja, hogy Izráel szemében ő volt az eszményi király s ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az először bizalmatlanul fogadott királyság intézménye végülis helyet kapott a Jahve és választott népe közti szövetség rendjében. A Dáviddal való szövetséget az utókor is úgy tartotta számon, mint amelynek a jogán Dávid leszármazottai bírják törvényes örökségként az ő trónját és országát; ez a gondolat végül az eschatologikus „Dávid fiáról” szóló messiási próféciákban teljesedett ki. (2Sám 7:8–16; Jer 33:15–21 stb.)
Dávidnak sok viszontagságon kellett keresztülmennie, amíg a királyi trónt elérhette. Saul hatalmi féltékenységében egyenesen az életére tört és Dávid csak Jónátán barátságának köszönhette a megmenekülését. Egy ideig az országban bujdosott, köréje gyűlt egy csomó hasonló sorsban levő ember. Végül Dávid azt a megoldást választotta, ami a valamilyen okból a társadalmon kívül került emberek kockázatos, de sikert is ígérő vállalkozása szokott lenni: csapatával együtt beállt zsoldos katonának, épp a nagy ellenfélnek, a filiszteus népnek a szolgálatába. Feladata az lett volna, hogy portyázó csapataival rajtaüssön egy-egy júdai városon; ehelyett ő, ha tehette, a filiszteusokat pusztította, Júda népével viszont igyekezett baráti kapcsolatban maradni. Nem csoda, ha a filiszteusok közt is voltak, akik gyanakodva figyelték. Helyzete itt is válságosra fordult, amikor bekövetkezett a sorsdöntő gilboai ütközet. Saul és Jónátán halálhírét véve, Dávid azonnal visszatért Hebrónba, s ott a déli országrészben vezető szerepet vivő Júda törzse királlyá választotta.
Az északi területeken azonban egyelőre Saul fővezére, Ábnér vette kezébe a dolgok irányítását. Saulnak életben maradt fiát, Isbaalt királlyá kiálttatta ki s azután egy ideig valóságos testvérháborút provokált a Dávidhoz ragaszkodó déli törzsekkel szemben. A vetélkedés azonban nem tartott soká. Ábnér megharagudott Isbaalra és átpártolt Dávidhoz, megszerezvén az északi törzsek támogatását is. Ábnért ugyan nemsokára meggyilkolták, éppúgy, mint a vetélytárs Isbaalt, Dávid azonban elhatárolta magát ezektől az akcióktól. Ábnért fejedelmi módon temette el, azokat pedig, akik Isbaal halálhírével akartak kedveskedni neki, kivégeztette. Mindezzel az északi törzsek szimpátiáját akarta megnyerni, ami sikerült is, mert e törzsek képviselői is megjelentek Hebrónban és elismerték Dávid királyságát.
Az északi és déli törzsek szorosabb egységbe vonását akarta biztosítani Dávid Jeruzsálem elfoglalásával. Hebrón túlságosan délen feküdt és túlságosan is júdai vonatkozásban volt nevezetes hely ahhoz, hogy innen lehessen kézben tartani az egész Izráelt. Ezért Dávid az északi és déli törzseknek mintegy a határa mentén fekvő Jeruzsálem városát szemelte ki, amely azonban még az őslakó kánaániaknak – közelebbről a jebuzeus néptörzsnek – a kezén volt. Dávid elfoglalta tehát a várost, amely a későbbi főváros területének még csak egy kis részén – a délkeleti dombháton – terült el. A központi helyen fekvő és jól védhető várost így a székhelyévé tette, a bibliai híradás szerint, hét évvel királlyá választása után. Központi jellegét azzal is ki akarta emelni, hogy vallási centrummá tette, ünnepi processzióban hozatva a városba az Úr szövetség-ládáját, amely hosszú ideig elfelejtve volt egy magánember házánál. Templomépítési tervét már nem hajthatta végre, de Jeruzsálem ilyen módon mégis a Jahve-amfiktionia új központjává lett s Dávid korától fogva szerepelt úgy, mint az a város, „amelyet az Úr kiválasztott” tisztelete helyéül.
Dávid kora egyébként éppúgy hadakozásokkal volt tele, mint a bíráké, vagy Saulé. Ő azonban szerencsésen folytatta háborúit s ez által országát valóságos nagyhatalommá tette. A filiszteusoknak nyilván nem volt ínyére az, hogy szomszédságukban a leigázni kívánt Izráel egységes monarchiává szerveződött, ezért hamarosan háborút kezdtek Dávid ellen. Ezúttal azonban Izráel kerekedett felül s több ütközet után (2Sám 5:17kk.; 21 r.) sikerült a filiszteusokat határaik közé visszaszorítani. Félelmes hadi erejükre még többször céloz az Írás. Góliát-termetű és erejű vitézeik az „óriások” mondai alakját testesítik. Egy ilyen vonatkozású summázás a 2Sám 21:15–22; amely arról is nevezetes, hogy a Gatból való Góliát legyőzőjének Élhanant mondja (19 v.), holott a közismert történet szerint maga Dávid volt Góliát legyőzője. Ebből, valamint egy érdekes archeológiai dokumentumból, mely szerint az amorita Mari nevű város írásbeli emlékeiben a „david(um)” szó hadseregparancsnokot jelent, arra következtetnek, hogy Dávid eredeti neve Élhanan volt s a Dávid név másodlagos, felvett név lehetett „a fővezér” értelemben.
A filiszteus ellenség semlegesítése után Dávid még terjeszkedésre is gondolt. A keleten és délen lakó kisebb szomszédos népeket, Ammón, Móáb és Edóm országát rendre meghódította s a kor szokása szerint gazdag hadizsákmányt szerzett tőlük. Ez a hódítás ugyan nem volt olyan totális jellegű, mint amilyennek az asszír és babilóni korban Izráel népe is áldozatul esett, inkább csak politikai és gazdasági függőséget jelentett. A zsákmány és az évről évre behajtott adó, vagy pl. az edómi rézbányák kitermelése Izráel anyagi gazdagodásának vetette meg az alapját. Utalás történik a Bibliában arra is, hogy Dávid a damaszkuszi arámokra is kiterjesztette fennhatóságát, ami a nép erejét tekintve, Dávid egyik legnagyobb eredményének mondható. Mindenesetre Dávid (és Salamon) korában érte el az egységes ország azt a legnagyobb kiterjedést, amely az ígéret földje, illetve a várt messiási birodalom határainak megfelelt. (Gen 15:18; Ez 47:15kk.)
Hadi sikereit Dávid a hadsereg jó megszervezésének is köszönhette. Az esetenként, háborús időkben összegyülekező „népfölkelőkön” kívül volt egy állandó zsoldos serege is, amelyre elsősorban támaszkodhatott egy-egy támadás vagy lázadás alkalmával. – De Dávidnak már arra is volt módja és ideje (a 40 éves uralkodási időtartam nagyon valószínűnek vehető), hogy országának a kormányzását megszervezze. Találunk a Bibliában névlistákat udvari tisztviselőkről, a közigazgatás vezetőiről. A tisztségek felosztása, hatáskörük arra mutat, hogy az udvari tisztviselők által történő igazgatás rendjét egyiptomi minta szerint szervezték. Fontos jellemzője Dávid királyi udvartartásának, hogy ott helye volt nemcsak a katonai parancsnokoknak és a közigazgatás főembereinek, hanem jelen volt a főpapság, sőt a nagy tiszteletben tartott udvari próféták is.
Mindamellett Dávidnak voltak ellenségei a saját országában, sőt környezetében is. Volt ugyan rá gondja, hogy Saul leszármazottainak esetleges trónigényét lehetetlenné tegye: felkutatta és udvarában illő ellátásban részesítette Jónátán egyetlen fiát, Mefibósetet, ez azonban egyúttal amolyan házi őrizetet is jelentett. – Csaknem végzetes csapást szenvedett azonban a saját fiától, Absolóntól. Egy rút családi botrány következéseképpen (2Sám 13 r.) Absolón megölte féltestvérét, Amnónt s emiatt Dávid száműzte őt az udvartól. Három év múlva Absolón kegyelmet kapott, helyzetét azonban arra használta ki, hogy titokban lázadást szervezett idősödő apja ellen, föltehetően azért is, hogy a trónt magának biztosítsa Dávid kedvenc fiával, Salamonnal szemben. A lázadás oly hirtelen tört ki, hogy Dávid kénytelen volt elmenekülni Jeruzsálemből. A Jordántól keletre, Mahanaimban rendezte össze seregét, miközben Absolón bevonult Jeruzsálembe és birtokba vette a királyi palotát. Dávid kipróbált hadvezére, Jóáb végül mégis leverte Absolón seregét. Az ütközetben Absolón maga is elesett s ezzel a lázadásnak vége szakadt: Dávid visszatérhetett fővárosába.
Újabb veszedelmet jelentett az északi és déli törzsek közti ellentét kiéleződése. A bibliai leírás szerint Dávid visszatérése után mindenki azzal volt elfoglalva, hogy Dávid bocsánatát kérje, vagy hogy a hozzá való hűségét bizonygassa. (2Sám 19 r.) Végül az izráeli és júdai törzsek szinte vitára keltek afölött, hogy melyik országrész méltóbb Dávidhoz. A kiélezett vitát egy Seba nevű ember arra próbálta kihasználni, hogy az izráeli törzseket fellázítsa. A Jóáb vezetése alatt álló hadsereg azonban most is biztos támasza lett Dávidnak. A Seba ellen vezetett hadjárat gyors győzelemmel véget ért, miután a lázadó vezért saját városában megölték.
Az utolsó pártütési kísérlet Dávid ellen életének a vége felé történt. Dávid legidősebb fia, Adónija megpróbálta magához ragadni az uralmat. A hadsereg és a papság körében pártot szervezett maga mellett, mellé állott Jóáb fővezér és Ebjátár főpap is. Dávid azonban még időben tudomást szerzett Adónija tervéről s azt úgy hiúsította meg, hogy a királyi udvar jelenlétében ünnepélyesen utódjává kenette fel Salamont. Az ellenpárt nem mert a király akaratával szemben semmit sem tenni, Adónija pedig kegyelmet kért és kapott. Ezzel Dávid élete végéig megszilárdította hatalmát. Halála után indult aztán meg újból a harc a trónért.
c) Salamon uralkodása
Salamon kész birodalmat kapott örökségül Dávidtól, de részben örökölte azokat a politikai nehézségeket is, amelyek Dávid uralma vége felé olyan fenyegetően jelentkeztek. Salamon ugyan nem folytatott olyan mérvű háborúkat, mint Dávid, de résen kellett lennie külső támadásokkal és belső lázongásokkal szemben egyaránt. Az uralkodáshoz való készség teljes mértékben megvolt nála is. Legendás bölcsessége és diplomáciai készsége ügyesen hidalta át a nehézségeket. Igazi célja és eszménye azt volt, hogy az ország békéjét és nagyhatalmi állását megőrizze, virágzó gazdasági életet teremtsen, nagymérvű építkezésekkel állítson maradandó emléket uralmának. Egyszóval az volt a feladata, hogy amit Dávid egy emberöltő sok küzdelme
által létrehozott, az izráeli monarchiát, fenntartsa, sőt fényét, gazdagságát növelje.
Dávid halála után Salamonnak először is Adónijával és pártjával kellett még egyszer szembenéznie. A trónörökösi igényt Adónija még mindig fenntartotta, amit jelképesen úgy juttatott kifejezésre, hogy Dávidnak az öreg korában feleségei közé vett Abiságot akarta nőül venni, ami az ókori kelet szokásai szerint valóban nem kevesebbet jelentett, mint a trón-igényt. (Olv. 1Kir 2:22. Vö. Absolón tettével, aki Dávid háremének a birtokba vételével is meg akarta pecsételni uralkodói jogát, 2Sám 16:22.) – Salamon azonban radikálisan intézte el az ügyet. Adóniját a hozzá pártolt fővezérrel, Jóábbal együtt megölette, Ebjátár főpapot pedig Anatótba száműzte. A főpapi hivatalban a már addig is fungált Cádókot erősítette meg.
A Dávid által meghódított országokban is történtek elszakadási kísérletek. Az edómi Hadad, aki Dávid idejében Egyiptomba emigrált, a trónváltozás után visszatért hazájába. Igaz, hogy országa függetlenségét visszaszerezni nem tudta, Edóm továbbra is izráeli érdekterület maradt, sőt rajta vezetett keresztül a tengerhez az egyik fontos kereskedelmi útvonal, mégis az edómi király jelenléte mutatta azt, hogy a bekebelezett országok csak laza szálakkal vannak hozzákapcsolva a hódító birodalomhoz. Ugyanilyen jelenség volt észlelhető északkeleten: az arámok közt, Damaszkuszban, egy Recin nevű király kezdett szervezkedni s bár Salamonnak sikerült őt féken tartania, mégis éppen ez a damaszkuszi szír-arám birodalom lett Salamon halála után Izráelnek egyik legveszedelmesebb ellenfele.
Feltűnő, hogy e politikai akciókban sorozatosan benne van Egyiptom keze is. Míg a XX. dinasztia idejében (1180–1065) Egyiptom belső ereje meggyengült, ázsiai tartományai elvesztek, addig a XXI. dinasztia alatt – melynek uralkodásával párhuzamos Dávid és Salamon kora is – újból erőre kapott és érdeklődése feléledt Szíria-Palesztina iránt. A fáraók szívesen pártoltak minden olyan ügyet, amelytől Izráel hatalmi gyengülését lehetett remélni. Salamon azonban ügyes politikával ellensúlyozta a dolgot: feleségül kérte és kapta a fáraó egyik leányát. Feltevés szerint II. Psinchanu, más néven Psusennes volt ez a fáraó. Leányával kapcsolatban nem kell valamelyik főrangú hercegnőre gondolni; egykorú levelekből tudjuk, hogy az ázsiai királyok szívesen vették, ha a fáraó háremében született, akár harmadrangú nőt kaptak is feleségül. A kívánt célt Salamon mindenesetre elérte. Egyiptom egyelőre semleges maradt, sőt a bibliai tudósítás szerint jegyajándékul kapta a fáraótól Gézer városát (1Kir 9:16), amely – úgy látszik – legtovább tudott megmaradni önálló városkirályságnak. – Később újra érvényesülni kezdett a fáraóknak Izráel egységét megbontani szándékozó politikája. Jó talaja volt ennek az a tény, hogy az északi törzsek körében mindig élt a vezető szerepre való törekvés (vö. Bír 8:1; 12:1), vagy legalábbis az önállóságra való hajlam. Salamonnak az egyik vezető embere, Jeroboám – a későbbi király – megpróbálta az északi országrész különszakítását, Salamon azonban tudomást szerzett a készülő felkelésről és a lázadókat leverte. Jeroboám, a felkelés vezére, akkor Egyiptomba menekült s ott menedékjogot kapott Sesonk (a bibliai Sisak) fáraótól.
Salamon legfőbb szándéka birodalmának a belső felvirágoztatása volt – persze a régi keleti uralkodók példája szerint. Legelőször is a Dávid által tervezett hatalmas építkezéseket hajtotta végre, elsősorban Jeruzsálemben. Az új főváros lakossága rohamosan nőtt, ennek megfelelően egyre jobban kiépült. A „Dávid városa” észak felé terjeszkedett, új paloták, erődítések épültek, majd megkezdődött a templomépítés. Elvégre Salamon szerződést kötött Tyrus fejedelmével Hirámmal, akitől nagy összegű természetbeni fizetségért, sőt néhány város átengedése árán hozzáértő munkásokat és drága építőanyagot kapott. Munkába állította az otthoni robotmunkások tízezreit is, elsősorban a kánaániak leszármazottait. Faragott kövekből, libánoni cédrusfából, dúsan aranyozott díszítéssel és berendezéssel építtette meg évek munkája során a templomot, amely ha méreteiben el is maradt a babilóni vagy egyiptomi templom-óriások mögött, díszes
voltában mégis büszkesége lehetett Jeruzsálemnek és az országnak. – A templom egyébként azon a helyen állt, ahol ma a „Szikla-templomnak” nevezett mohamedán mecset áll; utóbbi a nevét onnan nyerte, hogy a közepén egy hatalmas (kb. 13×17 m) sziklalap foglal helyet s egykor talán áldozati oltár gyanánt szolgálhatott. A salamoni templom építése, beosztása természetesen főniciai minta szerint készült. Hármas tagolása (udvar, szentély, szentek szentje) a világmindenségnek – ókori szemlélet szerinti – kicsinyített mása, valóságos mikrokosmos. A legbelső rész, a szentek szentje, egy kocka alakúan épített, világítás nélküli épületrész volt (vö. 1Kir 8:12), itt foglalt helyet a Jahve-vallás legszentebb kegytárgya, a szövetség ládája, benne a tízparancsolat kőtábláival. A mikrokosmos-szemléletben ez a hely volt a mennynek a vetülete és Isten jelenlétének a helye, amennyiben „Isten házáról” emberileg lehet beszélni (1Kir 8:27). Éppen ezért tiltva volt oda a belépés; az ünnepi kalendárium szerint csak a főpap mehetett be évente egyszer, az engesztelés ünnepén.
Salamon Jeruzsálemen kívül is folytatott építkezéseket, részint hadászati célból, részint pedig az általa fellendített kereskedelmi élet biztosítására. Építtetett pl. ún. magazinvárosokat, ahol élelmet és különböző árukat tároltak, sőt a Kisázsia és Egyiptom között közvetített lókereskedelem lebonyolításához szükséges királyi istállókat is. (1Kir 9:17–19). Salamon nagyszabású tranzit-kereskedelmet folytatott, karavánjai az egész Közel-Keletet bejárták, ennek haszna azonban királyi monopólium volt, Salamon gazdagságát növelte. Azonkívül tengeri hajókat is készíttetett s az élati öbölben fekvő Ecjón-geber nevű kikötőből indultak hajói, elsősorban a délarábiai kikötők felé, ahonnan sok értékes import-cikket hoztak, többek közt az épületek díszítéséhez szükséges aranyat is. A hajózás terén éppúgy a főniciaiak voltak az izráeliták tanítómesterei, mint a nagy építkezéseknél. – Ecjón-geber más tekintetben ipari város is volt. Hatalmas réz- (és vas-)kohókat építettek itt a célból, hogy az edómi bányákból kitermelt ércet itt kiolvasszák. A hely kitűnő volt erre a célra, mert az északra eső hegyvonulatok közül előtörő viharos szél, a megfelelő módon épített nyílásokon és széljáratokon át, a kohók tüzének élesztéséhez szükséges ventillációt természetesen úton biztosította. A nagy tömbökben nyert tiszta fémet aztán Izráelbe szállították s ott dolgozták fel különböző szerszámokká. A bányák és kohók által szolgáltatott réz mennyiségére jellemző az a szinte hanyagul odavetett mondat, hogy a templom berendezésének a réztárgyait „Salamon méretlen hagyta, a réz igen nagy tömege miatt” (1Kir 7:47).
Mindezekkel Salamon csakugyan nagy mértékben növelte a Dávidtól örökölt birodalom fényét és tekintélyét. Sába királynőjének a látogatása illusztrálja legjobban Salamon hírnevét, gazdagságát, bölcsességét – akár diplomáciai, akár kereskedelmi érdekű volt is ez a látogatás. Ennek a nagyhatalmi uralkodói fénynek azonban megvoltak az árnyoldalai is. A nagy építkezésekhez kényszermunkát vett igénybe. Adókat rótt ki a lakosságra, hogy fizethesse a drága főniciai épületanyagot és építőmestereket. Királyi udvartartásának a költségeit is kirótta az ország egyes provinciáira. Részben e célból is, új közigazgatási kerületekre osztotta fel országát, ami csak részben felelt meg a régi törzsi beosztásnak. Az így kijelölt tizenkét kerületnek hónapról hónapra felváltva kellett viselni az udvartartás költségeit, ami nem csekély megterhelést jelentett a lakosságnak. Csak magáról a királyi háremről fantasztikusan hangzó számadatot mond a Biblia (1Kir 11:3), nemkülönben arról, hogy mennyi élelem volt szükséges a királyi udvarhoz tartozók napi ellátására (1Kir 4:22–23). A fényes udvartartás, a szolgáltatások igénybe vétele emlékezetbe idézi Sámuel szavait, aki megjósolta, hogy milyen terheket vesz majd magára a nép a királysággal. Sőt még a deuteronomista király-törvényben is Salamon fényűző uralmának a képe tükröződik, úgyhogy ez a törvény épp az ő uralmának jellegzetes vonásait emeli ki nem-követendő példaként (Deut 17:14kk.).
Dávid és Salamon korában indult végképp bomlásnak a régi törzsi-nemzetségi társadalmi rend. Része volt ebben – mint már mondtuk – a földművelő életformára való áttérésnek, azután egy új városi tisztviselő, illetve iparos és kereskedő réteg kialakulásának. A régi patriarchális életforma helyén egy új társadalmi tagozódás jött létre, amelyben egyre nagyobb szerepet kapott a gazdag birtokosok és hivatalnokok rétege. A másik oldalon viszont az adóterhek súlyosan érintették a vidéki lakosságot. Inséges esztendők a katasztrófa szélére juttatták nem egyszer az egyes családokat; eladósodás, birtok-elzálogosítás, majd elvesztés, sőt rabszolgasorsba kényszerülés követhették ily módon egymást. Kialakult a nincstelen proletár réteg (héber szóval: dallim), akik olcsó munkaerőként voltak kiszolgáltatva a vagyonosabb rétegeknek. – Voltak ugyan törvények, amelyek tiltották az uzsorát, előírták, hogy a rabszolgákat időnként fel kell szabadítani, mikor már a „becsértéküket” leszolgálták, az elzálogosított birtokokat vissza kellett volna adni az elengedés évében tulajdonosuknak, de hogy ezek a törvények valóban érvényesültek-e a közéletben, arról nem igen olvasunk a Bibliában. Ellenkezőleg a fogság előtti nagy próféták (Illéstől Ésaiásig) egyaránt szigorúan elítélik a gazdagok fényűzését, s a jogtiprást, amelyre a fényűzés, a gazdagodás épült. Ez a folyamat pedig elkezdődött már Salamon korában, és bár Salamon uralmát egy helyütt úgy jellemzi az Írás, hogy akkor Izráel és Júda lakói megszaporodtak, ettek, ittak és vigadtak (1Kir 4:20), ez a vigasság mégsem lehetett olyan teljes és általános, mert rögtön Salamon halála után azzal a kívánsággal fordultak az új királyhoz Izráel képviselői: A te atyád igen súlyos igát vetett ránk, te könnyíts rajta! (1Kir 12:4).
Végül Salamon hiába volt a templom-építő király, mégsem volt az a következetes Jahve-tisztelő, mint Dávid. A deuteronomista történetíró erősen kihangsúlyozza azt, hogy idegen asszonyai, elsősorban a fáraó lánya kedvéért bálványtemplomokat is építtetett. Bizonyos, hogy ezek sem méreteikben, sem jelentőségükben nem voltak hasonlíthatók a jeruzsálemi nagy templomhoz, inkább csak aféle házi kápolnák lehettek, mégis a puszta meglételük s a bennük folytatott kultusz kihívta a prófétai körök rosszallását. A bibliai leírás kapcsolatba hozza velük Jeroboám említett lázadási kísérletét, amihez egy vidéki próféta adott biztatást. (1Kir 11:29kk.) – Maga Salamon e kritikával láthatóan nem törődött; királyi uralmának fényét és nagyságát élete végéig meg tudta őrizni. Annál nagyobb lett a változás és a hanyatlás az ország életében Salamon halála után.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
