Jéhu uralkodásáról (843–815) csak nagyon keveset mond el a Biblia. Úgy látszik, a jezréeli vérfürdő nem hagyott jó emléket hátra (vö. Hós 1:4), mert Jéhu bár látszólag a Jahve ügyéért buzgólkodott, valódi és teljes reformot nem hajtott végre. Sem a Jeroboám óta meglevő hivatalos aranyborjú-kultuszt nem tüntette el, sem a vidéki „magaslatokon” megmaradt kánaáni vallási szokások továbbélését nem akadályozta, úgyhogy még száz évvel később is folytatniuk kellett a küzdelmet a prófétáknak mindezek ellen. A későbbi kiértékelés szerint tehát csak egy értelmetlen vérengzést, egy másik dinasztia trónra jutását jelentette Jezréel, a valóságos vallási megújhodás nélkül.
A politikai helyzet Jéhu idejében közelebbről az arámok ellenségeskedésének, távolabbról az asszír birodalom terjeszkedésének a jegyében állott. Asszíria közvetlen veszélyt ugyan még nem jelentett, de az adófizetés alól már Jéhu sem vonhatta ki magát. Mindjárt uralkodása elején,
vélhetőleg királysága hivatalos elismerésének az áraként, súlyos adót fizetett III. Salmanassarnak, amit az asszír krónikán kívül az ún. fekete obeliszk nevű emlékmű domborművű ábrázolása is tanúsít. – Jéhunak egyébként kortársa volt a már említett Hazael damaszkuszi király, aki ellen az asszírok többhadjáratot is vezettek; Hazael erejéből és harci kedvéből mégis telt még arra is, hogy Izráel ellen támadólag lépjen föl (2Kir 10:32kk.). Ugyanez volt a helyzet Jéhunak a fia, Jóácház (815–801) alatt is: Hazael, majd fia, III. Benhadad folytatták háborúikat Izráel ellen, sőt még Júda megtámadására is vállalkoztak.
Az arámok erejét végülis megtörte az asszírok sorozatos támadása, különösen III. Adad-nirári (810–872) alatt. Az ő feliratai ugyan nemcsak Damaszkuszról szólnak, hanem adófizetőkként tartják számon a szír tartományokat, azonkívül az „Omri országát” = Izráelt is. A közvetlen veszély azonban még ekkor nem fenyegette Izráelt. Ellenben az arámok erejének a gyengülését Jóás izráeli király (801–786) kihasználta. Egymás után következő háborúkban legyőzte őket és visszaszerezte az elhódított területeket. A Bibliában Elizeus utolsó szimbolikus jellegű jövendölése szól erről a változásról (2Kir 13:14kk.).
Izráel országának utolsó virágkora következett be aztán II. Jeroboám alatt (786–746). Az arámok elleni háborúkat teljes sikerre vitte Ló-debar és Karnaim városok elfoglalásával (vö. Ám 6:14), ami által Salamon óta legmesszebbre terjesztette ki az északkeleti határt. A politikai térnyeréssel együtt haladt a gazdasági föllendülés is. A gazdag és előkelő rétegek előtt rég nem látott lehetőségek nyíltak meg. Viszont annál sötétebb volt ennek az árnyoldala, a szegények koldusbotra jutása, sőt juttatása (Ám 2:6kk.). Az „Isten népe” végképp elfeledte, hogy mit jelent a tízparancsolatban elsősorban a „felebarát” szó (honfitársat, a Jahve szövetségéhez tartozó nép minden egyes tagját). Felebaráti szeretet helyett perlekedéssel, a bírák megvesztegetésével, hamis mérleggel, csalással törekedett a gazdagabb fél a szegényebbet teljesen kiforgatni örökségéből és igazából. Az arisztokrácia vígan élt és rövidlátó nemzeti büszkeségében már a „Jahve napját” látta közeledni, ami az ő szemükben Izráel felmagasztalását jelentette a pogány népek fölé. – A „világosság napjának” ezzel a hiú váradalmával szállt szembe a kortárs Ámósz próféta és kiteregette népének vallási és szociális bűneit. Közel van a Jahve napja – mondotta ő is –, de az Isten számonkérő ítéletének a napja, a „sötétség napja” lesz. (A sötétség motívumával talán összefügg, hogy Ámósz fellépése nem sokkal az után az emlékezetes napfogyatkozás után történt, amelyről a bevezető rész kronológiai fejezetében szóltunk, az asszír eponym-listákkal kapcsolatban. – Vö. Ám 4:13; 5:18–20; 8:9.) – A fiatalabb kortárs, Hóseás próféta pedig már megérte a II. Jeroboám után következő anarchiát is, annál inkább tud félelmes kritikát gyakorolni az izráeli királyság fölött. Mind a két próféta látta, hogy közel van az az idő, amikor Asszíria seregei túllépnek a most még közbeeső szír tartományokon és leigázzák a hamis illúziókban tetszelgő Izráel országát is. Az ítélethirdetés konkrét megfogalmazása tehát: háborús pusztulás és fogság.
Az ítélet egyik első jeleként beteljesedett Hóseás egyik legkorábban mondott próféciája a Jéhu-dinasztia felől (Hós 1:4). Jeroboám halála után forrongás tört ki az országban és fiát, Zakariást, néhány hónapi uralkodás után megölték.

A Jéhu-féle forradalomnak áldozatul esett a júdai király, Achazja is. Ekkor az anyakirálynő, Atalja ragadta magához a hatalmat és hogy vetélytársaitól megszabaduljon és félelmet keltsen, kiirtotta a királyi család tagjait, gondolván, hogy ezzel a Dávid családjának magva szakad. Nem hiába volt Jezábel leánya, erély és nagyra törés tekintetében méltó volt hozzá. A Jahve-papság azonban – érthető okokból – kezdettől fogva szembehelyezkedett vele, az idegennel, a pogány
kultusz pártfogójával. Sikerült a dávidi családnak egy kiskorú tagját, Jóást megmenteni a vérengzés idején, akit aztán a papság hat éven át rejtegetett. Mikor pedig elérkezettnek látszott az idő a cselekvésre, egy palotaforradalom során Atalját megölték, Jóást pedig királlyá tették. – Ez az esemény határozott párhuzam Izráelben Acháb családjának a leváltásához, csak míg ott a prófétai párt, addig Jeruzsálemben a papság volt az irányító erő.
A júdai Jóás (837–800) nem hiába volt a papság neveltje, hosszú uralkodása alatt nem annyira a politikai események érdekelték, mint inkább a belső építés. Kiskorúsága idején amúgyis Jójáda főpap gyámsága és irányítása alatt állt. Uralkodása legfőbb eseményének a bibliai történetírás a jeruzsálemi templom renoválását mondja. Egyébként harchoz nem szokott, erélytelen uralkodó volt, annyira hogy mikor egyszer a damaszkuszi király megtámadta Júdát, Jóás nem is gondolt védekezésre, hanem a templom kincsein vásárolta meg a békét. Talán emiatt is vált vele szemben elégedetlenné a népe annyira, hogy maguk az udvari főemberek szőttek ellene összeesküvést és megölték (2Kir 12 r.).
Júdában mindezek ellenére hűségesen ragaszkodtak ahhoz, hogy a Dávid leszármazottja örökölje a trónt, így a következő uralkodó Jóásnak a fia, Amacja lett (800–772). Apjánál sokkal bátrabb és határozottabb egyéniség volt. Önbizalmát fokozta az is, hogy sikerrel verte le az edómiták egy támadását. Erejét még túl is becsülte, amikor támadólag lépett fel Izráellel szemben. A háború azonban számára kudarccal végződött: az izráeli Jóás elfoglalta és kifosztotta Jeruzsálemet. Amacja tekintélyét ez nagyban aláásta. Ha nem is akkor rögtön, de idővel őt is, mint az apját, erőszakkal akarták eltávolítani a trónról. Amacja hírét vette az összeesküvésnek és menekülni próbált, üldözői azonban Lákis városában elfogták és megölték. (2Kir 14:1–20). – Utána Uzzija (más néven: Azarja) következett a trónon. Hosszú uralkodása (772–735) egyik főfeladatának tekintette az ország katonai megerősítését. Jeruzsálemet és a fontosabb városokat új erődítések építésével, hatásos védőfegyverekkel, állandó hadsereg fenntartásával tette erősebbé. Folytatta az apja által megkezdett Edóm elleni háborút, megszerezte Élat kikötővárost és újból megkísérelte a Salamon idejében olyan eredményes tengeri kereskedelem folytatását. Győzelmes hadjáratot folytatott a filiszteusok és egyes arab törzsek ellen is. – Belső pozícióját azonban megrendítette az, hogy összeütközésbe került a jeruzsálemi papsággal, s amint a Krónikák írója mondja, illetéktelenül bele akart avatkozni a templomi kultusz ügyeibe (2Krón 26:16kk.). Uralkodása közepén aztán megkapta a Kelet rettegett betegségét, a bélpoklosságot, s emiatt elkülönítve kellett élnie haláláig. Betegsége idején az államügyek vezetését a trónörökös Jótám vette át s mint régens uralkodott apja helyett (kb. 748-tól 735-ig).

Izráel országában a Jéhu-dinasztia utolsó tagjának, Zakariásnak a meggyilkolásával zavaros időszak kezdődött, amelyben csak ideig-óráig tudott egy-egy erőszakosabb uralkodó valamelyes rendet teremteni. A hódító asszír birodalom már elérkezett Izráel határáig s csak adófizetéssel lehetett egy darabig visszatartani attól, hogy mindenestül be ne kebelezze a kis országot. Bent az országban mindenre elszánt fanatikus pártok küzdöttek egymás ellen: egyik a türelmes adófizetés, másik a fegyveres ellenállás mellett szállva síkra. Az összeesküvések, a királygyilkosságok egymást érték, úgyhogy ebben az utolsó 25 esztendőben Izráel története szinte egy haldokló ország agóniáját mutatja.
Zakariás gyilkosa, Sallum mindössze egy hónapig uralkodott, aztán elődje sorsára jutott: meggyilkolta és a helyére lépett Menahem (746–737). Ő roppant kegyetlenséggel bánt el a neki ellene szegülőkkel (2Kir 15:16), hogy további pártütő kísérleteknek elejét vegye. Trónjának megszilárdítása érdekében önként adófizetője lett III. Tiglat-pilezer asszír királynak (745–727).
Az asszír annalesek is megemlítik Menahem adófizetésének tényét, amit a 2Kir 15:19 így mond el: „Rátört Púl, Asszírra királya az országra, és Menahem ezer talentum ezüstöt adott Púlnak azért, hogy legyen segítségére királysága megerősítésében.” A Púl név, amint azt egykorú források igazolják, Tiglat-pilezernek egy másik, talán korábbi neve volt. – Az ezer talentumnyi ezüstöt viszont Menahem úgy teremtette elő, hogy adóként kivetette a vagyonos családokra. A véres kezű uralkodó népszerűtlenségét ez még fokozta s bár ő maga természetes halállal múlt ki, a fiát, Pekahját egy évi uralkodás után a hadvezére, Pekah meggyilkolta s magát kiáltatta ki királlyá. Vele az asszír-ellenes, háborús párt jutott uralomra. Szövetségre lépett a damaszkuszi királlyal, Recinnel, továbbá a filiszteusokkal, és az asszír-ellenes szövetségbe be akarták vonni a többi szomszédos kis országot, köztük Júdát is. A júdai király, Jótám azonban óvatos volt, megtagadta a csatlakozást. Ennek következménye lett az ún. szír-efraimita háború, amelyet az egyesült szír (= arám) és efraimi (= izráeli) seregek folytattak Júda ellen (2Kir 15:37). A Krónikák írója szerint a helyzet Júdára nézve igen súlyos volt, az izráeli és arám csapatok mélyen benyomultak Júda területére és nagyszámú foglyot is ejtettek (2Krón 28). Jótám király közben meghalt s Acház súlyos körülmények közt örökölte a jeruzsálemi trónt. Bár nagy kortársa, Ésaiás próféta, óvatosságra intette külpolitikai vonatkozásban s biztatta, hogy Istenbe fogódzó erős hittel nézzen szembe a támadókkal (Ézs 7:1–9), Acház kevéssé tudta értékelni ezt a biztatást. Ellenben saját elgondolását követve, segítségül hívta magát az asszír királyt s az kapott is az alkalmon. Tiglat-pilezer seregei először Damaszkuszt foglalták el, azután Izráelt dúlták végig. Az asszír király, dicsekvő felirata szerint, úgy pusztította el Damaszkusz országát, mint egy vízözönáradat, majd arab fejedelemségeket és filiszteus városokat pusztított el. Az „Omri országának” (= Izráelnek) nagy részét Asszíriához csatolta. Pekah királyt a saját alattvalói gyilkolták meg s talán ezen a réven Samária városa megmenekült a megszállástól. Az asszír krónika egészen megfelel a 2Kir 15:29–30 leírásának.
Pekah utódja Hóseás lett (732–724), aki feltétlen hűséget fogadott Asszíriának. Személyében az utolsó izráeli király került Samária trónjára, vele aztán be is következett országának a végpusztulása, ahogyan azt a próféták megjövendölték. – Izráelben ez időben csakúgy, mint az egész Szíriában, állandó politikai nyugtalanság uralkodott. Az asszír uralom súlyosan nehezedett minden vazallus országra s ezek minden alkalmat megragadtak arra, hogy terhüket ledobhassák. A háttérben pedig ott állt Egyiptom, amely már magát is fenyegetve érezte az egyre jobban előre törő Asszíriától, azért folytonosan ellenállásra buzdította a szíriai kis országokat, segítséget ígérve, de csak ritkán és keveset adva. Voltaképpen e kis országok lázongásának a hullámtörőjén akarta Egyiptom lefékezni az asszír előretörés erejét. Rendszerint trónváltozáskor szokott egy-egy ilyen lázadásra sor kerülni. Így történt Tiglat-pilezer halálakor is, a vazallus országok megkísérelték az elszakadást; csatlakozott hozzájuk Hóseás is és megtagadta az adófizetést. A következmény azonban nem maradt el. Az új asszír király, V. Salmanassar (727–722) nagy erővel vonult fel a lázadók leverésére. 724-ben érkezett el Izráel területére és miután Hóseás királyt kézre kerítette (2Kir 17:4), ostrom alá vette Samária városát. Az ostrom három évig tartott s ezalatt, úgy látszik, Salmanassar is meghalt, mert az asszír annalesekben a város meghódításának és lakói fogságba vitelének a történetét már az új asszír királynak, Sargonnak a győzelmi felirata mondja el: „Uralkodásom kezdetén, annak első évében elfoglaltam Samáriát… – 27 290 embert hurcoltam el az ott lakók közül. 50 harcikocsit besoroztam királyi haderőmbe… Az általam leigázott országokból telepítettem oda embereket. Saját főembereimet állítottam föléjük kormányzókul” – mondja a dicsekvő asszír király.
Ezzel Izráel országának önálló állami léte véget ért. De az ország lakossága sem maradt meg tiszta izráeli fajnak, mert amint az asszír felirat és a Biblia egyaránt elmondja, nagy részét az izraelita lakosságnak deportálták Asszíria különböző provinciáiba, egészen Médiáig, helyükbe viszont a nagy birodalom egyéb tartományaiból hoztak telepeseket. Az idők múlásával aztán a lakosság összekeveredett, így alakult ki a samaritánus nép, amelynek a vallása is szinkretisztikus jellegű lett: Jahve mellett tiszteltek más isteneket is. (Olv. 2Kir 17:23–33). Egy késői bibliai adat szerint Essarhaddon és Osnappar (= Assurbanipal) idejében is folytatódott még ez a lakosság-csere (Ezsd 4:2.10). Az Asszíriába telepített lakosság a következő két évszázad alatt valószínűleg beolvadt idegen környezetébe.
Két évvel a nagy összeomlás után az Izráelben maradtak még egyszer megpróbáltak fellázadni, csatlakozva ahhoz az összeesküvéshez, amelyet Gáza és Hamát fejedelmei szítottak. Ezúttal Egyiptom is elküldte csapatait, egy bizonyos Szibe nevű hadvezérrel az élen. (Valószínűleg ugyanez a név szerepel 2Kir 17:4-ben is Szó, illetve más olvasás szerint Széve formában, s ha nem is Egyiptom „királya”, de egyik főembere értendő alatta.) Sargon azonban ezt a fölkelést is leverte, az egyiptomi csapatokat szétszórta, a lázadókat megbüntette. Ezzel a függetlenség visszaszerzésének az utolsó reménye is elveszett Izráel országa számára.
Júda királyai ebben az időszakban óvatos politikát folytattak. Nem voltak hajlandók csatlakozni az asszír-ellenes felkeléshez, sőt – mint láttuk – a szír-efraimita háború idején Acház király (733–724) egyenesen Asszíria segítségét kérte. A kapott segítségért aztán nemcsak adófizetéssel, hanem még vallási behódolással is fizetett. (Vö. 2Kir 16:10kk.) Az ország mindenesetre egy évszázadon át többé-kevésbé függő viszonyban maradt Asszíriával.

Forrás: Jubileumi Kommentár, 1. rész