Acház király utódja Hizkija (Ezékiás) lett, aki a Biblia többször is megismételt állítása szerint, az időben került a trónra, amikor Samária a végső csapást szenvedte el az asszíroktól. (Feltételezhetően 724-től 696-ig uralkodott.) Jóindulatú, de könnyen befolyásolható ember volt, aki hallgatott a prófétai szóra is, de más tanácsadóira is. Körülötte forrongott a világ, egymást érték a szervezkedések, lázadó kísérletek Asszíria ellen s ezekből nem mindig tudta kivonni magát. A 720-ban kitört ún. hámáti felkelésben, úgy látszik, még nem vett részt, de már a 713-as asdódi szövetkezésben benne volt Edómmal, Móábbal és a filiszteus városokkal együtt. Szerencséjére, Sargon asszír király akkor beérte Asdód város elpusztításával, a szövetségesektől csak súlyos hadisarcot hajtott be. – Majdnem végzetessé vált azonban Júdára nézve a Sargon halálakor megkísérelt vállalkozás.
A világtörténeti háttérhez hozzátartozik az is, hogy Babilónia hosszabb időn át szintén vazallus-tartománya volt Asszíriának. Sargon uralkodása idején azonban egy kitartó babilóni fejedelem, Merodak-Baladan, megpróbálta Babilónt függetleníteni. A babilóni krónika szerint 12 évig ült a trónon, akkor azonban Sargon leverte s kénytelen volt Élám országába menekülni. Közben valószínűleg benne volt a keze a szíriai fölkelésben, igyekezett megszerezni e kis országok támogatását. Követei eljutottak Hizkijához is Jeruzsálembe, és hogy Hizkija hajlandó lett volna a csatlakozásra, az abból látszik, hogy dicsekedve mutogatta palotájának a kincseit (2Kir 20:12kk.). Ésaiás próféta akkor megrótta ezért a meggondolatlanságáért, az események menetét azonban ez nem befolyásolta. 705-ben Asszíriában trónváltozás következett. Hamarosan létrejött a vazallus országok szövetsége, ezek az adófizetést megtagadták, a nekik ellenszegülő fejedelmeket pedig félreállították. Így pl. Ekrón filiszteus város királyát Jeruzsálemben vetették fogságba. – Az új asszír király, Sanherib (705–681) azonban nagy eréllyel fojtotta el a lázadást. Sorra vette a szíriai, főníciai és filiszteus városokat, és bár ezúttal Egyiptom is nyújtott fegyveres támogatást, a szövetséges seregeket Elteke városánál (Júda és Filisztea határán) szétverte. Miután a filiszteus városokkal végzett, betört Júdába. Felirata szerint 46, falakkal jól
megerősített várost vett be, 200 000 embert ejtett foglyul, magát Hizkija királyt pedig „bezárta Jeruzsálembe, mint madarat a kalitkába” (A híres „Taylor-prizmán”, egy hat oldalú cseréphasábon olvasható a hadjárat részletes leírása.) – Ezékiás megrémült és drága ajándékokat küldött a haragvó ellenség kiengesztelésére. Sanherib elfogadta az ajándékot, de folytatta Jeruzsálem ostromát. Követei megadásra szólították fel a falakon védekező katonaságot, mondván, hogy nincs sem emberi, sem isteni erő, amely meg tudná őket szabadítani az asszírok hatalmából (2Kir 18:17kk.). Ésaiás próféta ekkor lépett ismét elő, bátorító próféciával és megjósolta, hogy a büszke, kérkedő asszír sereg megfutamodik Jeruzsálem alól. Jövendölése beteljesedett: az asszírok – talán a seregben kitört dögvész, vagy talán a birodalom keleti részén kitört lázadás miatt – egy napon váratlanul abbahagyták az ostromot és visszatértek hazájukba. 701-ben volt ez a nagy háború, amelyben Jeruzsálem szinte csoda folytán megszabadult, Hizkija a trónján maradhatott s a következő évtizedek viszonylag nyugodtabb időt hoztak Júda számára.
Hizkija ingatagnak látszó jelleme dacára is jó emlékezetben maradt az utókor s a bibliai történetírás előtt. Elődeinek a bálványkultusszal kapcsolatos sok botlását megszüntette, valóságos vallási reformot hajtott végre Jeruzsálemben. Különösen a Krónikák írója értékeli nagyra s csaknem a Jósiás alatt bekövetkezett deuteronomista reformmal egy szinten állónak tartja Hizkija vallási reformját, amelynek – a Krónikás szerint – még Észak-Izráelben is volt hatása (olv. 2Krón 29–31 r., különösen 30:5–11). – Annál nagyobb volt aztán a visszaesés e téren a következő fél évszázadban.
Hizkija után trónra kerülő Manassé (696–641) következetes asszír-barát politikát folytatott. Hűségesen fizette az adókat, amiről nem egy asszír felirat is tanúskodik. Ezen túlmenőleg azonban teljes szabadságot adott az asszír istenek tisztelete beáramlásának. Bálványszobrok kerültek a jeruzsálemi templomba csakúgy, mint a vidéki városok szent terére. Oltárokon áldoztak az asszír csillagisteneknek, nagy volt a kelete a mágikus ceremóniák közt jövendölgetőknek, csillagjósoknak. Ebben az időben honosodott meg Jeruzsálemben a pogány kultusz legszörnyűbb formája, a gyermek-áldozat. Mindebben maga Manassé király járt elöl. A Jahve-próféták és a Jahve-hű papok számára a próbáltatások ideje jött el; a hagyomány szerint maga Ésaiás próféta is ekkor halt mártírhalált. A bibliai történetírás valamennyi király közül a legelmarasztalóbb kritikát Manassé fölött gyakorolja. (A 2Krón 33:11–16-ban leírt megpróbáltatás és megtérés, amelynek irodalmi lecsapódása a „Manassé imája” c. apokrif betétben is megtalálható, egy késői, ellenőrizhetetlen hagyományból való.) Még utódja, Ámón is minden tekintetben követte apja példáját.
Ebben az időben Asszíria király Assarhaddon volt (687–668). Neki sikerült Egyiptomba is benyomulni és Memphis városát is megszállni 671-ben. Az utolsó nagy asszír uralkodó, Assurbanipal (668–631) szintén viselt győzelmes hadjáratot Egyiptom ellen s ő egészen Thébáig nyomult előre 663-ban. (Erre emlékezik Náhum próféta, 3:8–10). Assurbanipal alatt hatalma és dicsősége tetőfokára emelkedett Asszíria, amit nemcsak a győztes hadjáratok emléke őriz, hanem kulturális emlékek is: nagy építkezések, paloták, művészi domborművek, s nem utolsó sorban a ninivei nagy könyvtár. – E nagy király halála után azonban Asszíria hatalma gyors hanyatlásnak indult, hogy egy negyedszázad múlva romba dőljön minden dicsősége.
Manassé és Ámón terrorisztikus uralma végül meghozta a visszahatást is. Ámón királyt alig kétéves uralkodás után meggyilkolták. „Saját szolgái”, tehát az udvari tisztviselők hajtották végre a merényletet; azután „a föld népe”, tehát az ország szabad népessége Jósiást választotta királlyá, akivel egészen új korszak kezdődött Júda történetében. (Uralkodott: 639–609).
Jósiás a Jahve-vallás feltétlen híve volt s már egészen fiatalon hozzáfogott az idegen kultusz felszámolásához. Királysága nyolcadik évében történt első ilyen kísérlete, ami szembetűnően egybeesik Assurbanipal halála évével. A soron következő és rövid ideig uralkodó asszír királyok már nem voltak képesek összefogni a nagy világbirodalmat. Egyiptom azonnal függetlenítette magát, majd nem sokkal később Babilónia is önállóvá vált. Észak felől az erőre kapó méd birodalom, valamint a szkíták váratlan támadásai jelentettek nagy veszélyt. – Ilyen körülmények között Júdában is elérkezettnek láthatták az időt arra, hogy ledobják a régóta viselt asszír fennhatóság kötelékeit. Különösen nagy lökést adott az események alakulásának a 622-ben végrehajtott deuteronomista reform.
A reform előzménye Jósiásnak az az istenes szándéka volt, hogy megrenováltatja a jeruzsálemi templomot. A munkálatok során történt, hogy a templomnak egy befalazott helyiségében megtalálták „az Úr törvény-könyvét”, vagy más elnevezéssel a „Szövetség könyvét” (2Kir 22:8; 23:21). E könyvnek a létezése és tartalma egyaránt ismeretlen volt Jósiás nemzedéke előtt, megdöbbenést és bűnbánatot váltott ki az, hogy a kornak a vallási képe mennyire eltért a könyvben levő törvényektől. Maga Jósiás is nagy tisztelettel és bűnbánattal fogadta az előtte is felolvasott könyv igéit, azután ennek az alapján hajtotta végre a deuteronomista vallási reformot, amelynek egyik legfőbb rendelkezése a kultuszi centralizáció volt: a jeruzsálemi templom lett az egyedüli törvényes kultusz-hely; még a páska-ünnepet is, amely hajdan családi ünnepnek számított, most országos vonatkozásban Jeruzsálemben ünnepelték meg. A vidéki szenthelyeket megszüntették, papságukat beosztották a jeruzsálemi templomhoz, jobbára kisegítő lévitai minőségben. (Erre a rendelkezésre jellemző az 1Sám 2:36 próféciájának a befejezése.) – A kultuszi reform mozzanatainak az áttekintéséből arra lehet következtetni, hogy a megtalált törvénykönyv a Deuteronomium volt, illetve annak a magva (Deut 12–26 r.), a benne foglalt kultuszi, erkölcsi és szociális törvényekkel. Hogy pedig egy ilyen törvénykönyv hogyan kerülhetett a templomnak egy titkos zugába, mindenkitől elfeledten, arra elég magyarázatot ad Manassé és Ámón királyoknak félszázados uralma. A törvénygyüjteményen feltétlenül érzik a prófétai hatás, és ha nincs is konkrét bizonyíték amellett az újabban fölvetett elmélet mellett, hogy az északi országrészben keletkezett volna s aztán 722 után átmentették Júdába, annyit feltétlenül elismerhetünk, hogy a törvénykönyv Jósiás koránál régebbi. (Ma már egészen túlhaladottnak vehető az a negatív kritikai gondolat, hogy az egész „megtalálás” csak egy pia fraus volt a jeruzsálemi papság részéről, akik így akartak nagyobb tekintélyt szerezni az általuk összeállított könyvnek). Nem véletlenül keresnek összefüggést a Deuteronomium törvénygyűjteménye és Hizkija király vallási reformja között; Hizkija más helyen is szerepel úgy, mint régi hagyományoknak a gyűjtője (Péld 25:1).
Jósiás reformációjához tehát hozzátartozott az, hogy a vidéki kultusz-helyeket felszámolta. Ennek a leírása során azzal a meglepő közléssel találkozunk, hogy ezt keresztülvitte nemcsak Júdában, hanem Bételben és Samária többi városaiban is (2Kir 23:15–20). Az a következtetés vonható le ebből, hogy Jósiás az asszír hatalom hanyatlása következtében uralmi igényét kiterjesztette a volt Izráel országának legalábbis a délebbi részeire. Éppen ez magyarázza meg életének tragikus végét.
Tovább követve a világtörténelem alakulását, az ún. babilóni krónikákból megtudjuk, hogy Nabupolassar babilóni király (625–605) a médekkel szövetkezve 612-ben elfoglalta az asszír fővárost, Ninivét. Az utolsó asszír király, Assur-uballit, megpróbálta megvetni a lábát Mezopotámia északnyugati részén, sőt még azt is megtette, hogy a hajdani nagy ellenfélnek, Egyiptomnak a segítségét kérte. Nemrég került napvilágra az az arám nyelven írott levél, amely e segélykérést tartalmazta, s amelyben az asszír király magát az egyiptomi fáraó szolgájának nevezi s bevallja, hogy Egyiptom segítsége nélkül nem képes megállni ellenségeivel szemben. Az akkori egyiptomi király, Nékó fáraó, kész volt a segélynyújtásra és elindította seregeit észak felé. Ekkor történt Jósiás király részéről az a végzetes ballépés, hogy (talán erejét túlbecsülve, talán a hatalma alá került izráeli területeket féltve) úját állta a fáraó seregének Megiddónál. 609-ben volt ez a megiddói csata, amelyben a jóval erősebb egyiptomi sereg győzelmet aratott, Jósiás király pedig halálosan megsebesült. – Halála után Júda népe Jóacházt (más nevén: Sallumot) tette meg utódjává, őt azonban a Mezopotámiából visszatérő fáraó elmozdította s helyére a saját vazallusaként Jójákimot ültette. (608–598.)
Ettől az időtől kezdve Júdában szinte megismétlődött az, amit az északi országrész történetének utolsó két évtizedében láttunk. Itt is szemben állt egymással a két párt: egyik a Babilónia előtti meghódolás békés politikáját követelte, másik viszont Egyiptom segítségére támaszkodva a Babilónia elleni harc folytatását kívánta. Egyiptom természetesen az utóbbiakat biztatta, de elegendő segítséget sohasem adott. – Az egyetlen tiszta látású ember Jeremiás próféta volt ebben a korban, aki nem a politikai helyzetet elemezte csupán, hanem tudta, hogy népe igen mélyre süllyedt vallás és erkölcs dolgában s mivel sokszorosan megszegte az Úrral való szövetséget, ítéletet érdemel. Meghirdette, hogy az ítélet eszköze Babilónia lesz, a babilóni király mint az Úr szolgálja fogja megszállani Júdát és Jeruzsálemet. Az egyetlen lehetőség tehát a próféta szerint: elfogadni a megérdemelt ítéletet és meghódolni Babilón előtt, akár a fogság vállalása árán is, mert az még mindig az életet jelenti, a fegyverrel ellenszegülők azonban pusztulni fognak. Nem őrajta múlt, hogy szavát nem fogadták meg, sőt defetistának bélyegezték; az ország pedig rohant elkerülhetetlen pusztulása felé.
A babilóni krónika nemrég közzétett újabb adataiból azt látjuk, hogy Nékó fáraó beavatkozása Mezopotámiában nem járt sikerrel. Végülis 605-ben az egyiptomi csapatokra Karkemis városa mellett döntő vereséget mért Nebukadneccar, aki akkor még csak fővezére volt a babilóni seregnek. Messzire nem üldözte az egyiptomi csapatokat, mert közben apja, Nebupolassar meghalt s a trónöröklés rendezése érdekében visszatért országába. 604-ben azonban Ribla városába rendelte Szíria kis országainak az uralkodóit, köztük minden valószínűség szerint a júdai Jójákimot is, és adófizetésre kötelezte őket. (Talán erre gondol az a késői fogalmazású hagyomány, amelyben Jójákim „fogságáról” van szó 2Krón 36:6; Dán 1:1). Ettől az időponttól kezdve Júda országa Egyiptom helyett Babilónia vazallusa s ettől számított három év múlva tagadja meg Jójákim az adófizetést (2Kir 24:1). A nekibátorodásnak az oka viszont az volt, hogy 601-ben Nebukadneccar hadjáratot vezetett Egyiptom ellen, de vereséget szenvedett. – A fellélegzés nem sokáig tartott, 598-ban büntető hadjáratra indult a babilóni király Júda ellen. Jójákim közben meghalt és a csak néhány hónapja uralkodó új király, Jójákin, meg sem kísérelte az ellenállást, önként feladta Jeruzsálemet. Nebukadneccar ennek ellenére végigdúlta az országot, kifosztotta a jeruzsálemi templomot, Jójákint családostul együtt rabságra vetette, a lakosság előkelőbb rétegét, a katonákat, mesterembereket pedig Babilóniába deportálta. Új királlyá Jójákin nagybátyját, Cidkiját tette meg a babilóni uralkodó, hűségesküt vévén ki tőle.
Júda otthon maradt népében azonban még mindig erősen élt a megszabadulás reménye, amit Egyiptom biztatásai még erősítettek is. Cidkija ugyan először óvatos volt; nem csatlakozott ahhoz a szövetkezéshez, amelyet II. Psametik fáraó szervezett. Jeremiás is egyre azt tanácsolta, hogy ne hallgasson főembereire, hamis prófétáira, akik hazug reménységgel áltatják. Még a fogságba kerültekhez is írt egy levelet Jeremiás, azzal az intéssel, hogy rendezkedjenek be a hosszabb babilóniai tartózkodásra, mert soká fog tartani a fogság. (Jer 29 r.) – Végül mégis az elvakult nacionalizmus jelszavai győztek s Cidkija király is elődei útjára lépett, fellázadt Babilón ellen. A megtorlás nem késett. A babilóni hadsereg felvonult és ostrom alá vette Jeruzsálemet, meg a többi városokat. Ebből az időből valók az ún. lákisi levelek, amelyekben egy vidéki katonai parancsnok ír arról, hogy valakinek (a név elmosódott) „a beszédei nem jók, ellankasztják a kezeket” (vö. Jer 38:4). Majd meg azt jelenti a levélíró, hogy az egyetlen város, amelynek az éjszakai tűzjelzéseit látják, Lákis; már nem látják Azékát sem. (Vö. Jer 34:7.) Hofra fáraó küldött ugyan egy kisebb segédcsapatot, ezt azonban a babilóniak könnyen visszaverték (Jer 37:5). Jeruzsálem városát végülis – majdnem három évig tartó ostrom után – kiéheztette a babilóni sereg. Cidkija király menekülni próbált, a babilóniak azonban elfogták és kegyetlen ítéletet hajtottak végre rajta: fiait szemeláttára végezték ki és hogy ez legyen élete utolsó látványa, utána őt magát megvakították. – 587-ben történt Jeruzsálemnek e második elfoglalása, ezúttal azonban a várost felégették, falait lerombolták, elpusztult a templom is. A lakosságot pedig ismét tízezrével hajtották fogságba.
Az így végleg meghódított és lakossága nagyobb részétől megfosztott Júda élére a babilóni király most más csak egy helytartót állított Gedalja személyében. Úgy látszik, Jeruzsálem annyira elpusztult és lakhatatlanná vált, hogy a helytartónak a viszonylag ép állapotban megmaradt Micpa városában kellett berendeznie a székhelyét. Az esztelen, fanatikus pártoskodásnak azonban még mindig nem lett vége. Az egyiptom-barát párt összeesküvést szőtt, Gedalját meggyilkolták s aztán félve a babilóniak bosszújától, Egyiptomba menekültek. Magukkal hurcolták Jeremiás prófétát is, aki a hagyomány szerint Egyiptomban halt mártírhalált. Az ország sorsa ezzel végképp beteljesedett, Júda egyszerű babilóni tartomány lett. A Siralmak könyvének írója nemsokára kétségbeesett képet rajzolhatott az egykor nagy népű ország és főváros árvaságáról.

Forrás: Jubileumi Kommentár, 1. rész