Az asszír és babilóni állam hódító politikájának egyik kegyetlen eszköze volt a deportálás. A birodalom különböző részeiben élő lakosságot áttelepítették más népcsoportok közé, hogy így a legyőzött népeket fajilag és vallásilag elszíntelenítsék, beolvasszák. Ez történt Észak-Izráellel, ahonnan a lakosság egy részét áttelepítették távoli tartományokba, ahonnan nem is tértek többé vissza; az otthon maradtak pedig összekeveredtek a hozzájuk telepítettekkel. Más volt a helyzet a Júdából deportáltaknál, mivel ezek nagyobb tömegekben együtt maradhattak s azonkívül olyan lelkigondozójuk lehetett, mint pl. Ezékiel próféta.
A „fogság” alatt különben nem tényleges rabságot kell értenünk. Politikai bűnösöknek tartott vezető embereket ugyan tartottak börtönben, de ilyenekkel is megtörtént, hogy kegyelmet kaptak. Ilyen amnesztiában részesült Jójákin király is (2Kir 25:27kk.), akinek a babilóni udvarnál a rangjához mért ellátásáról is történt gondoskodás. Ez utóbbit tanúsítja nemcsak a bibliai leírás, hanem különös véletlenként Babilón városában talált följegyzések, amelyek „Jójákin júdai királynak és fiainak” az ellátására szállított liszt és olaj mennyiségről kiállított jegyzékek voltak. – Maga a nép ugyan földhöz volt kötve, de azon túl szabad telepesekként élhettek, házat építhettek, részt vehettek a földművelésben, kereskedelemben, akár vagyont is szerezhettek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy amikor a zsidóság megkapta az engedélyt a hazatérésre, sokan ott maradtak Babilóniában, ahol az élet előnyösebbnek látszott a számukra.
Júda deportált népének a lelki vezetői, miután a nemzeti önállóság lehetősége megszűnt, különös gonddal igyekeztek a vallási közösség fenntartásán, amelynek a révén a választott nép túlélheti a megpróbáltatásokat. Ezek a vezetők nem érték be azzal, hogy sírva nézzenek Jeruzsálem felé és tehetetlen haraggal átkozzák ellenségeiket (Zsolt 137 r.), hanem bizonyságot tettek arról, hogy Isten készíti az új korszakot népe számára, amikor majd a hazatérők felépíthetik templomukat, házaikat, és újra birtokba vehetik az egy időre elvesztett hazai földet. Ezékiel próféta úgy fejezi ki ezt a jövő-reménységet, hogy a holttá vált Izráelt elszóródott csontjaiból új életre támasztja fel Isten, és aztán nem lesz többé két külön ország, mint két rossz testvér, hanem Izráel és Júda egyesül egy király uralma alatt (Ez 37 r.). A fogság vége felé pedig Deutero-Ésaiás rajzolja meg még határozottabb vonásokkal a hazatérés és az új jövendő képét. Ez a személyében ismeretlen próféta a jövő képéhez még hozzácsatolja azt a gondolatot is, hogy Izráelnek, mint az Úr választott szolgájának az a missziója lesz a világban, hogy rajta keresztül a többi népek is megismerjék az Urat (Ézs 42:1–4; 49:5–6). – A jövő reménységével függ össze, hogy a fogságban élő gyülekezet gondosan őrizte a megmentett régi szentiratokat, sőt még újabb részletekkel is egészítette ki azokat, a fennmaradt hagyomány alapján.
Ez az időszak – a Kr e.-i VI. század – egyébként nemcsak a babilóni fogságnak a kora volt, hanem Izráel nagyobbmérvű szétszóródásának is a kezdete. Más országba is kerültek kivándorló, vagy menekülő zsidók. Babilón után a legnagyobb külföldi zsidó település Egyiptomban volt. Egy arám nyelvű okirat-gyűjteményből (elefantinei papiruszok) tudjuk pl., hogy a mai Assuán környékén egy jelentős zsidó kolónia volt, amelynek tagjai a Nílus által formált elefantinei szigeten Jahve-templomot is építettek. – A következő századokban a szétszóródás még folytatódott, szinte sorsszerűség lett. A szétszórtságban élő zsidóság azonban a vallási hagyományokhoz való ragaszkodás révén és a népi egymáshoz tartozás tudatában jobbára el tudta kerülni az idegen népek közé való beolvadás veszélyét.
A hazai földön, Júda országában, viszonylag kevés számú lakosság maradt, főként a falvak földművelő népe. Júdában azonban deportáció útján nem telepítettek idegeneket, csupán önkéntes bevándorlók költöztek be a szomszédos országokból, akik könnyen szerezhettek maguknak birtokot, vagyont és pozíciót. Éppen emiatt került sor a fogság után összeütközésre a hazatért zsidóság és az új, de idegen telepesek közt.

Az új-babilóni birodalom nem volt hosszú életű. Fénykorát Nebukadneccar korában élte, aki elérte a nagy mezopotámiai uralkodók legfőbb óhaját: egy győzelmes hadjáratban bevonulhatott Egyiptomba is (567). Utána azonban a birodalom gyorsan lehanyatlott. Forradalmak, trónviszályok gyengítették az erejét. Az utolsó babilóni király, Nabunaid (556–539) teljesen elvesztette a papság és a nép támogatását. (Az uralkodásáról szóló megemlékezések a sértődöttség és a gúny hangján beszélnek róla). Egy időben Babilón városából is elköltözött és az államügyek intézését fiára, a Dániel könyvéből ismert Bélsaccarra bízta.
Eközben pedig Keleten új erőviszonyok alakultak ki. Különösen az Iráni-felföld országai tettek szert növekvő hatalomra. Közülük is kivált Perzsia, melynek nagy uralkodója, Kyros, 559-től kezdve céltudatosan tört a világuralomra. Meghódította a testvérországot, Médiát, majd Kroisos lyd birodalmát s végül 539-ben elfoglalta Babilón városát. Ettől kezdve Elő-Ázsiában a perzsa birodalom lett az uralkodó nagyhatalom egészen Nagy Sándorig, azaz kerek kétszáz éven át.
A perzsák bánásmódja a legyőzött népekkel szemben sokkal humánusabb volt, mint az asszíroké és a babilóniaké. A legyőzötteket igyekeztek megbékéltetni s ennek érdekében nagyobb nemzeti és vallási autonómiát biztosítottak, de természetesen a legszigorúbb ellenőrzés mellett. A babilóniak által deportált népeknek is megengedték a hazaköltözést. Kyros mindjárt Babilon elfoglalása után megadta a zsidóknak is az engedélyt a hazatérésre, sőt még azzal is támogatta őket, hogy a jeruzsálemi templomból egykor elhurcolt arany és ezüst kegytárgyak egy részét visszaadta nekik. – Ismerve Kyrosnak ezt a jóindulatát, nem csodálhatjuk, ha Deutero-Ésaiás olyan nagy reményekkel tekintett Kyros végső győzelme elé, melytől a szabadulást várta; egyenesen az Úr „felkentjének” nevezte (Ézs 45:1). Az Esdrás könyvében olvasható szabadságlevélben pedig (Ezsd 1:2–6) maga Kyros beszél úgy, mint aki Jahvétól kapta a hatalmat az uralkodásra és a feladatot arra, hogy a jeruzsálemi templomot újjáépíttesse. – Nem azt jelenti ez, mintha Kyros (többek közt) Jahve-tisztelő lett volna, még kevésbé veendő a bibliai történetírás naivitásának. Úgy a deutero-ésaiási váradalomhoz, mint a hazatérést engedélyező ediktum szövegéhez kitűnő párhuzam Kyrosnak az a felirata, amelyben Babilón meghódítását mondja el s többek közt így szól: „Marduk, a nagy úr, népeinek védelmezője, örömmel tekintett (Kyros) kegyes tetteire és igazságos szívére; megparancsolta neki, hogy vonuljon be Babilónba… és mellette ment, mint barátja.” – Míg az asszír és babilóni uralkodók úgy tüntették fel győzelmeiket, mint egyúttal saját isteneik győzelmét a meghódított népekéi fölött, addig Kyros vállalta mindegyik isten protektorátusát, hogy a legyőzöttek rokonszenvét legalább e nemben megnyerje.
A fogság népe, a gólá élt is a hazatérés lehetőségével, ha nem is mindnyájan és nem is egyszerre tértek haza Júdába. Már 538-ban elindult egy csoport, élükön egy Sésbaccar nevű főemberrel, aki az új Júda tartományának első helytartója lett. Később (a Sésbaccarral össze nem tévesztendő) Zerubbábel, mint dávidi sarjadék került a helyébe; hű munkatársa volt az ároni származású Jósua főpap. Az ő korukat meglehetősen rekonstruálhatjuk Haggeus és Zakariás próféciáiból, részint pedig Esdrás könyvének a leírásából, bár sajátos módon az utóbbiban rajzolt kép néhol elmosódott, az elég későn történt végső írásbafoglalás miatt.
A hazatérés, mint valami új exodus és honfoglalás, rendkívüli örömöt jelentett a zsidóságnak, voltak, akik már a messiási kor közeledtére gondoltak. A valóság azonban sok tekintetben kiábrándító lett. Otthon rom-épületeket, terméketlen földeket találtak; az idegen telepesek ellenségesen nézték a hazajövők újjáépítési munkáját. A nem nagy számú hazatelepült zsidóság egyelőre Jeruzsálemben és környékén, mint egy 40 km-nyi körzetben telepedett el. Egyik legelső feladatuknak tekintették az istentisztelet megkezdését egy új nagy áldozati oltár felállításával, azután pedig hozzáfogtak a templomépítéshez is. Ekkor történt, hogy az idegenekkel összekeveredett samaritánusok csatlakozni akartak a gyülekezethez és részt akartak venni az építés munkájában, a gólá azonban mereven elzárkózott a velük való közösségtől. Emiatt a samaritánusok vádat emeltek a perzsa hatóságoknál, hogy a zsidók a templomépítés ürügyén erőddé készülnek kiépíteni Jeruzsálemet s fel akarnak lázadni a perzsa uralom ellen. Az erről szóló Ezsd 4 r.-ben ugyan tükröződnek egy későbbi időszak torzsalkodásai is (Artaxerxes alatt), mégis megállapítható, hogy a vádaskodásnak a perzsa hatóság hitelt adott s az építkezés folytatását megtiltotta. Szünetelt is a templomépítés egészen Haggeus és Zakariás próféták felléptéig.
E két próféta Dárius perzsa király uralkodása idején kezdte meg tevékenységét. Ez az időszak Elő-Ázsia és a perzsa birodalom történetének igen válságos kora volt. Kyros utódja, Kambyzes, egyiptomi hadjáratából hazatértében meghalt, otthon pedig egy trónbitorló Kyros törvényes utódjának adva ki magát, elfoglalta a trónt. A perzsa vezérek azonban összeesküvést szőttek ellene és megölték, királlyá pedig az összeesküvés vezetőjét, Dáriust tették. (Uralkodott: 522–486). Ekkorra azonban a nagy birodalom minden részében zavargások, elszakadási kísérletek kezdődtek. Ez volt az a nagy történeti „földindulás”, amelyre Haggeus próféta céloz (Hag 2:21–22). Dárius azonban kitartó küzdelemmel sorra leverte a lázadásokat s amint az a behisztuni sziklafalra felvésett győzelmi feliratokból kitűnik, mintegy két éves hadakozás után helyre állította a perzsa birodalom uralmát. – Ebben az időben bizonyára Júdában is fellobbant az önállósulás reménye, amely a Dávid házából való Zerubbábel személyéhez kapcsolódott (Hag 2:23). E reménység azonban más vonatkozásban arra is ösztönzést adott, hogy félretéve az építkezési tilalmat, folytassák a templom újjáépítését. – A politikai önállósulás reménye azonban hamar szertefoszlott. Zerubbábel nyomtalanul eltűnik a bibliai történetírás további fejezeteiből – valószínű, hogy a megtorló intézkedések során félreállították. Jósua főpap viszont megmaradhatott Júda népe lelki vezetőjének. (Vö. Zak 3 r.) A templomépítést is folytatni lehetet, miután Kyros ediktumának a szövegét megtalálták a perzsa királyi levéltárban. (Ezsd 5 r.) – Kr. e. 515-ben szentelték fel az új templomot; ez az igazi végpontja a 70 éves fogságnak, azaz a templom nélküli állapotnak.
Az ezután következő 60–70 év története meglehetősen ismeretlen előttünk. Júda népe a főpap-fejedelem és a vének testületének a vezetése alatt állott, maga a kis ország pedig hozzátartozott az ún. Folyón-túli (az Eufrátestől nyugatra fekvő) satrapiához. Kisebb közigazgatási egységként együvé tartozott Samáriával, Ammón országával és Idumeával; a közvetlen felügyeletet a Samáriában lakó helytartó gyakorolta fölöttük. A Dárius, majd Xerxes (a Bibliában: Ahasvérus) alatt folytatott görög háborúk valószínűleg nem érintették Júda életét. Ennek ellenére, Neh 1:3-ból kiolvashatóan, a zsidóság élete elég nehéz lehetett, főként az idegenek ellenséges magatartása miatt. (Jóel 4:4–6 talán ennek a kornak a helyzetével függ össze, amikor a lakosság, kellő védelem nélkül, szabad prédája lett fegyveres támadásoknak, sőt ennek következtében a rabszolgakereskedésnek.) – Ebben a helyzetben jelentett nagy előrelépést Esdrás és Nehémiás megjelenése és újjáépítési munkája.
Nehémiás királyi tisztviselő volt I. Artaxerxes király (465–423) udvarában. Mikor azonban hírül vette, hogy hazatért honfitársai milyen nehéz sorsban élnek, nem tudott nyugodtan maradni, hanem engedélyt kért a királytól, hogy hazautazhassék. A bibliai számadatnak megfelelően 445-ben indulhatott haza. A perzsa királytól helytartói címet is kapott, ami által megfelelő tekintéllyel foghatott hozzá a külső és belső építés munkájához. Először Jeruzsálem biztonsága érdekében hozzáfogott a város falainak a felépítéséhez. Nehéz munka volt, mert rosszindulatú ellenségeik állandóan zaklatták őket. Maga Nehémiás mondja, a róla elnevezett könyv forrásául szolgáló emlékiratában, hogy egyik kezükben fegyvert, másikban a vakolókanalat tartva kellett dolgozniuk. Főellenség gyanánt a Biblia a samáriai helytartót, Szanballatot említi, továbbá az ammóni Tóbiást és az arab (idumeus) Gesemet (Neh 6:1). Érdemes megemlíteni, hogy mindhárom név előfordul Biblián kívüli dokumentumokban is ugyanebből az időszakból. – Nehémiás kitartó munkája és ösztönzése eredményeként helyre is állították a városfalakat még abban az évben.
Szükség volt a belső építés munkájára is. Egy-egy olyan fejezet, mint Neh 13 r., bemutat néhány jellegzetes problémát a fogság utáni gyülekezet életéből. Nehémiás elrendelte az ünnepek szigorú megtartását, a templom és a léviták ellátására szükséges adományoknak a begyűjtését. Egy más alkalommal a felebaráti szeretet kötelességére appellál Nehémiás az uzsorásokkal szemben, akik még rabszolgának is eladják az eladósodott embert. (Neh 5 r.). Egyik legfőbb problémának látszott az idegenekkel való összeházasodás (Neh 13:23kk.). A visszaélésekkel szemben folytatott küzdelemben aztán a Biblia szerint nagy segítségére volt Nehémiásnak az ároni nemzetségből származó Esdrás pap.
Esdrás – a róla elnevezett könyv adatai szerint (Ezsd 7:7) – Artaxerxes uralkodása hetedik évében tért haza Babilónból, főként azzal a feladattal, hogy gondoskodjék a kultusz szabályozásáról, továbbá a közigazgatás és az ítélkezés rendjéről „az Isten törvénye szerint”. Más adatokból ismerve a perzsa kormányzás szokásait, úgy tekinthetjük ezt a rendelkezést, mint a Júda-beliek belső önkormányzatára adott felhatalmazást – a perzsa udvarnál bemutatott és jóváhagyott törvénykönyv alapján. Ez a törvénykönyv nem volt más, mint a Pentateuchos, a Papi irat kiegészítésében. Nagy terjedelmét mutatja az, hogy otthon a léviták napokon át olvasták a nép vezetői előtt, azon a nagy összejövetelen, amelyen a zsidóság is elkötelezte magát e törvénykönyv megtartására. (Olv. Neh 8–9 r.). A bibliai ábrázolás szerint ez az elkötelezés Esdrás és Nehémiás együttes jelenlétében történt, és pedig a 444. évben.
A kritika bizonyos ellentmondásokat lát Esdrás és Nehémiás együttes szerepeltetésében. Az a közlés pl., mely szerint Esdrás Jóhanan főpap szobájában tartózkodott, mielőtt az idegen asszonyok elküldésének szigorú törvényét kiadta, ellentmondónak látszik azzal a másik adattal, mely szerint az említett Jóhanan Nehémiás kortársának, Eljásib főpapnak a második utóda volt (Ezsd 10:6 és Neh 12:22.). Ma sokan azon a véleményen vannak, hogy Esdrás később tért haza Babilónból, mint Nehémiás, és pedig vagy II. Artaxerxes (404–358) hetedik évében, vagy a bibliai évszám figyelmen kívül hagyásával, I. Artaxerxes uralkodásának a vége felé, 430 körül. – Elégséges történeti dokumentáció híján a kérdés még nyitottnak tartható. Annyi bizonyos, hogy a népi-gyülekezeti élet restaurálásának a problémái úgy Esdrás, mint Nehémiás működésének a leírásánál azonosaknak látszanak, a bibliai történetírás tehát nem ok nélkül kapcsolja össze tevékenységüket.
A legnagyobb merevséget Esdrás és Nehémiás a vegyes házasságok kérdésében mutatták s követelték azt, hogy a zsidó férfiak váljanak el idegen származású feleségüktől, különben kiközösítik őket a gyülekezetből. Ez volt azonban a legfájóbb követelés, ahol sok esetben valóban törésre került a dolog. Még a jeruzsálemi főpap egyik unokája is samaritánus nőt vett el feleségül, magának Szanballat helytartónak, a nagy ellenségnek a leányát (Neh 13:28). Voltak, akik nem voltak hajlandók a válásra s inkább külön szakadtak a gyülekezettől. Ez az elkülönülés vezetett végül a samaritánus felekezet alakulásához s egy külön templom építéséhez a Garizim hegyén. Szent könyvül azonban megtartották a Pentateuchost ők is, amivel hangsúlyozni akarták, hogy a mózesi törvény követői, az atyák örökségének a megtartói. – A garizim-hegyi templom a Makkabeusok korában elpusztult, de még Jézus idejében is változatlanul fennállt a kérdés, hogy hol lehet igazán imádni az Istent: a Garizim hegyén, vagy Jeruzsálemben? (Jn 4:20.)
A perzsa kornak, az említett eseményeken kívül, nem sok emléke van a Bibliában. A zsidóságnak bele kellett törődnie a gondolatba, hogy egyelőre önálló állami életet nem élhetnek. Ehelyett egy lehetőleg törvény-hű, a kultuszi életet szorgalmasan gyakorló közösségként igyekeztek fennmaradni. – A vérségi tisztaságnak olyan gondos, sőt törvényeskedően szigorú megtartása törekvésüket megmagyarázza és indokolja az a tiszteletreméltó hitbeli meggyőződés, hogy ők továbbra is az Isten választott népe, amely ha „tűzből kikapott üszögként” (Zak 3:2) maradt is meg, de hittel várakozik Isten ígéreteinek a teljesedésére. Az ún. júdaizmusnak a törvényre ügyelő, a kultusz tisztaságát hangsúlyozó hangja jelentkezik pl. Malakiás könyvében, vagy a trito-ésaiási próféciák egy részében. – Egy másik jellemző vonása e kornak az, hogy eschatologikus-messiási váradalmakkal eltelve néz a jövő felé, sőt azt egyenesen az apokaliptika színeivel festi, ahogyan azt Zakariás, Jóel, vagy Dániel könyvében látjuk. – Ennek a várakozásnak a jegyében lép át Izráel története az intertestamentális korba, abba az időszakba, amely az ószöv.-i irodalom megszűnése és az evangéliumi bizonyságtétel megszólalása közé esik.

Forrás: Jubileumi Kommentár, 1. rész