|
ÚSZ - 12. Jézus és az apostolok korának zsidó vallásossága
2008.10.17. 15:58
1. Istentisztelet, templom és zsinagóga.
A jeruzsálemi templomban sohasem folytak az istentiszteletek olyan nagy pompával, liturgiai pontossággal és bőkezű áldozatokkal, mint a templom és város elpusztulása előtti évtizedekben, tehát Jézus és az apostolok korában is. Magától értetődő volt, hogy áldozatot bemutatni csak a jeruzsálemi templomban lehet. Volt is áldozat bőségesen s a nagy ünnepekre zarándokok sokasága jött a szent városba az egész országból, az egész római birodalomból, sőt a birodalmon kívüli diaspórából is (Mezopotámia). Büszke örömmel tekintettek a Nagy Herodes által pazarló pompával újjáépített templomra, de nem éreztek hálát a gyűlölt idumeus, tehát nem Dávid házából való trónbitorló iránt. Tizenkét éves korában a templomban történt bemutatásától fogva (Lk 2:41kk.) Jézus számára is Atyjának háza és az ő messiási tevékenységének egyik fő színhelye volt a templom. A templom megtisztítása (Jn 2:14kk.; Mt 21:12kk.) csak a külső udvaron, a pogányok udvarán történhetett, mert csak ott voltak árusítóhelyek, asztalok s egyéb alkalmi üzleti kellékek. Jézus télen (Jn 10:23) a Salamon csarnokában tanított. Itt gyűltek össze később a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet hívei (ApCsel 3:11; 5:12). Ez az oszlopcsarnok valószínűleg az előudvar keleti oldalán volt. A belső falon belül három udvar volt. Az asszonyok (zsidó nők) udvara volt a legalsó. Ebben volt 13 persely, amelyekbe az istentiszteletekre szánt adományokat tették (Mk 12:41kk.) Jézus itt is tanított (Jn 8:2kk.). Amikor a tanítványok Jézus figyelmét külön ráirányították a pompás és hatalmas templom-épületekre, az Úr megjövendölte annak közeli pusztulását (Mt 24:1–2). A jeruzsálemi keresztyének jártak a templomba (ApCsel 2:42; 3:1.11).
Az Újszövetség gyakran említi a zsinagógákat. Nem tudjuk ennek az intézménynek eredetét. A babiloni fogság utáni időben nagyon gyorsan létrejöttek szinte mindenütt, ahol zsidók laktak. Jézus korában Palesztina minden kis falujában volt zsinagóga. A városokban egynél több, Jeruzsálemben sok zsinagóga működött. Alexandriában a város minden kerületének volt zsinagógája, de volt még egy központi, pompás épületben fényűzően épített főzsinagógája is. Kettős célja volt ezen intézménynek. A fogság alatt és után Izráel hite egyre inkább törvényvallássá lett. Így mindenkinek alkalmat kellett biztosítani arra, hogy a tórát és annak értelmezéseit megértse és tanulja; az áldozati istentisztelet egyetlen helye a jeruzsálemi templom volt. A közösségi vallásgyakorlás (imádkozás, éneklés stb.) számára is a zsinagóga adott helyet. De a zsinagóga feladata lett az is, hogy Izráel fiait a lelki központ, a jeruzsálemi templom megsemmisülése után öntudatos szellemi egységben tartsa.
A zsinagógai istentisztelet központjába nem áldozat, hanem az igehirdetés került. A vallásnak ez a formája tulajdonképpen templom nélkül is életképesnek bizonyult. Miből állt a zsinagógai istentisztelet? Megtartására a szombat volt alkalmas. A törvény a szombatra csak munkaszünetet írt elő. E negatívum helyett a szombat a zsinagógai istentisztelet formájában értékes pozitív
tartalmat kapott. Voltak emellett a zsinagógában újholdi, ünnepi s többféle hétköznapi istentiszteletek is. Az istentiszteletek liturgiája nagyon egyszerű volt. 1. Az előimádkozó könyörgésével kezdődött. A gyülekezet ezt Jeruzsálem felé fordított arccal hallgatta s együtt, hangosan mondott rá áment. Valószínűleg elég hamar kialakult ennek az imának kötött szövege. Az ún. sema 3 tóra idézetet foglalt imakeretbe. (Deut 6:4–9; 11:13–21 és Num 15:37–41), melyek közül az első Isten uraságát, második Isten törvényét ismerte el és vallotta meg, míg a harmadik megemlékezett Izráel történetének központi eseményéről az egyiptomi szabadulásról. A tulajdonképpeni főima a semáne eszre volt, melynek 18 kérésében az imádkozó áldást kért Dávid házára és Jeruzsálemre. 2. Az istentisztelet második szakaszát a szentírás felolvasása alkotta. Ennek első felét a tóra olvasás foglalta le (tóra alatt az Ószövetség Mózes I–V. könyvei értendők), mely célból a tórát már korán perikópákra osztották s alkalmanként egy-egy perikópát olvastak fel belőle. Három vagy egy éves ciklus alatt az egész tórát végig olvasták. Így nemcsak az Istennel való szövetség tudata, hanem a szövetség megtartására vonatkozó útmutatások is belevésődtek a gyülekezetbe. A törvényolvasást a prófétai iratokból válogatott ún. haftarák felolvasása követte, melyeknek általában eschatologikus tartalmuk volt s így a törvény megtartásával vagy meg nem tartásával járó ígéretes, ill. ítéletes jövendőt tárták a hallgató elé. 3. A harmadik szakaszt a törvénymagyarázat, a tanítás – a prédikáció őse – alkotta. Tulajdonképpen afféle megbeszélés volt ez a gyülekezet életét szabályozó tórának, melyben minden 30 évet betöltött férfi gyülekezeti tag szót kaphatott. Így hallunk arról, hogy Jézus is és később Pál is tanított a zsinagógákban és tanításukkal kapcsolatban ellenvélemények is hangzottak el.
Imádság, igeolvasás és igemagyarázat alkotta tehát a zsinagógai istentisztelet vázát. Természetesen alkalmanként és a történeti fejlődés során más elemek is helyet kaptak. Ez a váz azonban nemcsak a szétszórtságban élő zsidóság nemzeti és vallásos öntudatát munkálta, hanem az evangélium befogadására is előkészítette a gyülekezeteket. Minthogy zsinagógák nemcsak a zsidóság központjában, Jeruzsálemben voltak nagy számmal – a hagyomány szerint 480 –, hanem az akkori oikumené egész területén megtalálhatók. Úgy hálózták be a római birodalmat, mint a testet az erek s ez tette lehetővé, hogy az első pünkösd után az evangélium híre a birodalom minen zugába a legrövidebb időn belül eljutott s az apostolok már befogadásra váró vagy eleve elzárkózó gyülekezeteket találtak pünkösd utáni útjaik során.
2. A vallásos élet vezetői.
A főpapok kifejezés kb. hatvanszor szerepel az Újszövetségben. Természetesen ezzel a szentíró nem állítja azt, hogy ugyanabban az időben több tényleges főpap lett volna, viszont a főpapi cím megillette mindazt, aki már egyszer élete során betöltötte ezt a tisztet, sőt így nevezték azoknak a familiáknak a főembereit is, amelyekből főpap származott.
A főpapi tiszt kezdettől fogva a legfontosabb és legmagasabb méltósága volt a zsidóság vallásának. A babyloni fogság után, a királyság megszűnésével nemcsak a vallásos élet irányítása, hanem a politikai hatalom is teljesen a főpapok kezébe került. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a vallásos és politikai élet a zsidóságban szorosan összefort, hanem az is, hogy a fogságtól kezdve Palesztina földje a mindenkori világbirodalmak részévé vált. A perzsa, görög és római hódítók csak a legfőbb hatalmat tartották fenn maguknak és a kivetett adók pontos beérkezése érdekelte őket. Akaratuk békés érvényesítésére viszont szükségük volt a zsidóságon belül egy olyan állandó intézményre, melynek a nép felé megvolt a tekintélye s ezt a főpapság intézményében találták meg. Jézus korára már az a fonák helyzet állt elő, hogy a vallásos élet vezetése és irányítása kicsúszott a főpapok kezéből az írástudók javára, ők maguk pedig a
mindenkori politikai hatalom függvényeivé váltak. Herodes, miután megölette Aristobulost, egymás után neveztette ki a főpapokat és ezt a római helytartók is így cselekedték, úgyhogy Aristobulos halálától Jeruzsálem pusztulásáig mintegy 100 esztendő alatt 26 főpap váltotta egymást, holott az ősi időben a főpapi megbízás életfogytiglan szólt. Természetesen a zsidóságon belül a legfőbb hatalom mindvégig az ő kezükben maradt, s ezért az árnyékhatalomért a főpapok komoly áldozatokra voltak képesek nemcsak a tisztség megszerzésekor, hanem megtartása érdekében is.
Az Újszövetségben szerepet játszó főpapok közül elsőnek kell emlékeznünk az idősebb Annás-ra, aki Kr. u. 6–15-ig viselte a főpapi tisztet, viszont családi kapcsolatai révén élete végéig nagy hatalmat gyakorolt. Nemcsak hogy viszonylag hosszú ideig tartani tudta a főpapi tisztet, hanem elérte, hogy mind az öt fia főpap lett, sőt lányának férjét, Kajafást is főpapi tisztre juttatta. Ez a Kajafás volt Jézus főbírája, akit Vitellius, Szíria legátusa váltott le Pilátus helytartóval együtt. Annás utolsó fia II. Annás volt az, aki Jakabot megölette 61–62-ben. Pál apostol perében szerepel Anániás főpap, aki Kr. u. 47–59-ig viselte ezt a méltóságot. Mind Anániás, mind II. Annás életének gyilkosság vetett véget.
Jeruzsálem pusztulásával és a templom leégésével megszűnt a főpapság intézménye is s ettől kezdve a vallásos élet és a nemzeti lét irányítása teljesen az írástudók kezébe került.
Írástudók kifejezéssel a tóra hivatalos magyarázóit jelöli az Újszövetség. Eredetük a babyloni fogságra nyúlik vissza. A fogság mint említettük összetörte a vallásos és nemzeti élet addig megszokott kereteit. Sokan tisztán látták, hogy ez a nemzeti és vallási katasztrófa a tóra elhanyagolásának és megszegésének egyenes következménye volt. Nem maradt más hátra, mint visszakapcsolódni a tórához. A fogságból azzal a szent elhatározással tért vissza a zsidóság, hogy új életét teljesen a tóra előírásainak megfelelően rendezi be, hogy ezzel elkerüljön egy újabb katasztrófát. Így kapott a fogságban és a fogság után a tóra elsőrangú szerepet a zsidóság életében. Természetesen ebben a korban nélkülözhetetlenné váltak olyan emberek, akik járatosak voltak a tóra ismeretében és életüket annak tanulmányozására és tanítására szentelték. Kezdetben a papok voltak ezek, viszont a papok idejének nagyrészét a liturgikus teendők kötötték le s így csakhamar a nem papi rétegekből kerültek ki azok, akik a tóra ismeretében élen jártak. Az írástudó kifejezés tehát nem azt jelenti, hogy az írás-olvasás ismerete egy kis csoport kiváltsága volt, hanem azt, hogy ezek a férfiak a szentírás ismeretében voltak kimagaslóak.
Az írástudók a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból kerültek ki. Mint minden zsidó gyermek, kora ifjúságukban megismerkedtek már a szent szövegekkel, viszont tanulmányaikat nem szakították meg egy általános szintet elérve, hanem egy-egy kiváló mester lábánál – mint Pál Gamáliel lábainál (ApCsel 22:3–5) – elsajátították azt a nemzedékek során felhalmozódott ismeretmennyiséget, mely lassan több lett mint maga a tóra szövege. Mire a szükséges ismereteket megszerezte, általában 30–40 esztendős lett az írástudó. Ekkor nyerte le a rabbi nevet, mely tekintélyének elismerését fejezte ki. Működésük színtere a zsinagóga volt.
A zsidóság vallásos életének irányításában hármas szerepet töltöttek be: törvényhozói, bíráskodási és tanítói szerepet.
a) Minthogy a zsidóság új életét a régi törvény alapjaira rakták le, szükségessé vált a régi törvényeknek és útmutatásoknak az új helyzetekre vonatkozó alkamazásait is megadni. Ez a törvénymagyarázó és törvényalkalmazó szerep tette az írástudókat a vallásos élet tényleges vezetőivé. E szerepük betöltése közben azonban, nem arra törekedtek, hogy a tóra szemléletét érvényre juttassák az új helyzetekben, hanem, hogy a törvény esetleges megsértését lehetetlenné tegyék, a kazuisztikus tilalmak ezreit dolgozták ki, mintegy sövényt vonva a törvény köré. Szőrszálhasogató szabályokkal igyekeztek béklyóba verni a mindennapi életet. Emberi
törvényeiknek igyekeztek isteni tekintélyt biztosítani azáltal, hogy a legcsavarosabb jogi logikával a mózesi törvényekhez kapcsolták azokat. Később pedig a szóbeli tradícióra hivatkozva egyszerűen az írás fölé helyezték szabályaik gyűjteményét, a Talmudot. Az írástudók eme előírásainak legnagyobb része a szombati munkaszünet megtartására, a rituális tisztaságra és a tized megfizetésére vonatkozott.
b) Tanítói működésük a Szentírás magyarázásában, fordításában és a hagyományos előírások megismertetésében állott.
c) Bírói tisztük onnan eredt, hogy ők alkalmazták a törvényt egy-egy esetre, így egy-egy esetben a bírói döntést is ők mondták ki.
Nem lehet csodálkozni azon, hogy Jézus Krisztus a legélesebben szembenállt e betűkhöz ragadt és lélektelen írástudókkal, azok pedig lépten nyomon belekötöttek.
3. Vallásos és politikai pártok, szekták.
Jézus és az apostolok korában a vallásos és politikai pártok közül a farizeusok és a sadduceusok pártját kell megemlíteni, minthogy az Újszövetség is megemlékezik róluk. Velük kapcsolatban kell szólni a nagytanácsról vagy szanhedrinről, és ugyancsak meg kell emlékezni a legnevezetesebb zsidó szektáról az esszéneusok vagy qumraniak közösségéről. Eredetük a hellénizmus korára nyúlik vissza. Hellénizmuson azt az eszmeáramlatot értjük, mely Nagy Sándor halála után az ősi görög kultúrát, annak irodalmi, művészeti és tudományos kincseit elterjesztette a Nagy Sándor-i birodalom népei között. Maga Róma és a római birodalom is mint a diadochusok uralmát felváltó imperium annyira teleitatódott ezzel a szellemiséggel, hogy nemcsak jogi, hanem szellemi örököse is lett és Rómában nem latinul, hanem görögül beszéltek és a görög életformát utánozták. Érthető tehát, hogy ez a szellemi mozgalom nem állt meg Palesztina határainál. Minthogy Palesztina szerves része volt a világbirodalomnak, melynek hivatalos kultúrprogramja a hellénizmus volt, az eszmeáramlattal szemben a zsidóság részéről kétféle magatartás alakult ki. Voltak, akik politikai, gazdasági és az egyéni érvényesülés érdekeit szem előtt tartva hajlottak a hellenista eszmevilág és életforma felé még bizonyos vallási megkötöttségek feladása árán is. Voltak viszont, akik felismerték a hellénista szemlélet és az ószövetségi szemlélet összeegyeztethetetlenségét és éppen vallási okokból mereven elzárkóztak a hellénizmus mindenfajta megnyilvánulása elől. Ez utóbbiak között kereshetjük a farizeusok és esszéneusok őseit, míg az előbbiek között a szadduceusokét.
Az egyes csoportok éles szétválása természetesen lassú folyamat volt, de meggyorsította és véglegesítette ezt a szétválást mindkét szemlélet abszolút igénye. Kenyértörésre akkor került sor, amikor Antiochus Epiphanes (Kr. e. 175–164) erőszakkal próbálta rákényszeríteni a zsidóságra a pogány hitet és erkölcsöket és kínzásokkal, üldözésekkel próbálta megakadályozni a zsidóságot a maga hitének és ősi hagyományainak megtartásában. Ekkor tört ki az ún. makkabeusi háború, melynek eseményeiről a Makkabeusok 1. és 2. könyve részletesen beszámol. A nemzeti és vallási felszabadító harc a makkabeusok győzelmével végződött és a Hasmoneus dinasztiát juttatta uralomra. Méltán várható lett volna, hogy a csírájában meglevő politikai és vallási pártok visszafejlődjenek, de éppen ellenkezője történt. A Hasmoneus dinasztia tagjai ugyanis, akiket a farizeusok és esszéneusok ősei juttattak uralomra, politikai és gazdasági okokból nemcsak hogy nem zárkóztak el a hellénista kultúrájú népektől, hanem szövetségeket és kapcsolatokat építettek ki, ami természetesen együttjárt bizonyos fokú alkalmazkodással és annak a hellénizmusnak a beszivárgásával, mely ellen a dinasztia ősei élet-halál harcot vívtak. Így nemcsak megerősödött mindkét párt, hanem élesen szembe is került egymással. I. Johannes Hyrcanus (Kr. e. 135–104), mivel a farizeusok szigorúan ragaszkodtak a törvény előírásaihoz és vonakodtak politikáját
támogatni, nyíltan átállt a szadduceusok pártjára. Alexander Jannaeus (Kr. e. 103–76) alatt nyílt harc tört ki a farizeusok és az uralkodó között s az uralkodó ezreket végeztetett ki politikai és vallási ellenfelei közül. A farizeusok elleni harcával viszont az egész nép ellenszenvét zúdította magára. Halálos ágyán belátta, hogy a farizeusok s rajtuk keresztül a nép jóindulata nélkül veszélyben van a dinasztia sorsa s feleségének, Alexandrának (Kr. e. 75–66) végakarataként hagyta meg, hogy béküljön ki a farizeusokkal. Alexandra teljesen át is állta a farizeusok pártjára, ezzel viszont maga ellen ingerelte az addig vezető szerepet betöltő szadduceus pártot. Halála után a két párt között két gyermekének, II. Johannes Hyrcanus és II. Aristobulus vezetésével kitört a harc, melynek Pompeius hadjárata vetett véget, aki Kr. e. 63-ban elfoglalta Palesztinát és római provinciává tette. Az esszéneusok ebből a villongásból és pártharcokból nagyon hamar kiléptek. Mikor ugyanis meglátták, hogy a makkabeusi háború győzelme ellenére eszmei vereséget hozott, tüntetőleg kivonultak a pusztába s ott élték szigorú rendi életüket.
a) Farizeusok.
Bár a farizeusokat mint a szadduceusok ellenpártját szoktuk emlegetni, valójában sohasem alkottak szervezett politikai vagy vallási pártot. A vallásos előírásoknak igyekeztek érvényt szerezni az élet minden területén. Nemcsak a tóra megtartását ismerték el magukra és másokra nézve is kötelezőnek, hanem azt az egész törvénykódexet is, amelynek kidolgozói az írástudók voltak. Mivel a farizeusok voltak az írástudók elveinek gyakorlati megvalósítói, az írástudók majdnem kivétel nélkül a farizeusok pártjához tartoztak, viszont a farizeusok nem voltak mind írástudók. A farizeusok neve elkülönítettet jelent, ami magában hordozza azt a jellemvonásukat, hogy elkülönítették magukat mindazoktól, akik vagy nem akarták, vagy egyszerűen képtelenek voltak megtartani azoknak a szabályoknak végtelen tömegét, mely átszőtte a farizeusok és írástudók vallási, nyilvános és magánéletét. Nemcsak az idegeneket vetették meg és nézték le, hanem a zsidó köznépet is. Ezért kérdezi a farizeus írástudó Jézustól azt, hogy ki az ő felebarátja (Lk 10:29). Hihetetlen gőgjük ellenére a nép előtt nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvendtek, hiszen a törvény tisztaságának védelmezőit látták bennük, akik a szadduceusokhoz képest még mindig leereszkedőbbek voltak a nép felé s nem tartoztak a gyűlölt rómaiak és Herodes szekértolóihoz az arisztokratikus és főpapi párthoz. Valójában azonban lélektelen szabályoknak lélektelen megtartói voltak, akiknek külső látszat-szentsége lelki sivárságot és gyakran törvényellenességet takart. Méltán illet rájuk Jézus Krisztus jellemzése: olyanok mint a meszelt sír (Mt 23:27) és így tulajdonképpen vakoknak vak vezetői voltak (Mt 15:14). Nem lehet csodálkozni azon, hogy szembe kerültek Jézussal és Jézus is velük. Természetesen a farizeusok között épp úgy mint az írástudók között, akadtak, akik keresték az igazságot és az Isten iránti nagyobb hűség kedvéért vállalták a szigorú farizeusi életet és Jézus Krisztus tanítása alapján az igaz ismeretre is eljutottak. Ilyen volt Nikodémus, Arimátiai József és Pál apostol is.
b) Szadduceusok.
A szadduceusokat ellentétben a farizeusokkal első rendben kell politikai pártnak tekintenünk és csak másodsorban vallási pártnak. Tisztán politikai, gazdasági és érvényesülési szempontok vezették őket abban, hogy a hellénizmusnak tág teret nyissanak és a mindenkori uralkodókat kiszolgálják. Mint már említettük, az uralkodók ugyanis csak a legfőbb hatalmat tartották meg maguknak, az árnyékhatalmat viszont átengedték hűséges kiszolgálóiknak. Ez a párt nem a nép bizalmára és a népszerűségre épített, hanem az idegen hatalom erejére s a tőlük kapott politikai és gazdasági hatalomra. Természetes tehát, hogy elsősorban a főpapok és az arisztokraták tartoztak ehhez a párthoz. Maga a párt elnevezése is utal arra, hogy a pártnak azok a főpapok
voltak vezérei, akik magukat Sadók főpaptól származtatták. Dávid által kinevezett Sadók főpap nevét ugyanis a görög fordítás Sadduk-nak írja s innen ered a szádokita vagy szadduceus elnevezés. Másodsorban azonban politikai magatartásuknak megfelelően vallási kérdésekben is különböztek a farizeusoktól. A tórán kívül nem voltak hajlandók elismerni a farizeusok által túlértékelt hagyományt és „törvény-kerítést”, viszont a tórát is a maguk politikai céljainak megfelelően értelmezték és tág teret engedtek az idegen hellénista szellem befolyásának. Tagadták a feltámadást, a lélek és az angyalok létét, amint erről az Újszövetség (Mt 22:23; Mk 12:18; Lk 20:27; ApCsel 4:1; 23:8) és Flavius Josephus is tanúskodik (Zsidó háború 2, 8, 14). Az ő kovászuktól épp úgy óvja Jézus tanítványait, mint a farizeusokétól. (Mt 16:6.11). A szadduceusok pártja Kr. u. 70-ben Jeruzsálem pusztulásával szűnt meg a főpapság intézményével együtt.
c) Szünedrion vagy nagytanács.
Jézus korában magába foglalta a szadduceusokat, írástudókat és a véneket. Mivel a vének az előkelő osztályból kerültek ki, legnagyobbrészt ők is a szadduceusok pártjához tartoztak. A nagytanácsnak 70 tagja volt, feje pedig a 71-dik, a tényleges főpap. A nagytanácsról először mint gerousia-ról (vének tanácsáról) III. Nagy Antiochus levelében történik említés, melyet IV. Ptolomeus Filopatorhoz intézett (Antiochus uralk. Kr. e. 223–187). A szünedrion név először Nagy Herodes idején szerepel, bár ebben az időben a nagytanácsnak nem sok szerep jutott. Annál is inkább megnövekedett jelentősége a római helytartók idején, akik a helyi kormányzati hatóságoknak saját legfőbb hatalmuktól függően bizonyos önrendelkezési jogokat biztosítottak. A szünedrion joghatósága elvileg kiterjedt az egész világon élő zsidókra, ténylegesen azonban az Úr Jézus korában csak a Palesztina határain belül élő zsidók fölött gyakorolta a legfőbb vallási, bírói és tanítói hatalmat. A főtanácsot a főpap hívta egybe és a heródesi templomban külön ülésterem szolgált az ülések megtartására. Rendkívüli esetben azonban a főpap házában is összegyűlhettek. Így történt Jézus Krisztus perének alkalmával is (Mt 26:57kk.; Mk 14:52kk.). Megemlítjük még, hogy a szanhedrin név későbbi eredetű és a görög szünedrion héberesített formája.
d) Esszéneusok vagy qumrániak.
Bár az Újszövetség kifejezetten sohasem említi őket, az újabb tudományos kutatások éppen a holt-tengeri tekercsek feltárása révén gyakran emlegetik őket az Újszövetség iratainak kialakulásával kapcsolatban. A holt-tengeri tekercsek feltárása a szenzáció erejével hatott és ennek következtében sok szélsőséges értékelés látott már napvilágot, melyekkel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy éppen a feltárt anyag feldolgozatlansága következtében a tudományos kutatásnak nincs még módjában végleges eredményeket felmutatni. Amit az eddigi eredmények alapján az esszéneus szektáról nyugodt lelkiismerettel elmondhatunk, az az, hogy eredetük a makkabeusi háborúra és a hithű zsidóságnak a győzelmet követő keserű csalódására nyúlik vissza. A Damaszkuszirat tanúsága szerint ekkor küldte el Isten az Igazság Tanítóját, akiben a csalódott és kiábrándult esszéneusok serege vezért kapott, s akinek vezetésével Jonathan uralkodása alatt (Kr. e. 160–142) szakítottak azzal a bűnös világgal, mely meggyőződésük szerint mindenestül fogva a sátán uralma alatt áll, és kivonultak Júda pusztájába, hogy ott szigorú önmegtartóztató, imádkozó és bűnbánó életet éljenek. Számuk eleinte csekély volt, de a Hasmóneus dinasztia züllésével, a hellénizmus térhódítása miatt egyre többen csatlakoztak hozzájuk. I. Johannes Hyrcanus alatt (Kr. e. 134–104) építik fel a mai Chirbet Qumranban a szerzetesi közösség központi épületeinek legnagyobb részét. Kr. e. 31-ben egy
súlyos földrengés romba döntötte a települést és ettől kezdve 40 éven át – az archeológiai leletek tanúsága szerint – nem lakták Chirbet Qumrant. Kr. e. 4 és Kr. u. 6 között kezdődik a település második szakasza Archelaus uralkodása idején. A harmadik szakasz Kr. u. 50–68-ig tart. E korszakra jellemző, hogy Chirbet Qumran az esszéneusok egyik szélsőséges nacionalista csoportjának, az ún. zélóták-nak befolyása alá került. A központi épületeket a rómaiak elleni háborúban megerősítik és Chirbet Qumrant az ellenállás egyik főfészkévé képezik ki. Kr. u. 68-ban azonban a rómaiak elfoglalják és lerombolják. A menekülő esszéneusok ezidőtájt rejtették irataikat a nemrég feltárt barlangokba.
Amit még feltétlenül el kell mondanunk róluk, az az, hogy nőtlenségben és vagyonközösségben éltek. E jellemvonásukat azért szükséges kiemelni, mert élesen elüt az ószövetségi ember életszemléletétől, aki mindenek fölött becsülte a családot és a gyermekáldást, valamint a földi javakat Isten kegyelmének és áldásának tekintette. A Jeremiás próféta által megjövendölt (31:31–34) új szövetség egyedüli tagjainak önmagukat, mint a Világosság fiait ismerik el s kirekesztenek abból mindenkit. Még a többi zsidót is mindenestől a sötétség fiaihoz sorolják. Ennek a fajta újszövetségnek közvetítője, tanítója és szabályainak kidolgozója az Igazság Tanítója volt, akinek személyéről vajmi keveset tudunk. A szekta irataiból annyit megállapíthatunk, hogy Áronnak, közelebbről Sadok főpapnak családjából származó pap volt, aki többek között azért is szakított a jeruzsálemi templom hivatásos papságával, mert a főpap a Hasmoneusok óta nem a szentírásban előírt ároni származású volt. Fellépése Jonathan alatt történt, akit Alexander Balas főpapnak is kinevezett Kr. e. 152-ben. Valószínűleg ő az Igazság Tanítójával szemben álló gonosz főpap.
Sajnos, a feltárt anyag még eléggé hiányos és feldolgozatlan. Feldolgozásukat és közzétételüket nagy érdeklődéssel várja a tudományos világ. Az eddigi eredményekből a vallástörténeti tudomány már bátran mondhatja: az esszéneus szekta nem tekinthető Krisztus előtti kereszténységnek, viszont segít megérteni azt a történeti és vallási világot, mely Krisztus tanítását befogadja. A szekta elrejtett iratainak többek között abban van korszakalkotó jelentőségük, hogy meglevő ószövetségi kéziratainknál mintegy 8–900 évvel idősebbek és a hagyományozás pontosságát és teljes megbízhatóságát igazolják.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
