A keresztyén hit két nagy alaptanítása: Krisztus megaláztatása és felmagasztaltatása.
Ettől vagyunk és maradunk keresztyének, hogy Krisztus megalázta magát értünk, és az Isten felmagasztalta Őt értünk. Péter apostol azt írja levelében, hogy a próféták e két nagy téma után nyomozódtak, Krisztus megaláztatása és felmagasztalása után. „Nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelentené azt ki a Krisztusnak őbennük levő Lelke, aki eleve bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről.”
(1Pt 1,11) Nem csak a szenvedése, hanem a dicsősége is meg lett jövendölve Krisztusnak. Jelen írásomban – így húsvét környékén – Krisztus felmagasztaltatásáról szeretnék szólni.

Krisztus nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, emberi formát vett föl és szolga lett, hogy rajtunk segítsen. Nem a saját javát kereste és szolgálta, hanem a mi javunkat. Krisztus szeretett és megalázkodott, illetve azért alázkodott meg, hogy szeretete még érthetőbb legyen számunkra.
Mindezeket Pál apostol természetesen nem csak azért írja le a filippibelieknek, hogy teológiailag tisztábban lássanak, hanem azért is, hogy ez hatással legyen az ő életükre. „Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is” (Fil 2,5). Tehát, a mi feladatunk sem abban áll csak, hogy megértsük mindezeket, hanem abban is, hogy olyanokká legyünk, mint Krisztus.
„Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” (Mt 23,12)

Ez mindig működött és mindig működni fog. Jó tehát, ha megalázkodunk, mert Isten felmagasztal bennünket. De ha büszkén tartjuk magunkat, és nem akarunk megalázkodni önként, hát meg fogunk alázkodni kényszerűségből. Istennek nem tud senki sem ellene állni. Ne gondoljuk, hogy megúszszuk a megaláztatást, ha felmagasztaljuk magunkat. De ha készek vagyunk megalázkodni, Isten is készen áll arra, hogy felmagasztaljon. Tehát ezért adja elénk Pál apostol Krisztus példáját, hogy bátorítson, buzdítson a megalázkodásra, hogy lássuk meg, abban semmi rossz nincsen, sőt, csak jó.

„Annakokáért az Isten is felmagasztalá Őt”– milyen pontosan fogalmaz az apostol. Nem azt mondja, hogy az Atya magasztalta fel, hanem Isten. Az Isten név alatt pedig ott van a Fiú és a Szentlélek is. A Fiú is részt vett saját felmagasztalásában (Jn 10,18). Vagyis, Őt nem lehetett megfosztani istenségétől.
Isten adja a felmagasztalást. A mi feladatunk a megalázkodás. Járjunk tehát alázatban, hogy Isten felmagasztalhasson. Ezért használja az Ige ezt a szót: „annakokáért”. Azért magasztalta fel Isten Őt, mert Ő megalázta magát.
Mi mégis félünk megalázkodni, mert attól tartunk, hogy úgy maradunk. Ha megalázkodom, ha vállalom, hogy szolgáljak másoknak, ha olyat is elvállalok,
ami alantas munka, ha áldozatokat hozok, ha megvallom az én gyengeségemet, ha bocsánatot kérek, erre ráfázok, majd visszaélnek az én megalázkodásommal. Félünk alázatosaknak lenni, mert úgy gondoljuk, hogy fejünkre nőnek az emberek, csúfolkodni fognak, veszítünk a presztízsünkből. De láthatjuk Krisztus példáját, ami biztat bennünket. Ha figyeljük Krisztus megalázkodását, s látjuk ennek lépéseit – fogantatás, születés, szüleinek való engedelmesség, törvényeknek való engedelmesség, családja részéről való megvetés, farizeusok gyűlölete, szűkölködés, csúfolkodás, hűtlenség tanítványai részéről, tagadás, árulás, hamis vádak, hamis per, hamis ítélet, megveszszőzés, tövis korona, keresztrefeszítés bűnösökkel együtt, a pokol szenvedése, kínos halál, eltemetés –, mit gondolnánk, vajon lesz-e ebből még felemelkedés? Lesz-e hatalma Istennek, hogy ilyen mélységből felemelje Őt? Dávid, amikor a szövetség ládáját Jeruzsálembe viszi, az egész nép előtt ugrándozik, táncol örömében (2Sám 6,14-16; 2Sám 6,20-22). Felesége megveti őt emiatt, azt mondja neki, hogy úgy viselkedik, mint egy bolond. Dávid így válaszol: „Sőt minél inkább megalázom magamat és minél alábbvaló leszek a magam szemei előtt: annál dicséretre méltóbb leszek a szolgálók előtt, akikről te szólasz” (22.v.).
Milyen furcsa számunkra sokszor Isten helyes logikája: minél inkább megalázom magam, annál inkább felmagasztal; minél inkább meghalok magamnak, annál inkább élek; ha elveszítem életemet, megnyerem azt; amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős; amikor szegény vagyok, akkor vagyok gazdag; amikor sírni tudok bűneim miatt, akkor vagyok boldog. Mi pedig mennyire félünk attól, hogy mit fognak gondolni az emberek. Menynyire igyekszünk, hogy megtartsuk méltóságunkat az emberek előtt, lehetőleg úgy járjunk-keljünk közöttük, mintha mi húsz centiméterrel a föld fölött lebegnénk. Pedig minél inkább így járunk az emberek között, annál kevésbé fognak bennünket tisztelni. Járjunk úgy az emberek között, hogy érezzék azt, mi is közülük valók vagyunk. Ugyanúgy megéhezünk, elfáradunk, elcsüggedünk, szomorúak vagyunk, sírunk, örülünk, problémákkal küszködünk, mint ők. Emberek vagyunk mi is. Ezt kell, hogy érezzék a körülöttünk lévők. Ezt tette Krisztus is. Amikor szomjas volt, vizet kért a samáriai aszszonytól.

Krisztus ember lett, hogy szolgálni tudjon az embernek. Ahhoz, hogy szolgálni tudjunk egymásnak, magunknak is „emberekké kell lennünk”. Ha Isten Fia emberré tudott lenni, talán nekünk is sikerülni fog. S valóban, ez sem megy nekünk Isten kegyelme nélkül, nem tudunk emberek lenni Isten segítsége nélkül. Kegyelem nélkül angyaloknak érezzük, gondoljuk magunkat.
Ne féljünk attól, ha megalázkodunk, akkor Isten nem fog tudni felmagasztalni bennünket. Ezt megtette az Ő Fiával is, megteszi velünk is. De nem fog Isten felmagasztalni, ha mi nem vagyunk készek megalázkodni. Ha ez utóbbi áll fenn, akkor meg fog alázni bennünket, meg fog szégyeníteni minket.

Itt azt kell meglátnunk először is, hogy amiképpen a megalázkodás is fokozatos, éppen úgy a felmagasztalás is fokozatos. Persze, mi türelmetlenek vagyunk a felmagasztaltatásunkkal, mert azonnal szeretnénk azt. Egy rövid imádság, bűnbánat után szeretnénk, ha Isten azonnal szárnyaira venne bennünket és felröpítene minket a fellegek fölé. De ez általában nem így szokott történni, hanem ki kell várnunk a felmagasztalás fokozatait. Még Krisztus felmagasztaltatása is fokozatos volt! Először Isten feltámasztotta a halálból, kihozta a sírból, még 40 napig tulajdonképpen itt volt a földön, s csak 40 nap után jött a következő lépés, a mennybemenetel. Krisztus felvitetett a mennybe, eredeti helyére. Aztán megkoronáztatott és közbenjár érettünk az Atya jobbján. A közbenjárás azért része felmagasztalt állapotnak, mert amit Jézus kér az Atyától, azt az Atya mind megteszi. Micsoda felmagasztaltatás! Ezt a négy fázist különböztethetjük meg a Krisztus felmagasztaltatásában: feltámadás (Apcsel 13,33-39), mennybemenetel (ApCsel 1,9-11; Zsid 4,14), megkoronázás vagyis az Atya jobbjára való ülés (Ef 1,20-22; ApCsel 2,32-33; ApCsel 5,30-31) és közbenjárás (Zsid 7,25-26).
Krisztus felmagasztaltatásának lényege az, hogy visszanyerje azt a dicsőségét, amivel bírt öröktől fogva az Atyánál (Jn 17,5). Nem olyat nyert, amivel még nem rendelkezett, hanem visszanyerte azt, amivel mindig is rendelkezett, az eredeti dicsőségét. Mert ahhoz a dicsőséghez, amivel rendelkezett öröktől fogva, nem lehetett hozzáadni bármi keveset is. Miben jelentett ez tehát számára felmagasztalást, ill. többet annál, amivel eleve rendelkezett? A közbenjárási státusszal, hiszen Ő most Isten-Emberként lett felmagasztaltatva. Ne feledjük el emberi természetét Krisztusnak. Ezt a felmagasztalását tehát joggal mondható, hogy megalázkodása által nyerte Krisztus, az ember Krisztus, Aki az Atyával egyenlő. Uralkodik égen és földön, mint Isten-ember. Nem, mint Isten lett felmagasztalva, hanem mint ember.

„Ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való.” (Fil 2,9-10) Ez a névadás jelzi azt a poziciót, amit Krisztus nyert az Atyától, amely poziciónál nincsen nagyobb. Ha mi nem adjuk meg Krisztusnak azt a tisztességet, amelyet az Isten megadott neki, Istennel gyűlik meg a bajunk. A Jehova Tanúi tehát Istent teszik ellenségükké, amikor Krisztus istenségét tagadják, mert megvonják tőle az isteni címet. Mit mondhatunk el erről a névről?
Először is azt kell látnunk, hogy Krisztus kapott egy új nevet. Nyugodtan
mondhatjuk, hogy egy olyan nevet, amivel még nem rendelkezett. Tehát itt nem a Jézus névről van szó, mert az nem lenne új név, másrészt nem is hajol meg minden térd a Jézus név előtt. Így a „Jézus nevére” kifejezés, érdekes módon nem a Jézus névre vonatkozik.
Másodszor az a név, amelyet Krisztus kapott mindenki fölé helyezte Őt. Ez egyenlő az ószövetségi Jahve névvel. Ez a név ugyanaz a név, amiről az Ézsaiás 45-ben olvasunk: „Jelentsétek meg és hozzátok elő, sőt egyetemben tanácskozzanak: ki mondta meg ezt régtől fogva és jelenté meg előre? Vajjon nem én, az Úr? És nincs több Isten nálam, igaz Isten és megtartó nincs kívülem. Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincsen több! Magamra esküdtem és igazság jött ki számból, egy szó, mely vissza nem tér: hogy minden térd nékem hajol meg, rám esküszik minden nyelv!” Krisztus olyan nevet kapott, amilyen névvel csak egy valaki rendelkezik, a szuverén Isten, maga Jahve. Ez a név minden név fölött való. Tehát, ez a név nem más, mint az ÚR név. „És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (11.v.). Ez a név autoritást, hatalmat jelent. Krisztus rendelkezik mindennel.

Ő uralkodik égen és földön, Neki hatalma van mennyen és földön. Kedves Olvasó, Krisztus nem lehet Megváltónk, ha nem Urunk is. Fél-Krisztust nem lehet elfogadni. Vannak, akik két eseményt különböztetnek meg a megtérésben.
Az egyikben elfogadják Krisztust Megváltójuknak, a következőben elfogadják
Őt Uruknak. Erre semmiféle igei felhatalmazás nincs. Ha nem engedelmeskedek Krisztusnak, nem lehet Ő az én Megváltóm. Megtérésünk bizonyítéka az, amit Pál kérdezett: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjek?” Pál egyből Urának nevezi Krisztust és kész engedelmeskedni Neki.

Egy helyes válasz van: minden térd hajoljon meg Őelőtte, vagyis minden intelligens teremtménynek imádnia kell Jézus Krisztust. A térdhajtás az imádat külső megnyilvánulása volt az Ószövetségben és az Újszövetségben egyaránt. Gondoljunk arra a hétezerre, akik nem hajtottak térdet Baál előtt (1Kir 19,18), de gondoljunk Jánosra is, aki mikor meghajolt az angyal előtt, meg lett feddve tettéért (Jel 22,8). Krisztus egyenlő az Atyával, tehát imádandó.
Imádják Őt a mennyei lények, angyalok (Jel 4,2-3,4-8) és üdvözült lelkek (Jel 4,10-11). Imádják Őt a földi lények. A hívők önként, a hitetlenek kényszerűségből fogják majd az ítélet napján meghajtani térdüket Krisztus előtt. Sajnos még a hívők sem hajtják meg mindig önként akaratukat Krisztus előtt. Sokszor megvárjuk, hogy rá legyünk kényszerítve. Pedig nekünk önként kellene engedelmeskednünk Krisztusnak. Az imádat nem valóságos, engedelmesség nélkül, mint ahogyan a hit sem az. Nem mindenki, aki azt mondja Uram, Uram, engedelmeskedik Krisztusnak. S aki csak mondja, hogy Krisztus az Ő Ura, de nem engedelmeskedik Krisztusnak, nem megy be az Isten országába. Isten könyörüljön rajtunk, hogy mi ne legyünk ilyenek. Sőt, vizsgáljuk meg magunkat, milyen területeken engedetlenkedünk Krisztusnak? Készítsünk magunknak egy listát, amelyre felírjuk azokat a területeket, ahol félelemből, gyávaságból, lustaságból, bizonytalanságból, hitetlenségből vagy más okból nem hajtunk térdet Krisztusnak. S miután készen van ez a lista, vegyük sorra, s kezdjünk el engedelmeskedni Neki. Imádják Őt a föld alatt valók is. Az ördögök és elkárhozott lelkek is kénytelenek lesznek elismerni, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.
Legyen ez a mi megfelelő válaszunk Krisztus felmagasztaltatására. Krisztus felmagasztaltatásának célja Krisztus felmagasztaltatásában Isten dicsőül meg. Krisztus feltámadása, mennybemenetele, megkoronázása és közbenjárása által és majd visszajövetele, az 1000 éves uralma és a végső ítélet által. Ha Isten felemel, megerősít, felmagasztal, amint tette ezt például Józseffel Egyiptomban, ezért Istennek adjuk a dicsőséget, és ne tulajdonítsuk ezt magunknak.

Minél több térd hajol meg a földön Krisztus előtt, annál inkább öregbül az Atya dicsősége. Legyünk Isten kezében eszközök a bűnösök megtérítésében, hogy minél több térd hajoljon meg a felmagasztalt Krisztus előtt az Atya Isten dicsőségére. Ámen.

Sikó Mihály

Forrás: www.reformatus.org (Keskeny út  2006/március)